Félünk a gonoszságtól, mégis kíváncsivá tesz minket. Az erkölcsi normák megszegését elutasítjuk, az elkövetőjét magunktól különbözőnek látjuk, mégis érdeklődéssel szemléljük a bűnelkövetők kicsapongásait. Számos helyzetet ismerünk, melyekben olyan emberek váltak rémtettek elkövetőivé, akik szinte semmiben sem különböznek tőlünk. Gondoljunk csak Philip Zimbardo professzor stanfordi börtönkísérletére. Vajon mi állhat annak hátterében, hogy hétköznapi emberek bizonyos körülmények között erkölcstelen tettek elkövetőivé válnak?
Hajlamosak vagyunk távolságot teremteni jó és rossz emberek között. Azt gondoljuk, egy ilyen alapvető tulajdonságért a személyiségjegyek, a genetika, a személyes indítékok, vagy az egyéni patológiák felelősek. Ha mások viselkedésének okait igyekszünk feltárni, akkor gyakran túlértékeljük ezeknek a diszpozicionális sajátosságoknak a jelentőségét. Egy másik felfogás szerint
a körülményektől függően mindannyian képesek lehetünk gonosz tetteket elkövetni.
Jellemünk szituációról szituációra változik, és viselkedésünk eltolódhat az emberi természet jó vagy rossz oldala felé is. Saját viselkedésünk magyarázatában szívesebben hangsúlyozzuk a helyzeti tényezők szerepét.
Az első megközelítés a diszpozíciós, a második pedig a szituációs tényezőket véli hangsúlyosabbnak az emberi viselkedés alakulásában. Ezek mellett fontos számításba venni a magasabb szintű rendszereket is. A különböző intézmények, hatalmi rendszerek működési mechanizmusai, keretei, ideológiái mindkettőt meghatározhatják.
Lucifer-hatás
Amikor az emberi természet árnyékos oldaláról gondolkodunk számos kérdés felmerülhet bennünk. Mennyire lehetünk biztosak abban, mit tennénk vagy mit nem egy számunkra teljesen ismeretlen helyzetben? Lehetséges, hogy Isten legfényesebb angyalához, Luciferhez hasonlóan mi is engednénk a csábításnak, és úgy viselkednénk másokkal, ahogy el sem tudjuk képzelni? Mi lenne akkor, ha végig azt hinnénk, hogy nekünk van igazunk, hogy jogosan teszünk mindent? Esetleg, ha a környezet is megerősítené cselekedeteinket, helyesen működne-e belső erkölcsi iránytűnk? Az alapvető kérdés a következő:
Valójában mennyire jól ismerjük önmagunkat?
Általában úgy gondoljuk, erkölcsösségünk bátran próbára tehető, bármilyen helyzetben átlagon felül fogunk teljesíteni. Lehet, hogy mások elbuknak, de a mi ítélőképességünk megkérdőjelezhetetlen. Énközpontú gondolkodásunkat áthatja a különlegesség illúziója. Egy fontos tényezőn azonban érdemes lehet elgondolkodnunk. Önismeretünk nagyrészt behatárolt tapasztalatokból, szabályok, elvek és korlátok által megszabott, számunkra ismerős helyzetekből származik. Keveset tudunk arról, valójában mi történne velünk, ha egy teljesen ismeretlen szituációban találnánk magunkat, új szabályokkal.
Valóságossá vált kísérlet
A Zimbardo által vezetett börtönkísérlet célja annak feltárása volt, hogy hétköznapi emberek hogyan alkalmazkodnak a zárt intézményi környezethez. A kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy a mesterségesen kialakított hatalmi különbség milyen hatással van a mindennapi interakciókra, illetve hogy a legtöbb börtönre jellemző erőszak akkor is jelentkezik-e, ha nem elítélt bűnözők, hanem középosztálybeli rendes egyetemista fiúk alakítják a rabokat. Az önkéntes résztvevőket véletlenszerűen osztottak be rab- vagy őrszerepbe. A „kísérleti börtönt” az egyetem alagsorában rendezték be. A szimulációt eredetileg kéthetesre tervezték, de hat nap után le kellett állítani, mert olyan méreteket öltöttek a túlkapások, hogy azok már a fiúk testi és lelki egészségét veszélyeztették. A résztvevők azonosultak a szerepeikkel. Az őrök visszaéltek újdonsült hatalmukkal, viselkedésük a rabokkal szemben lealacsonyító, bántó volt. Megalázták, meztelenre vetkőztették őket, puszta kézzel kellett vécét pucolniuk, megvonták tőlük az ételt, az is megesett, hogy fekvőtámaszokat csináltattak velük, miközben a hátukra tapostak. A rabokon rövid idő elteltével a tanult tehetetlenség jeleit lehetett látni. Alárendelődtek az őröknek, depresszív tüneteket mutattak, beletörődtek helyzetükbe, megváltoztathatatlannak élték meg azt. A kísérleti helyzet ijesztően valóságossá vált. A rossz rendszer és az ártalmas helyzet hatására
jó emberek alaptermészetüktől idegen, patológiás módon kezdtek viselkedni
Miért történhetett ez?
A szereplők viselkedésében közrejátszó és a rendszerből fakadó tényezők nem szolgálhatnak mentségül. Nem mentik fel a felelősség alól az erkölcstelen, embertelen vagy törvénybe ütköző cselekedetek elkövetőit. Ugyanígy a börtönkísérlet vezetőit és résztvevőit sem. Mégis érdemes megvizsgálni, milyen tényezők lehettek hatással a viselkedésükre.
A kísérlet előtt minden önkéntes jelentkező pszichológiai vizsgálaton esett át. Hétköznapi fiatal egyetemista fiúk voltak. Nem mutattak hajlamot sem szadista viselkedésre, sem depresszióra. Dinamikus lélektani folyamatok vezettek ahhoz, hogy a berendezett börtönben ilyen súlyos események történhessenek. Szerepet játszott benne a helyzet, a személyiség és a szereplők viselkedése is. Ezek közül a következő pszichológiai folyamatok kiemelkedő fontossággal bírtak:
- Névtelenség és egyéniségvesztés: Ha szokásos külsőnket egyenruha vagy rabruha takarta, ami a névtelenség és a személyes elszámoltathatóság hiányának érzetét kelti bennünk. Ilyen körülmények között könnyebben hajlunk az antiszociális viselkedésre.
- Dehumanizáció: A dehumanizáció következtében torzul a gondolkodásmód, és úgy érzékeljük, hogy a másik nem is ember. Hatására sokszor ellenségként tekintünk egymásra, értéktelennek látjuk és úgy véljük: a másik rászolgált a büntetésre.
- Racionalizáció: Ha saját meggyőződésünkkel ellentétes szerepet kell eljátszanunk, akkor kognitív disszonanciát élünk át. Ebben az állapotban viselkedésünk és személyes attitűdjeink nincsenek összhangban. A disszonancia kellemetlen, feszítő állapot, amelyet az emberek meg akarnak szüntetni. Ennek egyik módja, ha különböző okokkal megmagyarázzák tetteiket, racionalizálják viselkedésüket. Ilyen magyarázat lehet például az áldozat hibáztatása, bűnösként beállítása, vagy a tekintély kényszerítő erejének túlértékelése.
- A társas jóváhagyás szerepe: Olyan erős igényünk van arra, hogy elfogadjanak, tiszteljenek és kedveljenek minket, hogy személyiségünktől távol esőnek hitt tettekre is képesek lehetünk, ha mások azt mondják, hogy így helyes.
- Tétlenség: Gyakran kiderül, hogy egy-egy bűntettnél nemcsak az elkövetők és az áldozatok voltak jelen, hanem passzív szemlélők is. Ha a szemtanúk nem avatkoztak be, tétlenségük is hozzájárul a bűncselekmény bekövetkezéséhez.
Hétköznapi hősök
Amikor a többség behódol, mindig akadnak néhányan, akik fellázadnak. Ez a börtönkísérletben is így történt. Voltak őrök, akik emberségesek próbáltak maradni, és voltak rabok, akik tenni kívántak a kialakult helyzet ellen.
A lázadókra sokszor hősként tekintünk, mert ellen tudnak állni a befolyásolás és a konformitás kényszerének. Könnyen gondolhatjuk azt, hogy azok az emberek, akik hőstetteket hajtanak végre, kivételesek. Valóban vannak közöttük rendkívüli emberek, de a legtöbben semmiben sem különböznek tőlünk. Jó helyen voltak jó időben, felismerték felelősségüket és képességüket a helyzet megváltoztatására. Nemcsak azt érdemes tehát megkérdezni magunktól, hogy képesek lennék-e tőlünk idegen gonosztettek elkövetésére, hanem hogy képesek lennénk-e hőstettekre is? Philip Zimbardo meggyőződése szerint
mindannyian potenciális hősök vagyunk
A megfelelő pillanatban dönthetünk úgy, hogy a személyes kockázat ellenére segítünk másokon.
