Megállítani vagy nem állítani? Megállítani, de mit? A hatalom városokhoz és épületekhez is kötődik, nem csak személyekhez: a brüsszeli Európai Parlamentben jártunk. Szegőfi Ákos véleménycikke.
Nem állíthatom, hogy a Brüsszelbe látogatók egyöntetűen jó véleménnyel lennének a városról. „Semmi különleges” – mondják. „Láttam már szebbet is. A sör azért jó, habár a csehet jobban szeretem.” Van, aki már egyenesen a „csúnya” kifejezést alkalmazza a város leírására, és inkább a lassan tízéves gengszterkomédiából megismert és rajongásig magasztalt Bruges-t, vagy felvilágosultabb esetben Gentet ajánlja szájtátás célpontjául. A kormányzati propaganda sem tett jót Brüsszel percepciójának: az arctalan, öltönyös, szuverenitástolvaj bürokraták szürke és rideg városának festették le, ahonnan az egyszeri magyar EP-képviselő csak úgy epekedik haza egy tányér jó palóclevesért és pörköltért. Brüsszel mint fogalom, mesterségesen hizlalt torzszülöttként fokozatosan leszakadt a Brüsszel mint város jelentéstől. Ha az ember az Európai Parlament előtti térre lép, el is gondolkodhat rajta: mit is kellene itt pontosan megállítani? Az óriásplakátok otthon és kint sem szolgálnak útmutatással, csak egy fehér betűsor kék alapon; „a” Brüsszelnek tulajdonított sátáni célok halmaza. Ha beljebb kerülünk a Parlament lépcsőin, vajon rátalálunk arra a hatalomra, amivel – elviekben, a nemzet túlélésének érdekében, az önrendelkezésünk visszaszerzéséért – fel kellene venni a harcot?
Épületek és politikai hatalom
Az Európai Parlament eredetileg nem a hatalom házának épült, hanem átjáró-, induló- és érkezőhely volt: egy vasútállomás. Azóta természetesen kibővült, új emeleteket és épületeket kapott maga mellé, hatalmas üvegszikla lett belőle, a menetrendek helyett pedig egy Simone Weil emléktábla és installáció várja az épület elé érkezőket. Az utazás terének átalakítása a politikai hatalom terévé felvet néhány érdekes kérdést. Először is: miért kötődik a politikai döntéshozatal bizonyos jól meghatározható helyszínekhez? Másodszor: milyen pszichológiai üzenetet közvetít ez a különös épület?
Mivel a témában – a hatalom fizikai terei – nehéz konkrét szakirodalmat találni, bizonyos értelemben csak találgathatunk. Az biztos, hogy a hatalom tereinek választott épületek rendszerint a kor csúcstechnológiájával és művészi ízlésének megjelenítésével épülnek. Az európai gótikus parlamentek vagy a neoklasszicista Capitolium jó példák erre:
a hatalom önreprezentációs céllal állíttat magának megidézési helyet.
Ezek az épületek tekintélyt parancsolóak, különböző – gyakran mágikus – elvek alapján meghatározott helyre épülnek, és egyben legitim, a média által (ideális esetben) bekamerázott szülőszobái a döntéseknek. Az állampolgár a hatalmas, vízköpőkkel és kőcsipkékkel borított épületre pillantva azt mondja: itt születnek a törvények, innen irányítják az országot. A kép persze csalóka, a döntések nagy része valójában nem itt születik, itt csak ceremoniális keretek között megmutatják azt a nyilvánosságnak, akár a királyi pár(t)ok a gyermekeiket.
A pártok, politikusok és lobbiszervezetek nem szerencsejátékosok, nem hisznek a szerencsében: ha érdekeikről van szó, szeretik biztonságban tudni a jövőt, és úgynevezett rejtett integrációs tereket hoznak létre, ahol előkészíthetik és előre lezsírozhatják a döntéseket. Ezek a terek némileg más jellegűek, mint a nagyközönség megilletésére készült hatalmi galériák. Privátabbak, eldugottabbak, diszkrétek – és persze ehhez mérten drágák. Régióról-régióra változó alakot öltenek a döntési pozícióban lévők preferenciáit és évszázados hagyományait követve: egy tökéletesen felszerelt villa a Baden-Württemberg-i Fekete-erdőben, vadászház a Bakonyban, exkluzív golfpálya egy szigorúan őrzött félsziget végén, magas falakkal védett balatoni üdülőkomplexum, luxusjacht egy turistáktól elzárt öbölben, zártkörű, nyakkendőlazító rendezvény a Hiltonban, lehetetlen helyfoglalási listával rendelkező szusiétterem.
A gótikától a posztmodernig
A brüsszeli EP bizonyos dolgokban különbözik az előzőleg leírt, állampolgárokból áhítatot kiváltani igyekvő, évszázadokig követett mintától. Nem historizáló. Gigantikusnak gigantikus, de ez pragmatikus célokat szolgál. Üveg- és acélmennyezet borul a belső emeletek fölé, és egy kis metropoliszt zár magába saját boltjaival és éttermeivel – bizonyos szempontból az épületegyüttes megőrizte eredeti jellegét, bár nem vasúti, hanem modern reptéri váróra emlékeztet. A tizenkét emelet a politikai spektrum különböző frakcióinak ad helyet: az euroszkeptikusok szintjén például gerillamód elhelyezett amerikai libertariánus-zászlókba lehet belebotlani, a magyar képviselők által (is) belakott szint faliújságán '56-os megemlékezések meghívóit, bébiszitterek elérhetőségét és jutányos árú angol nyelvlecke-lehetőségeket találni. Az EP atmoszférája mindent összevetve megtévesztően hasonlít egy modern multinacionális cégére. Semi-formal stílusban öltözött üzletembereket látni mindenfelé. A lordok és öltönyök által uralt parlamentekből üzleti vállalkozások váltak a politikai evolúció következő lépcsőfokán. A plenáris üléstermekben az aranyozott „e pluribus unum” és hasonló vésetek helyett az LCD-képernyőkön a „business as usual” felirat izzik. A kőfalak között megszülető, évszázadokig mágikusnak beállított hatalom rejtett, apró
szavazógombok nyomogatásává, a misztikum banalitássá, a hatalom művészete pedig munkapszichológiává változott.
Ehhez a hatalomhoz sajátos rejtett integráció társul, a nyolcezernél is több brüsszeli lobbiszervezet és a huszonkétezer regisztrált lobbista képében. Maga a brüsszeli EP is egy döntéselőkészítő helyszín, hiszen a végső döntéseket a strasbourgi EP-ben hozzák meg.
A hatalom önreprezentációja
A régi parlamentekhez hasonlóan ugyanakkor a brüsszeli EP is igyekszik kialakítani egy mítoszt maga körül – ami hivatali stílusa révén időnként zavarbaejtően grandiózus, időnként pedig esetlen. Az EP rendelkezik két múzeummal: a Parlament történetét bemutató Parlamentáriummal, ami pont annyira izgalmas, mint amennyire egy hivatalt bemutató múzeum lehet, és az Európai Történelem Házával, ami már megér egy látogatást (ingyenes!). Ezen felül a Parlamentnek saját művészeti tárlata is van: a tagországokban élő kortárs művészek képei és szobrai, valamint különböző relikviák (például Antall József írógépe) tekinthetőek meg. Az EP üvegfalai között megpróbálja reprezentálni azt a művészeti és történeti sokszínűséget, ami tagországainak sajátja – bizonyos értelemben nem is csodálkozhatunk, hogyha zavarosnak tűnik a kép, amit elénk tár. A művészeti tárlat helyenként egészen groteszk: egy padon ülő, kétségbeesett arcú hobó életnagyságú szobra mellett jól öltözött, mosolygó látogatók fotózkodnak.
Érdekes kérdés, hogy milyen hatással lehet ez a céges munkaetika a politikában dolgozókra. Műanyaggombok nyomogatásával dönthetnek százezrek munkája, sorsa felől: azt várhatnánk hogy ez a jellegű tevékenység absztrakciója, banalitása miatt teljesen elválasztja a képviselőket attól, amit képviselnek. A gombok nyomogatásának, a grandiózus üveg-leviatánban való létezésnek
mi köze ahhoz, hogy változtassunk mások problémáin vagy nyomorán?
Részben ez az, amivel az euroszkeptikusok vádolják a brüsszelitákat: a disszociáció. Ugyanakkor a gombok nyomogatása és az egész döntéshozási mechanizmus a mágiától megfosztott egyszerűségében pszichológiai üzenetet is hordoz: átláthatóságot, érthetőséget és ellenőrizhetőséget. Nem felejthetjük el, hogy a döntéshozás ősi helyeinek, amikre olyan áhítattal tekintünk fel ma is, egyik legfontosabb feladatuk a háborús kérdésekben való döntés volt; hogy megkülönböztessék a barátot az ellenségtől, hogy Carl Schmitt szavaival éljünk. Az EP (és az EU többi szerve is) a kontinentális béke szavatolásának céljával jött létre, ennek érdekében pedig szakítania kellett a hatalomgyakorlás átláthatatlan, misztikus hagyományaival. Nevezhetjük mindezt robotikusnak, hidegnek, de nem feledkezhetünk meg az ellenpólusról sem: vagy ez, vagy a háború és a konfliktus, vagy ez, vagy a mutyi, vagy átláthatóság és üveg, vagy kőfal és kitiltás.
•••
A Mindset Pszichológia szerkesztősége sokszínű. Közösségünkben számos vélemény, értékrend és látásmód fér meg egymás mellett. Jelen cikk kizárólag az író álláspontját tükrözi.
