A bennünk élő Belső Kritikus

„Már megint elbénáztad!”, „Hogy lehetsz ilyen szerencsétlen?”, „Neked mindig tökéletesnek kell lenned!” – Ha ilyen és ehhez hasonló mondatok szoktak keringeni a fejedben, akkor itt az ideje, hogy bemutassuk neked a benned élő Belső Kritikusodat. Készülj fel a találkozásra!

Biztosan előfordult már veled, hogy valami nem úgy jött össze, ahogy szeretted volna. S ekkor nem elég, hogy a kudarcélmény veled volt, még egy hang is megszólalt a fejedben, ami kritikus mondatokkal sújtott. Könnyen előfordulhat, hogy ez a hang folyamatosan ott van benned, az idők alatt már társaddá vált, és kénytelen vagy állandóan a dorgálását hallgatni. Sokan vagyunk ezzel így, félelmetes lehet megélni, néha mennyire negatívan tudunk állni saját magunkhoz.

De vajon mi történik, ha szembenézünk ezzel a gonosz hanggal? Ha megvizsgáljuk közelebbről? Ha esetleg megkérdezzük, mi is valójában a szándéka? Először csak beszéljünk róla racionálisan, majd közelítsünk hozzá kíváncsisággal!

Tudnivalók a Belső Kritikusról

A Belső Kritikus egy olyan személyiségrészünk, amely leegyszerűsítő, sztereotip módon ismétlődő megjegyzéseket tesz a szerinte nem kívánatos viselkedésünkre, tulajdonságainkra. Jellemző rá, hogy rideg, ítélkező, negatív hangvétellel ostoroz bennünket. Általában merev elképzelése van a dolgokról, gyakran új impulzusoktól zár el bennünket, például egy „Ez hülyeség!” mondattal. Alapvetően olyannak tűnhet, aki nem képes a változásra. Egy olyan rész, amelyik azt hiszi, hogy nekünk vagy valamely részünknek kell megváltoznia ahhoz, hogy elfogadhatók legyünk.

A Belső Kritikus részt hasonlíthatjuk Freud szuperegó fogalmához. Freud elmélete szerint a szuperegó az a személyiségrészünk, amely eldönti, hogy egy-egy cselekedet helyes-e vagy sem. A társadalmunk értékeinek és erkölcsi normáinak belső képviselője, amely magában foglalja lelkiismeretünket és morális elképzeléseinket. Ezek az értékrendek a szüleink nevelésének, jutalmazó-büntető attitűdjének hatására alakulnak ki bennünk a gyermekkorunkban. A szuperegónkba épülnek be azok a normák, amelyek később meghatározzák a viselkedésünket. Ha túl erős és merev a szuperegónk, az szorongást és bűntudatot kelthet bennünk, ugyanakkor ha túl laza ez a rész, gátlástalan, a társadalmi normákkal szembemenő viselkedésre lehetünk hajlamosak (bővebben lásd itt korábbi cikkünkben).

Előfordulhat, hogy a Belső Kritikus a szuperegó normáit követve követelőzik velünk, illetve átvehetjük szüleink vagy egyéb autoriter személyek kritizáló mondatait is, amelyeket esetleg sokszor hallottunk gyerekkorunkban.

Nem mindig könnyű felismerni, amikor a Belső Kritikusunk szólal meg bennünk, mert többnyire azonosulunk a kritikussággal, és hiszünk a hangjának: „Valóban, milyen hülye vagyok!”, „Ó, ezt tényleg elbénáztam.” Ilyenkor pedig az a részünk kerül előtérbe, amelyik a Kritizált, amelyik átéli a Kritikus által okozott szégyent, bűntudatot, szorongást vagy akár tehetetlenségérzést. Van, hogy elég a Kritikus részünkkel kapcsolatba kerülni, hogy a Kritizált is meggyógyuljon, és van, hogy két olyan személyiségrészünk is kéri a figyelmünket, amelyekkel érdemes lehet foglalkoznunk.

Annak az élménye, hogy él bennünk valami eredendően gonosz, amit kordában kell tartanunk, jelentősen akadályozhatja a jó közérzetünk meglétét. A Kritizált részünkön keresztül pedig szenvedhetünk a Kritikus nyomásától. Mit tehetünk azért, hogy ez mégis megváltozhasson?

Közeledés a megrekedt részeinkhez

Minden belső rész minket próbál segíteni, a legjobb tudása szerint. Általában is elmondható, hogy bármilyen problémánk vagy tünetünk alakul, az nem ellenünk irányul, csupán a lelkünk így próbálja meg felhívni a figyelmünket arra, hogy valamilyen belső konfliktus adódott.

Ha valami folyamatosan kritizál, ugyanazokat a destruktív mondatokat ismételgeti bennünk, az azért van, mert valami még hiányzik, valamit még nem integráltunk magunkba abból, amit képvisel.

Hogy ne azonosuljunk sem a Kritikus, sem a Kritizált részünkkel, ideje meghívnunk azt a részünket, aki a Megfigyelő, felnőtt énünk, és aki figyelemmel tudja kísérni, mi történik bennünk. Ez az a részünk, aki mindig jelen van, és el tudja különíteni a személyiségrészeinket attól a tévhittől, hogy minden, amit érzünk és gondolunk, azok mi vagyunk.

Korábbi elméletek azt mondták (Gendlin, 1996), hogy a Kritikus részünket egyszerűbb elűznünk, megmondani neki, hogy csak akkor jöjjön vissza, ha már tud mondani valami újat, vagy várjon meg minket egy váróteremben. Később viszont bebizonyosodott, hogy a Kritikus rész ettől még nem fog eltűnni, sőt. Száműzi belőlünk magával együtt a Kritizált részt is, amelyik lehet, hogy számunkra kevésbé lesz érzékelhető, viszont a körülöttünk lévők tudattalanul gyakran erre a részre fognak reagálni velünk kapcsolatban. Érezhetnek rajtunk egy furcsa, taszító, ugyanakkor megmagyarázhatatlan kisugárzást, ami miatt nem kellemes a társaságunkban lenni. Vagy előfordulhat, hogy érthetetlen módon mindenki ugyanúgy kezd el bánni velünk, függetlenül szándékainktól, viselkedésünktől.

Tehát a Kritikust nem érdemes elküldeni. Kezdjünk el inkább közeledni felé! Hadd mutassuk be ezt a folyamatot egy képzeletbeli példán keresztül:

Mondhatjuk azt, hogy itt van bennem ez a rész, ami ezeket a mondatokat mondja: „Nem hibázhatsz! Abból nagy baj lesz”. És megismerkedhetünk a Kritikusunkkal. Megtudakolhatjuk tőle, hogy vajon mitől fél? Mitől félt bennünket, ami miatt kénytelen ilyen csúnyán bánni velünk?

Többnyire azt találjuk, hogy

a félelmetes Kritikus ténylegesen fél.

Az indulatai gyökerénél az attól való intenzív félelmet találjuk, hogy valami rossz irányba halad, valami baj lesz, vagy hogy helyette mások fognak bennünket kritizálni. Ha barátsággal tudunk közeledni a Belső Kritikus felé, el fogja árulni, mi a legnagyobb félelme. Megkérhetjük, hogy mondja el, mi az, amit szeretne elkerülni. Lehet, hogy azt fogja mondani: „Azért nem hibázhatsz, mert akkor nem fognak szeretni. Emlékezz, amikor kamasz voltál, mennyien csúfoltak. Ugye nem akarod, hogy ez megismétlődjön?”

Ezután pedig rátérhetünk arra, hogy mit szeretne, mi történjen. Lehet, hogy azt fogja mondani: „Ha Te elfogadod a kamasz részedet magadban és megvigasztalod, többé nem fog számítani, mit gondolnak rólad mások.” Mire elmondja, hogy mit akar, ez a rész már sokkal inkább védelmezőnek érződik, semmint kritikusnak. Ráébredhetünk, hogy ez a félelmetes, kínzó rész maga is tele van félelmekkel, amit csak ilyen furcsa, de feltűnő módon tudott velünk közölni eddig. Sikerülhet általa rátalálnunk egy olyan részünkre, ami valószínűleg sebzett, és azt várja, hogy végre felé forduljunk, értsük meg őt, foglalkozzunk vele. Sokszor ez a rész hatalmas erőt tartogat magában. Megtaníthat arra, hogy a sebzett kamaszban mennyi erő van, hogy ezt túlélte. Vagy például milyen nagy érték, hogy a kamasz részünk akkor, ennek hatására ásta bele magát egy számára fontos tanulmányba, területbe, ami azóta is az életünk részét képezheti.

Attól kezdve, hogy megtudtuk, mire van szüksége, és levontuk a megfelelő tanulságokat, magunkénak tudhatjuk a tudását, beintegrálhatjuk az énünkbe, és többé már nem fog piszkálni bennünket.

Ha úgy érezzük, hogy a Belső Kritikusunk hangja túlságosan beleszól életünk folyásába, érdemes a Kritikusunkkal való találkozás útjára kísérővel lépnünk. Egyedül nem biztos, hogy könnyű szembenéznünk azokkal a személyiségrészeinkkel, amelyek problémát okoznak, és ez teljesen természetes. Bátran kérjünk külső segítséget, ha be szeretnénk merészkedni személyiségünk mélyebb síkjaiba.