A bajnokok szemléletmódja – Mindset-elmélet a sportban

Régóta vitatott kérdés, hogy az emberi tulajdonságok vajon fejleszthetők, vagy inkább megváltoztathatatlan, szinte kőbe vésett jellemzők. A Carol S. Dweck nevéhez köthető Mindset-elmélet szerint az, hogy hogyan vélekedünk erről a kérdésről, alapjaiban határozhatja meg a boldogulásunkat életünk különböző területein, így a sportban is. De vajon mekkora szerep jut a „bajnoki szemléletmódnak” a sportsikerekben? Cikkünkből kiderül!

Dweck Szemléletváltás – A siker új pszichológiája című könyvében (mellyel már több cikkünkben is foglalkoztunk, itt, itt és itt) kétféle szemléletmódot ír le: a rögzült szemléletmód szerint az emberi tulajdonságok megváltoztathatatlanok, vagyis életünk során azokkal a kártyákkal kell játszanunk, amiket osztottak nekünk. A fejlődési szemléletmód szerint viszont a kapott lapok pusztán kiindulópontot jelentenek: az, hogy mire jutunk velük, már tőlünk függ. A fejlődési szemléletmód abból az alapfeltevésből indul ki, hogy

az ember alapvető tulajdonságai kellő erőfeszítéssel egytől-egyig fejleszthetők.

A sport területén szinte mindenki hisz abban, hogy léteznek született tehetségek. Így gondolkodik a legtöbb szakértő, kommentátor és edző is. Hisznek benne, hogy létezik a „született sportoló”, aki megfelelő alkatú, jó mozgású és jóformán erőfeszítés nélkül képes eljutni a csúcsra.

Ez a vélekedés annál is inkább furcsa, mivel a gyakorlás és az edzés olyan tevékenységek, melyek nyilvánvaló, kézzelfogható eredményeket hoznak: a sportolók erőfeszítéseik jutalmául ügyesebbekké, gyorsabbakká válnak, vagyis szemmel láthatóan fejlődnek kiinduló állapotukhoz képest. Ezek alapján azt hihetnénk, hogy a sport világában mindenki számára egyértelmű az edzésmennyiség és a teljesítmény, illetve az elme és a teljesítmény közötti összefüggés. Valamiért azonban az emberek sokkal többre becsülik a testi adottságokat és a veleszületett képességeket, mint a tanulással megszerzetteket. Szeretünk úgy tekinteni a bajnokainkra, mint szuperhősökre vagy félistenekre, akik eredendően többek másoknál, ahelyett, hogy olyan átlagos embereknek tartanánk őket, akik saját akaraterejüknek köszönhetően emelkedtek fel.

Dweck azonban azt állítja, hogy ez a fajta gondolkodás alapjaiban téves: szerinte a siker kulcsa nem az adottságokban, hanem a megfelelő mindset-ben, azaz a bajnoki szemléletmódban rejlik.

Michael Jordan – akit minden idők legnagyobb kosárlabda-játékosának tartanak – sem született hatalmas tehetségnek. Olyannyira nem, hogy ki is rúgták a középiskolai kosárcsapatból. Utólag persze könnyű megmosolyogni azt az edzőt, aki ekkora baklövést követett el, de pályafutása kezdetén egész egyszerűen nem tűnt úgy, hogy Jordan világklasszissá fog válni. Abban, hogy végül mégis eljutott a csúcsra, hatalmas szerepet játszott fejlődési szemléletmódja. Mikor ugyanis kirakták a középiskolai csapatából, habár teljesen összetört, mégsem adta fel a harcot. Édesanyja biztatására összeszedte magát és sokkal keményebben kezdett edzeni, mint előtte bármikor. Reggel 6-kor indult el otthonról, hogy az órái előtt még legyen ideje gyakorolni, és az egyetemi csapatban is folyamatosan a hibái kijavításán dolgozott. Ezt a hozzáállását még sikere és hírneve csúcsán, elismert sportolóként is megőrizte. A Chicago Bulls egyik segédedzőjét, John Bach-ot idézve: ő volt „a zseni, aki folyamatosan tökéletesíteni akarja a zsenialitását”.

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy ne lennének olyan sportolók, akikben eredendően megvan az a bizonyos „plusz”. Csupán arról van szó, hogy kitartó munka és megfelelő szemléletmód nélkül

az adottságok önmagukban nem elegendőek

ahhoz, hogy valaki tartósan a csúcson maradjon.

John McEnroe, a hisztijeiről elhíresült teniszbajnok például rögzült szemléletmóddal élte az életét: hitt benne, hogy a tehetség mindenek felett áll, nem szeretett tanulni, és nem élvezte a kihívásokat. Mikor nehézségekbe ütközött, gyakran nem bírta el a nyomást és összeomlott. Karrierjére visszatekintve ő maga is úgy vélte, hogy nem sikerült kibontakoztatnia minden benne rejlő lehetőséget. A hozzá hasonló természet adta tehetségek, mivel hisznek saját felsőbbrendűségükben, gyakran nem tanulják meg, hogy hogyan kell keményen megdolgozni valamiért vagy megbirkózni a kudarcokkal. Ha sikeresek, úgy érzik, jobbak a többieknél, ami feljogosítja őket arra, hogy ezt éreztessék is másokkal. Michael Jordan ezzel szemben úgy gondolta, hogy azért ért el sikereket, mert kemény munkával fejlesztette a képességeit és úgy tekintett magára, mint aki ugyanolyan emberi lény, mint bárki más.

https://www.youtube.com/watch?v=JA7G7AV-LT8

Röviden összefoglalva, a fő különbség a rögzült és a fejlődési szemléletmóddal rendelkező sportolók közt az, hogy míg az előbbiek úgy vélik, minden ember rendelkezik bizonyos szintű testi képességekkel, melyek megváltoztatásáért nem sokat tehet, utóbbiak hite szerint mindegy, hogy valaki mennyire jó egy adott sportágban, kemény edzéssel mindig javulhat.

Nem véletlen, hogy a legnagyobb bajnokokra a fejlődési szemléletmód jellemző. Számukra az a siker, ha a tőlük telhető legjobbat nyújtják, ha tanulhatnak és folyamatosan fejlődhetnek. Nem önmagában a győzelem jelenti számukra a sport szépségét, hanem legalább ugyanannyira élvezik a folyamatot, ami odáig vezet. Ezzel szemben a rögzült szemléletmóddal rendelkezők számára a siker pusztán saját felsőbbrendűségüket bizonyítja. Az ő szemükben az erőfeszítés nem ad okot a büszkeségre, inkább megkérdőjelezi a tehetséget.

A fejlődési szemléletűek számára még a kudarc is motiváló, olyasvalami, amiből tanulni lehet. Mikor Michael Jordan egy év baseball után visszatért a kosárlabdához, a Bulls kiesett a rájátszásban. Jordan viszont tanult a leckéből: rájött, hogy nemcsak fizikailag, hanem

mentálisan is sokkal felkészültebbnek kell lennie,

ha megint a sportága legjobbja akar lenni. A következő három évben a Bulls lett az NBA bajnoka.

Sajnos a rögzült szemléletmódúak korántsem kezelik ilyen előrevivő módon a vereséget. John McEnroe például képtelen volt elviselni a vereség gondolatát, mivel úgy vélekedett, hogy a kudarc megbélyegzi az embert: azt jelzi, hogy nem elég jó. Ha pedig valaki úgy gondol magára, mint aki nem sokat képes változtatni ezen, nem csoda, ha képtelen elviselni a vereséget, hiszen egy rögzült szemléletmódú sportoló számára nincs ennél nagyobb megaláztatás.

A fejlődési szemléletmód egy további előnye, hogy aki ennek tükrében tekint a sportra, átveheti az irányítást az események fölött, kibontakoztathatja lehetőségeit és hosszú távon is sikeres maradhat. Ahogyan Jordan, Tiger Woods, minden idők legsikeresebb golfozója is megtanulta, hogyan motiválja magát a folyamatos fejlődésre. A gyakorlást játékként fogta fel, élvezte, hogy újabb és újabb ütésmódokat próbálhat ki. Mindeközben folyamatosan jövendőbeli kihívójára gondolt, aki talán most még gyerek, de egy napon meg kell majd mérkőznie vele. Fel akart készülni a találkozásra.

A rögzült szemléletmódú emberek számára elképzelhetetlen, hogy uralják képességeiket és motivációjukat. Ha a tehetségükre hagyatkozva nem tudnak kilábalni a nehéz helyzetekből, inkább másokat, vagy a körülményeket hibáztatják a kudarcért, ahelyett hogy megpróbálnák kézbe venni az irányítást a saját sorsuk felett.

Habár a legnagyobb sportolók szinte folyamatosan a verseny lázában égnek és mindenképpen a legjobbak szeretnének lenni, az igazi nagyságokat nem a „vagy valaki vagy, vagy senki” hozzáállás jellemzi. Az igazán kiváló sportoló ismérvei a jellem, a lelkesedés és a bajnoki szemlélet. Mindhárom a fejlődési szemléletmódból eredeztethető: abból a mentalitásból, amely az önfejlesztésre, a motivációra és a felelősségvállalásra helyezi a hangsúlyt.