Mindennapi tapasztalatunk, hogy az erős érzelmeket kiváltó eseményekre meglepően részletesen emlékszünk. Ez igaz a magánéletünk jelentős eseményeire, mint az első csók, az egyetemi felvételi eredményeinek kihirdetése vagy az esküvőnk napja. Van azonban egy különleges formája az erős érzelmekkel kísért emlékeknek, ezek a vakuemlékek. A vakuemlékek a tudatunkba égett generációs emlékek, amelyeket megrázó és fontos vagy meglepő és szokatlan hírek hagynak maguk után.
Ha megkérdezik tőlünk, hogy mit csináltunk egy bizonyos napon a múltunkban, általában csak ködösen tudjuk felidézni, de lehetnek olyan dátumok is, amelyekhez évek távlatában már semmilyen emléket nem tudunk kapcsolni. Ha azonban azt kérdeznék, hogy mit csináltunk akkor, amikor értesültünk a 2001. szeptember 11-i terrorcselekményről, hirtelen kiélesedhet a kép, és egy igazán részletes emlék bontakozhat ki. Érdekes módon általában mégsem a hír részleteiből áll az élénk emlékkép, hanem annak személyes körülményei rögzültek szokatlan pontossággal. Képesek lehetünk részletesen felidézni, hogy hol, kivel és mit csináltunk abban pillanatban, amikor értesültünk a katasztrófáról. Ezt a ritka emléktípust nevezzük vakuemléknek, vagy villanófényemléknek. A kutatók amiatt adták ezt a nevet a jelenségnek, mert emlékezetünk úgy őrzi meg ezeket az eseményeket,
mintha elménk fényképezőgépe vakuval világítaná meg a pillanatképet.
Ezek olyan sokak számára közös, ezért jól vizsgálható érzelmi emlékek, amelyek ugyanazon kiemelkedő esemény köré szerveződnek. A legtöbb emlékünktől eltérően ezek kevésbé halványulnak el az idő múlásával.
Mint egy túlexponált kép
Elsőként Roger Brown és James Kulik szociálpszichológusok vizsgálták a jelenséget. Kutatásukba hétköznapi amerikai polgárok a Kennedy-gyilkossághoz, a Ronald Reagen elleni merénylethez és a Challenger-katasztrófához kötődő emlékeit vonták be. Brown és Kulik ismerték fel, hogy ezeknél a különleges emlékeknél nem a kiváltó hír részleteit őrizzük meg fotografikus hűséggel, hanem olyan személyes részleteket, mint hogy kivel és hol voltunk, mit csináltunk, mit éreztünk és gondoltunk, amikor meghallottuk a hírt. A kiemelkedő esemény nélkül hétköznapi életünk finom részletei valószínűleg hamar feledésbe merültek volna. Így viszont hosszú évek múltán is pontosan fel tudták idézni a részleteket a vizsgálati személyek. A hazai fiatal felnőttek számára ilyen emlék lehet például az, amikor 1993 decemberében
megszakították a délutáni Kacsamesék vetítését Antall József halálhírének bejelentése miatt.
Ekkor még nem volt sok tévécsatorna, a Kacsamesék epizódjai pedig számos gyerek kedvencei voltak, ha tehették ott ültek előtte. Emiatt ez egy olyan egyedi esemény, amelyre szinte egy egész generáció élénken emlékezhet. De akár az 1999-es teljes napfogyatkozás élménye is vakuemlékként élhet bennünk. Vajon hogyan lehet, hogy ezek az emlékek beleégnek a tudatunkba, míg más fontos események idővel torzulnak és elhalványulnak?
Hogyan alakulhatnak ki ezek az emlékek?
Brown és Kulik vizsgálata óta számos új kutatás született a témában, amelyek az érzelmileg jelentős történés pillanatától követték nyomon egy villanófényemlék alakulását. Ulrich Neisser például a Challenger űrrepülőgép balesetéhez kapcsolódó vakuemlékeket vizsgálta. David Pillemer pedig a World Trade Centert ért támadás traumatikus emlékezeti hatását elemezte. Mind ugyanarra a kérdésre keresték a választ: miért őrződnek meg ilyen élesen a személyes tartalmú kontextuális emlékek? A legkézenfekvőbb magyarázat az lehet, hogy ezek az emlékek az erőteljes érzelmi hatásnak, a fokozott odafigyelésnek, illetve annak köszönhetik tartósságukat, hogy a történések után is intenzíven foglalkoznak vele a megélők. A kutatók azonban nem álltak meg itt, arra voltak kíváncsiak, hogy létezhet-e egy sajátos érzelmi emlékezeti rendszer. Ehhez azt kellett feltárniuk, hogy milyen mechanizmusoknak köszönhetően lehet képes agyunk ezeket a kiemelt emlékeket a többitől eltérő részletességgel tárolni. Az érzelmi hatás hátterében álló emocionális aktivitás agyi központjának az amygdala tekinthető. Ez az agyterület központi szerepet tölt be az érzelmek emlékképződésre gyakorolt hatásában. Állat- és humánkísérletek is arra mutatnak, hogy
az amygdala aktivitását serkentő, illetve blokkoló szerek és hatások befolyásolják az emlékek rögzülését.
Ilyen hatással bírnak az erős érzelmek is, serkentik ennek a területnek az aktivitását. Amygdalasérült betegeknél pedig gyengül az érzelem emlékmoduláló hatása. Ez abban nyilvánul meg, hogy ők az érzelmileg semleges és az emocionálisan telített jelenetekre egyformán emlékeznek. A kutatások és a hétköznapi tapasztalat is azt támasztja alá, hogy ez a hatás kifejezettebb a negatív érzelmekkel kísért történések esetében, mint az örömteli események tekintetében, illetve azoknál amelyekhez vizuális emlékek társulnak. Tehát rendelkezhetünk olyan különleges, akár egész generációkat érintő emlékekkel, amelyek rendkívüli módon időtállóak. Néha megrázóak, máskor inkább meghökkentőek, de mindig erős érzelmek kapcsolódnak hozzájuk, így válhattak olyan tartóssá.
Felhasznált szakirodalom: Baddeley, A. (2003). Az emberi emlékezet, Osiris Kiadó, Budapest Csépe V., Győri M., Ragó A. (2007). Általános pszichológia. Tanulás – emlékezés - tudás. Osiris Kiadó, Budapest Davidson, P. S., & Glisky, E. L. (2002). Is flashbulb memory a special instance of source memory? Evidence from older adults. Memory, 10(2), 99-111. McCloskey, M., Wible, C. G., & Cohen, N. J. (1988). Is there a special flashbulb-memory mechanism?. Journal of Experimental Psychology: General, 117(2), 171.
