A közösségek kínzó hiánya – miért olyan magányos a modern ember és mit tehet az újrakapcsolódásért?

A világ népességének 56 százaléka, mintegy 4,4 milliárd ember lakik városi környezetben. Ez az arány soha nem volt még ilyen magas, és az urbanizáció üteme nem áll meg: 2050-re a becslések szerint tízből hét ember fog városban élni. Ezzel párhuzamosan a magányosság érzése szinte népbetegség. Hogyan lehetséges, hogy bár soha nem élt még ennyi ember ilyen kis helyen, mégis egyedül érezzük magunkat? Hová lettek a közösségeink, amik társaságot biztosítanak, támaszt nyújtanak? És mit tehet a pszichológia egy egyre magányosodó világban?

A valahová tartozás vágya mély és alapvető emberi szükségletünk. Érezhetünk kapcsolódást fizikai helyekhez, kollektív élményekhez is, de elsősorban a számunkra fontos emberekkel, emberi csoportokkal való kapcsolódás az, amire szükségünk van. Az emberiség történelmének nagy részében nem is volt sok esélyünk egyedül életben maradni, a csoporthoz tartozás így a túlélés zálogává is vált. Kutatások megerősítették, hogy fizikai és mentális egészségünk is kárát látja a magánynak, valamint mára már a neuropszichológia is rávilágított, hogy a szociális kapcsolataink formálják legnagyobb mértékben agyunk fizikai fejlődését, mentális állapotunkat és gondolkodásunkat. Hiába bármilyen életmód-reform, hálanapló, pozitív megerősítő mantra – a közösségeink megléte és minősége mindennél nagyobb befolyással van mentális egészségünkre. Úgy tűnik, emberi kapcsolataink nem a hab a tortán, hanem a torta maga.

Megtört ősbizalom

Nincs könnyű dolga annak, aki igazi kapcsolatra vágyik. Ha az „igazi” alatt azt értjük, hogy olyan kapcsolat, amiben valódi elfogadásra, ítélkezésmentességre találhatunk, ahova bizalommal fordulhatunk akár problémával küzdünk, akár örömünket osztanánk meg, sokan felsóhajtanak: ilyen csak a mesében létezik. Ha el sem tudjuk képzelni ezt a fajta kötődést, talán az elmúlt évszázad baba-mama könyvei között is kereshetjük a ludast: számos nevelési tanácsadó – a nemzetiszocialista Johanna Haarertől a gyerekgondozási szupersztár Dr. Spockig - intette óva az édesanyákat, hogy kielégítsék kisbabáik érzelmi szükségleteit. A „hadd sírjon, erősödik a tüdeje”, a „ne legyen mindig a karodban, mert elkapatod” és hasonló tanácsok néhány generáció ősbizalmát bizony megtörhették.

Hogy is bízhatnánk meg másokban, ha a hozzánk legközelebb állóktól sem kaptuk meg azt az érzelmi támaszt, amit csecsemőként, képtelenek voltunk magunk számára biztosítani?

Érthető, ha felnőve gyanakvással viszonyulunk másokhoz, valójában nem is tudjuk, mit várhatunk el egy kapcsolatban, és gyakran így is csalódunk – hiszen talán a másik is hasonló alapvető hiányosságokkal küzd a kapcsolódási képességeiben. Egy idő után esetleg nem is próbálkozunk: inkább visszahúzodunk csigaházunkba, és magányosságra ítéljük magunkat. A kudarckerülés még mindig jobb választásnak tűnik, mint kapcsolódási kísérleteink folyamatos elbukása.

Termelj és fogyassz!

Amilyen gyakran emlegetjük a boldogságot, valójában annyi tévhit lengi körül és annyira homályos a pontos mibenléte. Különböző pszichológiai irányok különböző komponenseit tárják fel, azonban ezek között gyakran közös metszéspontot jelent a minőségi emberi kapcsolatok megléte. Martin Seligman amerikai pszichológus PERMA modelljében az R a relationships-et, azaz a kapcsolatokat, míg az M a meaning-et jelenti, az értelmességet. Ez utóbbi, az önmagunkon túlmutató cél megléte szintén gyakran kötődik valamilyen közösséghez, például a családhoz, valláshoz vagy egyéb társadalmi szervezethez. A termelés és fogyasztás mókuskerekére épülő gazdasági berendezkedés persze kevésbé támogatja az emberi kapcsolatok díjmentes építését. Így lesz a reklámokban a meghitt családi légkör garanciája a tejszelet a hűtőből, a baráti kapcsolatokat egy rekesz sörrel a legjobb szorosabbra fonni, a párunk pedig egy doboz bonbon miatt fog minket jobban értékelni. A marketing világában még a szélessávú internetreklámokban találjuk a legjobb példát az egészséges kapcsolatokra, amikor a távol élő rokonok szakadozásmentes videóbeszélgetésekben örülnek egymásnak.

A fejlődés oltárán áldoztuk fel közösségeinket

Jared Diamond amerikai ornitológus, geográfus, történész nevezi WEIRD-nek, azaz furcsának a modern, fejlett társadalom életmódját. Ez a Western, Educated, Industrial, Rich, Democratic, azaz a nyugati, iskolázott, iparosodott, gazdag és demokratikus szavakból kialakított betűszó. Bár első pillantásra úgy tűnhet, épített környezetünk, szociális ellátórendszerünk fejlettebb, mint a történelem során valaha, a nomád vagy rurális életmódot folytató népcsoportok bizonyos szempontból gyakran hatékonyabban oldották meg az élet természetes kihívásait – például a gyerekekről, vagy idősekről való gondoskodást, a szabadidő eltöltését -, mint mi, tették ezt elsősorban közösségeik körében, közös feladatok és közös felelősségvállalás útján. Hiába a fejlett oktatási rendszer, a kiválóan felszerelt kórházak és gondoskodó idősotthonok, hiába a millió műanyag játék, oktató jellegű mesekönyv és képernyő, úgy tűnik,

ha az emberi kapcsolatokat intézményekre cseréljük és a tevékenységeket tárgyakra, az nem garancia a boldogságra.

Hiába élünk tovább, mint valaha, ha életünk nagyját krónikus stresszben töltjük, és hiába kapható minden testi betegségre gyógyszer, ha közben a lelkünk elsorvad, életünk magányosan telik. Hiszen a modern élet vívmányait meg is kell fizetnünk, így pedig sokak számára az egyetlen közösség, ahol valóban rendszeresen időt töltenek, az a munkahelyük. Több kutatás jutott arra, hogy a munkahelyi elégedettség összefüggést mutat a kollegiális barátok meglétével és úgy tűnik, a teljesítményre is pozitív hatással van. A munkahely azonban elsősorban mégis a teljesítmény színtere, nem pedig az emberi kapcsolatok ápolásé, így az is érthető, ha sokan – beleértve a munkáltatót is – a barátkozást inkább az irodán kívül bonyolítanák.

A normatív krízisek megélése

Sokan akkor szembesülünk a közösségi támogatás jelentőségével, vagy épp kínzó hiányával, amikor kríziseken megyünk keresztül. Normatív kríziseket pedig gyakorlatilag mindenki átél élete egy-egy pontján, ilyen lehet a felnőtté és szülővé válás, vagy épp a veszteségek megélése. Ezek az élet természetes velejárói, mégis fordulópontot jelentenek, amik magukban rejtik a növekedés, vagy az összeomlás lehetőségét.

Ezekben a különösen sérülékeny érzelmi helyzetekben igazán fontos lehet, ha sorstársakkal oszthatjuk meg élményeinket.

Ha van egy olyan biztonságos közegünk, ahol leereszthetjük pajzsunkat, megnyílhatunk, és ítélkezésmentes támogatást, sőt, akár gyakorlati tanácsokat, fizikai segítséget kaphatunk. Ezek a közösségek az ünnepeknek is helyet adhatnak – gondoljunk például a lányok első menstruációjának megünneplésére, a férfi szülővé válásán örvendező tejfakasztóra, vagy a gyász rítusaira.

A pszichológia felelőssége

Az olvasóban mostanra felmerülhetett az a gondolat, hogy e cikk szerzője a pszichológusi tanácsadást látja az elmagányosodás elleni megoldásnak - azonban ebben téved. Bár a kliens és pszichológus kapcsolatában jó esetben valóban megjelenik az ítélkezésmentes elfogadás, az együttérzés, lehet ez egy biztonságos tér, ahol megélhetjük, hogy sebezhetők vagyunk és megkapjuk a támogatást, amire szükségünk van, valamint tanulhatjuk a kötődés egészséges módjait, a pszichológusi segítségnyújtás mégsem pótolhatja a közösségeket, barátságokat, mert hiányzik belőle a kölcsönösség. Bár a terápiás kapcsolat célja gyakran valóban a kapcsolati készség fejlesztése azáltal, hogy a soha meg nem tapasztalt jó kapcsolódásra nyújt példát, ez valójában mindig csak egy „demo” helyzet marad, amit egyszer egy héten, meghatározott időben és térben megtapasztalhat a kliens. Mi több: ha a pszichológia a modern boldogságipar szolgálóleányává válik, és kizárólag az egyén kibontakoztatására fókuszál, közvetetten még az elidegenedést is fokozhatja. Hiszen, ha elsődleges prioritásunk minden esetben saját boldogulásunk és boldogságunk, könnyen feladhatjuk a gyakran kényelmetlenségeket, szenvedést, csalódást okozó kapcsolatainkat, és választhatjuk a vélt szabadságot a felelősségvállalás, együttműködés és a kapcsolatokban időről időre szükséges kompromisszumok helyett. Pedig közösségeinken keresztül láthatunk rá legjobban az egymásba ágyazott rendszerekben működő világra, ahol a különböző alrendszerek oda-vissza hatnak egymásra. Ezeken keresztül lehetőségünk nyílik megélni és megérteni, hogy egy jól működő közösségben időnként mi adunk és mi szenvedünk, máskor pedig mi kapunk és értünk szenvednek. Nemcsak nekünk szükséges kompromisszumot kötni, hanem a többieknek is; nemcsak nekünk kell felelősséget vállalnunk, hanem mások is vállalnak értünk.

Ez az együttműködés az, ami valódi kapcsolódásokat képes létrehozni, és ezen kapcsolódások szövedéke lehet az, ami a modern ember elmagányosodását megállíthatja.