Mindenki mindig jó akar lenni, sőt a legjobb. Pörgünk és pörgetjük magunkat, hogy csúcsformában legyünk, és vannak, akiknek nem elég a természetes megoldás: serkentőkhöz nyúlnak. Miért választanak egy etikailag nem elfogadott szert? Ugyanakkor, ha úgy hisszük, más is csinálja, hogyan tudnánk könnyű szívvel kimaradni belőle és elfogadni vereségünket? Hogyan maradjunk tiszták, ha körülöttünk mindenki kockáztat a győzelem érdekében?
A dopping eredetileg az afrikai kaffer törzs itala volt. Fontosabb ünnepek, rituálék alkalmával itták, felfokozott idegi és érzelmi állapotba kerültek tőle. A 19. században az Európából érkező felfedezők tették népszerűvé az italt és magát a fogalmat is, mellyel párhuzamosan egyre nyilvánvalóbbá vált, mindenki fokozottabb, jobb teljesítményre vágyik.
Úgy tartják, ez a módszer egyidős az olimpiával, és a mai napig visszatérő jelenség minden sportversenyen. A sikerért folytatott küzdelemben
rengetegen buknak le doppingvétség miatt.
Könnyű rátérni a veszélyes útra, ami nehéz döntésekkel, nagy botrányokkal és drámákkal van kikövezve. Vajon szabad-e engedni a kísértésnek, hogy sikeresek legyünk?
A Goldman-effektus
Valóban nehéz lehet úgy harcba szállni, ha tudjuk, körülöttünk mindenki győzni akar és ezért bármit hajlandó kockáztatni. A WADA (Nemzetközi doppingellenes ügynökség) azt állítja, hiába szigorúak a törvények, ezek nem garantálják a szerhasználó atléták számának csökkenését. A 80-as években még aktuális Goldmann-dilemma ijesztő eredményeket hozott. (Goldman et al, 1984) A kutatás célja az volt, hogy feltárják a sportolók szerhasználati hajlandóságát. A következő kérdést tették fel nekik: használnál-e olyan doppingszert, ami biztosítja a győzelmüket, ugyanakkor 5 év múlva halálos kimenetele lenne?
1982 és 1990 között az eredmények szerint a megkérdezettek fele elfogadta volna a halálos győzelmet. Szerencsére az eredmények ma már nem hitelesek, mégis a válaszadók egy százaléka belemenne ma is az alkuba. Azt is megkérdezték a válaszadóktól, elfogadnák-e, ha a dopping nem lenne halálos kimenetelű. Ez esetben sajnos nagymértékben növekedett ez a szám:
szinte mindenki elfogadná a teljesítménynövelő szert,
ami győzelemre vezetné őket. A vizsgálat eredménye már kevésbé aktuális, a kérdésen mégis érdemes elgondolkodni: mit kockáztatnak a sportolók a győzelem érdekében? Mi mindent tennének fel egy lapra? Az egészségüket? A hírnevüket? A lelkiismeretüket? A büszkeségüket?
Sokan próbálkoztak már
A tiltott szerek használata számos negatív hatást hoz az élsportolók életébe. Elvehetik eredményeiket, eltilthatják őket sportjuktól vagy egyéb büntetést kaphatnak, továbbá egészségükre kilátástalan következményekkel lehet. Mégis sokan ehhez fordulnak segítségért.
A sporttörténelem első lebukása egy dán kerékpáros, Knud Enemark-Jensen nevéhez fűződik, aki a verseny alatt balesetet szenvedett és bele is halt sérüléseibe. Később állapították meg, hogy szervezetében amfetaminszármazékok voltak. Bár Knud koponyatörésébe halt bele, a média mégis a dopping első halálos áldozataként tartja számon. Figyelemreméltó, hogy sokszor a szép eredmények kevesebb figyelmet kapnak, mert egy-egy doppingbotrány nagyobb hírértékkel bír, mint egy tiszta győzelem.
Sokszor nem az atléták első számú érdeke a győzelem, inkább eszközként szolgálnak nemzetének előrejutásában. A kelet-német sportolók szteroidtól túlcsordulva álltak a dobogóra. Kornelia Ender az 1972-es müncheni olimpiáról négy ezüsttel, majd az 1976-os montreali olimpiáról négy arannyal tért haza. Ezzel a teljesítménnyel beírta magát a történelembe mint az első nő, aki egy olimpia alatt négy aranyat nyert. Később az is nevéhez kapcsolódott, hogy a fal leomlása után bevallotta: politikai célokra használva őt 13 éves kora óta injekciózták. Akkoriban a német orvosok szisztematikusan kezelték tesztoszteronnal a mit sem sejtő sportolókat.
Máig hangos a sajtó a szocsi-i olimpia orosz versenyzőitől, akik állítólag egy államilag szervezett doppingprogramban vettek részt. Több orosz versenyzőtől is utólag elvették az érmét vagy eltiltást kapott. Az orosz doppinglabort vezető Grigorij Rodcsenkov az USA védelme alatt áll, aki a vád koronatanúja. Az ügy még most sem tisztázódott. A jelenleg is tartó phjongchang-i téli olimpián az eddigieknél is nagyobb hangsúlyt kapnak az összes kategóriában induló legjobb orosz versenyzők. Az orosz zászló helyett az olimpiai zászló és az OAR (Olimpiai sportoló Oroszországból) szerepel nevük mellett, győzelmeikkor pedig az olimpiai himnusz szólal meg.
Egy szintén híres lebukás, Lance Armstrong kerékpározóhoz köthető. Lance felépült a rákból és megkísérelte a lehetetlent. Hétszer nyerte meg a Tour de France-t, és akkoriban a világon legtöbbször vizsgálat alá vetett sportolóként tartották számon. 2012-ben a Nemzetközi Kerékpáros Szövetség 1998-ig visszamenően minden címétől megfosztotta. Armstrong az egyik legkifinomultabb és legsikeresebb programot építette fel csapatával. Nyilatkozata szerint egyenlő esélyekkel indult minden versenyen, hisz
mindenkinek adott a lehetőség, hogy csaljon.
Nehéz döntést hoznak meg azok, akik hajlandóak serkentőket használni a siker érdekében. A vétség vádjában sokan nyilatkozzák, hogy azért állnak be ők is a szerhasználók soraiba, mert nincsenek egyenlő feltételek a sportban. Hiába igyekszünk törvények, szabályok és bírák által a fair play szerint játszani, mégsem állnak a versenyzők egyenlő esélyekkel a rajtkőhöz.
Mindenki próbálja a saját képességeit és lehetőségeit felülmúlni. Egy bizonyos szint felett már minden pillanat, módszer és eszköz számít.
Fontos, hogy mi hajtja a motort.
Az élsportok között a fizikai adottság is mérvadó: bizonyos sportokra születni kell, ha rekordokat akarunk hozni, nem elég csak a legfelkészültebbnek lenni. A genetika, a pszichológiai felkészültség és a rengeteg gyakorlás meghatározhatja a győzelmet ott, ahol egy-egy miliszekundum vagy egy-egy centiméter is számít.
A dilemma egyre csak fokozódik
Akinek a mozgás az élete és munkája, annak nehéz döntenie, milyen utat válasszon, mert mindegyik rögös és veszélyes. Az elvárások nagymértékű nyomást és szorongást okozhatnak, így a döntés nem egyszerű. Ha vetélytársai használnak valamilyen szert, máris esélyegyenlőtlenségekbe ütközik. Nehéz úgy tisztességesnek maradni, ha tudjuk, hogy körülöttünk mindenki csal.
Egy ilyen gyors, teljesítményorientált világban, ahol naponta döntik meg a régi elméleteket, orvosok ezrei dolgoznak a hatásos technikákon és szereken. Hiába bűn a dopping és von szigorú szankciókat maga után a lebukás, nap mint nap újabb megoldások születnek a laborok mélyén, újabb sikerek reményében.
Sokan azt állítják, a sportolók doppingolni mindig is fognak, akkor legalább orvosi keretek között és felügyelettel tegyék azt. Ez az érv jogos, hisz mennyi kockázat rejlik abban, ha valaki kevés szakmaisággal próbálna orvosi készítményeket gyártani.
Ha a sportoló olyan környezetben van, ahol csapattársai doppingolnak, elvárássá válik, hogy az egész csapat a maximumot teljesítse. Ha nem lesz részese, könnyen kiközösíthetik, mert gyengébb a többiek szemében, nincs benne az „extra löket”, ami a győzelemhez hozzásegíti. A csoportból való kitaszítottság pedig további szorongás eredményez, ami a teljesítmény romlásához is vezet. Ha rosszul játszik, beteljesül a jóslat, amit társai állítottak: gyenge. Ez az ördögi kör pedig kudarchoz és akár csapat- és sportelhagyáshoz is vezethet.
Nem szabad engednünk a nyomásnak és becsapnunk magunkat. A siker a kitartó küzdelem árán válik megérdemeltté. Ha csalással nyerünk, akkor nem mi, hanem a szer nyer. Önámítás azt hinni, ha mindenki csinálja, nekünk is kell. Önámítás azt hinni, hogy doppinggal közelebb kerülünk céljainkhoz. Minden egyes hazugsággal messzebb kerülünk az igazi céltól, élménytől, büszkeségtől és az őszinte szép sport tiszteletétől – pont azoktól távolodunk el, amiért érdemes lenne sportolni.
