Ki Don Juan ma? Senki több, mint egy rakás sztereotípia. Akit mindenki ismer, azt kevesen pontosan. Mozart mesterművének legendás alakját mára előítéletekkel teli jelzős szerkezetek halmazává alacsonyítottuk le, a pszichológiában pedig tudományosan patológiát csináltunk belőle.  De ki Don Juan valójában?

Egy legenda, megszámlálhatatlan feldolgozás, megannyi értelmezés, de főleg félreértelmezés. Először is: Kierkegaard szerint a Don Juanról alkotott reprezentációink elsőként ott esnek pofára, hogy „Don Juant nem látni, hanem hallani kell.” Megjeleníteni és megérteni csak a zenében lehet, mert lénye önmagában és alapjában véve teljességgel zenei. A zenei lényeg pedig  éppen az érzéki zsenialitásban áll, amelyben ott bujkál a démoni.

Ha láttatni akarjuk, akkor ő pusztán egy fickó, aki 1003 nővel volt. Ha viszont zeneileg értjük meg, akkor már nemcsak mint egyént látjuk, hanem mint általános ellenállhatatlan „természeti erőt”, esztétikailag élvezni tudást, hatalmat, fáradhatatlan kívánást, és a zenéhez hasonlóan: sosem állandó, folyton megszűnő és újraszülető ént. Így ő „nem jellem, hanem lényegileg élet”.

A mindenkit kívánó

Ha Don Juanra gondolunk, talán az első jelző, ami az eszünkbe jut, a csábító. Valójában azonban ez is sok félreértést hordoz magában. Don Juan inkább „kívánó”. Abszolút módon és állandóan kíván, a kívánásban leginkább önmaga. Ő az érzéki, az erotikus: ezek pedig a lelkinek ellentétei. Nem egy nőt szeret, hanem minden nőt, és mind az övé is lesz. Neki

„meglátni és megszeretni a pillanat műve”,

ami a pillanatban feloldódás után tova is tűnik, és az ismétléssel tart mégis a végtelenségig. Don Juan tehát nem a lelki szférában mozog, hanem az érzékiben. Mert míg a lelki az egyesre, az érzéki az általánosra koncentrál. Don Juan a teljesen elvont és általános nőiséget látja, érzékisége az időben elenyésző (míg a lelki szerelem az időben létező). Ezért is, a Don Juan diskurzus-közege nem az egyest kifejező nyelv, hanem az általánosat kifejező zene.

Neki nem a lelki szerelemre jellemző egyediség kell, hanem az érzékiben lévő általános. Kierkegaard így adja a szájába Don Juannak a szavakat: „Tévedtek, nem vagyok házasember, akinek rendkívüli lányra lenne szüksége ahhoz, hogy boldog legyen; ami engem boldoggá tesz, az minden lányban megvan…”. Ezért zseniális, hogy Zerlina is egy közönséges parasztlány, akiben szintén azt kívánja, ami minden nőben megvan, vagyis a „nőséget” magát, a közöset. Számára egyik lány sem kitüntetett jelenség, mindenki hétköznapi, „...nem a rendkívülit kívánja, hanem a mindennapit…” A nők mégis egyedinek érzik tőle magukat.

Valóban csábító?

Don Juan nem klasszikus értelemben vett csábító. Nincsenek intrikái, nem ravaszkodik, nem tudatos, nem csaló, nem számít előre, nem tervez semmit, nem számítja ki szavai, tettei nőkre gyakorolt hatását. „Ezért ő nem csábít. Ő kíván, és ez a kívánás csábító módon hat, ennyiben csábít.” Nem „...eleve megtervezi a csalást, hanem az érzékiség saját hatalma csalja meg az elcsábítottakat”. A csábító rendelkezik a szó hatalmával, Don Juantól viszont idegen a nyelvi közeg és maga a szó, nem fegyvere, nem is tudja használni azt. Ezzel szemben a pszichológia ma a donjuanizmust a jó kommunikációs képességeken keresztüli pszichopata manipulációnak tartja, miközben ebből a mozarti Don Juanban nincs semmi. Ő senkit nem beszél rá semmire, „csábítása nem is beszéd”, hanem

„egy kézmozdulat”.

Ezért lesznek övéi a nők?

Don Juan tehát minden nőt nőiségében kíván, idealizál, egyszerre megszépít és legyőz. A jelentéktelen nőket is a jelentőség fényével világítja be, minden lányt megdicsőít, mert a nőkhöz való viszonya az egyetlen éjszaka ellenére mégis lényegi és mély.

„Az idősebbeket megfiatalítja, a nőiség szép körvonalát adva nekik, a gyermekeket szinte egy pillanat alatt éretté teszi…”. „Don Juan nemcsak a maga boldogságát találja meg a lányoknál, hanem a lányokat is boldoggá és – boldogtalanná teszi, ám igen különös, hogy ők is ezt akarják, és nagyon nyomorúságos leány lenne az, aki nem kívánna boldogtalan lenni, miután egyszer már boldog volt Don Juannal.”

Hogy miért lesznek övéi a nők? Erre a kérdése Zerlina válasza az egyetlen helyes válasz:

„ezt senki sem tudja”.

És itt meg kellene állnunk. Meg kellene állnunk, mert ez a nemtudásunk, Don Juannak ez a feltárhatatlansága, a nők reakcióinak érthetetlensége Don Juan lényege. Ennek ellenére a pszichológia ma arról próbál képet festeni, hogy milyen eszközökkel csábít Don Juan, és magát a csábítás folyamatát próbálja megjeleníteni. Holott karakterének lényege éppen az, hogy fogalma sincs a hogyanról: bármilyen csábítási technikáról, módszerről. Ő nem a csábítás művésze. A csábítók ereje a beszéd, a hazugság. Ő azonban a kívánás érzéki energiájával „csábít”. Nem a sármjával, nem a jóképűségével, nem a dumájával.

Tudatos és nem tudatos hódító

Miért értjük félre akkor Don Juant? E kérdésnek megválaszolására szolgáló legszemléletesebb összevetés a mozarti Don Juan szembeállítása Lord Byron Don Juanjával. Don Juant ugyanis valahol Byronnál kezdtük el félreérteni.

Az eddig leírtak Mozart Don Juanját, a reflektálatlan, azaz a nem tudatos csábítót mutatták be, aki így valójában nem is csábító. Byron Don Juanja az igazi csábító, mivel tudatosan csábító. Ő a reflektált csábító. „A reflektált Don Juan csábítása műalkotás, melyben minden egyes apró lépésnek megvan a maga különleges jelentősége, a zenei Don Juan csábítása egy kézmozdulat, egy pillanat műve mely gyorsabban befejeződik, mint amennyi idő alatt ki lehet mondani.”

A reflektálatlan Don Juannak

„Maguktól rohannak karjaiba a fiatal lányok,

s akkor ugyanilyen gyorsan megragadja őket és ugyanilyen kecsesen teszi le őket az élet árkának másik oldalán.” A reflektált Don Juannál abban gyönyörködünk, ahogyan csábít, míg a nem tudatos Don Juan nem használ semmilyen eszközt. Nála abban gyönyörködünk, ahogyan övé lesz valaki. „A zenei Don Juan a kielégülést élvezi, a reflektált Don Juan viszont a csalást, a ravaszságot”. „A közvetlen Don Juannak 1003 nőt kell elcsábítania, a reflektáltnak viszont csak egyetlenegyet, s bennünket ez érdekel, hogyan csinálja ezt.”

Ő lenne maga az ördög?

Molière is valahol úgy igyekszik beállítani Don Juant mint szoknyavadászt, nőcsábászt. Azonban ezek a megközelítések lealacsonyításai egy életenergiának. Don Juan ma maga az ördög. Annak ellenére ördög, hogy semmi tudatos nincs benne, így pedig gonoszság sem lehet. Mivel az érzékiben, az esztétikai stádiumban mozog, ezért nehéz rá bármilyen etikai vonatkozású megítélést megfogalmazni, hiszen kívül van az etikain.

Don Juan nem ördög, van benne viszont valami démoni. A jótól való szorongás a démoni, melyet energiaként használ ki. Don Juan élete „az érzékiség szorongásban született hatalma”. Ez a démoni pedig megbabonázza a nőket.

1003

Írásunk címében szándékosan tüntettük fel az 1003-mas számot, mert annak számmisztikája Don Juan kifejezője.

„Az 1003-as számnak csupán egy tulajdonságát szeretném dicsérni, azt ugyanis, hogy páratlan és esetleges, ami egyáltalán nem érdektelen dolog, hiszen ez azt a benyomást kelti, hogy a lista még egyáltalán nincs lezárva, ellenkezőleg, mintha Don Juan még mindig úton lenne…”

Megfejteni próbáltuk Don Juant, lényege mégis megfejthetetlensége, paradoxona. Ki akarna nőként egy lista része lenni? És mégis akarnak. Ki érezné magát így kitüntetettnek, egyedinek? És mégis így éreznek a nők. Ki ne tudná, hogy csak egy éjszaka? A válasz minden kérdésre ráadásul nem is mégis, hanem azonnali és megkérdőjelezhetetlen, feltett kérdés nélküli igen.

A szerző a Lisznyai Pszicho-Műhely és a Párkonzultáció pszichológusa. A daniel.kiss@mindset.co.hu e-mail címen kerülhet vele kapcsolatba.