Cikkünk első részében az igazi figyelem és a valódi elismerés hiányáról esett szó. De milyen rosszul működő viselkedési formákat eredményezhet a túlzott megfelelési kényszer? Miért vágyunk görcsösen érdemeink méltatására, és mit tehetünk, ha a belülről inspirált motiváció helyét végérvényesen a vállveregetés iránti igény veszi át?

Ha elveszünk az elvárások, a megfelelés és a teljesítés útvesztőjében, úgy könnyen maladaptív viselkedési formákban ragadhatunk. Nem csak az elismerés hiánya, de az elvárásoknak való túlzott megfelelés is negatív következményekkel járhat.

Azok az emberek ugyanis, akik az elismerés vágya miatt mindent magukra vállalnak, egy idő után semmire sem tudnak nemet mondatni. Úgy gondolják részvételük, munkavállalásuk feltétlenül szükséges, nélkülözhetetlennek érzik magukat. Ők ugyan rendre megkapják az elismerést, de ennek ellenére sem tölti el őket igazi büszkeség és megelégedettség, mivel a már elvégzett munkát nem tekintik kihívásnak.

Az örök elégedetlenek csoportjába tartoznak azok, akik bár nagyon vágynak az elismerése, de közben úgy érzik senkitől sem kapják meg. Szeretik a beszélgetést úgy irányítani, hogy a figyelem érdemeikre terelődjön, és alig várják, hogy bezsebeljenek egy kis dicséretet és megerősítést a környezetüktől. Olyannyira vágynak rá, hogy kitűnjenek környezetükből, hogy gyakran rálicitálnak a másik félre, és így a velük folytatott beszélgetés rövid időn belül

egyfajta versengésbe csap át.

A harmadik csoport tagjai azok, akiknek meggyőződésük, hogy nem tudnak semmi olyat letenni az asztalra, amivel kiérdemelhetnék a pozitív visszajelzést. Emiatt tetteiket passzivitás, viselkedésüket állandó csüggedtség jellemzi.

Ha elhatalmasodik rajtunk az az alapgondolat, hogy haszontalanok vagyunk, úgy előfordulhat, hogy minden erőfeszítésünk ellenére láthatatlanok maradunk.

Amit megtehetünk magunkért és másokért, hogy beszélgetéseink során

elkezdünk tudatosan figyelni a másik félre.

Nem lesz könnyű félretenni a fejünkben aktuálisan burjánzó gondolatokat, problémákat, de a valós figyelemhez szükséges, hogy az énfókusz áttevődjön a másikra. Természetesen egy jó beszélgetéshez saját élményű hozzászólás is szükséges, de csak mértékkel. Ne próbáljuk meg mindenáron átvenni a szót a másiktól.

Ahhoz azonban, hogy erre képesek legyünk, rövid időre le kell tennünk az elismerés iránti vágyunkat. Ehhez némi önismereti munkára van szükségünk. El kell mélyedni magunkban, fel kell térképeznünk a háttérben zajló folyamatokat.

Pontosan kinek, és miért akarok megfelelni, tulajdonképpen kinek a figyelmére vágyom?

A teljesség igénye nélkül most lássunk néhány példát, ami a folyamatok hátterében állhat.

  • Sokszor a múltban keresendő a válasz. Gyakran előfordul, hogy a bennünk dolgozó legnagyobb kritikussal már egyáltalán nem vagyunk kapcsolatban, mégis ugyanolyan hatással van életünkre, mintha még mindig mellettünk állna. Lehetett ő egy közeli családtag, egy jelentős tanár, valaki, aki egyszer hatással volt ránk, és akinek azóta is bizonyítani akarunk.

  • Előfordulhat, hogy a korábban tárgyalt viselkedési formákat annak idején „eltanultuk” egy hozzánk közel álló személytől, és egyszerűen benne ragadtunk a tanult sémában. Gyakran előfordul, hogy egy szülői mintázat annyira belénk ivódik, hogy észre sem vesszük, hogy egy az egyben másoljuk a kisgyermekkorban látottakat.

  • Lehetséges, hogy szívünk mélyén egy konkrét személy elismerésére vágyunk, csak mivel ezt sohasem kaptuk meg (vagy nem vettük észre, hogy megkaptuk), így a környezetünk többi tagja felől várjuk a kompenzációt. Ami természetesen sosem lesz ugyanolyan.

De mi is a probléma azzal, ha kívülről várjuk a dicséretet? Hiszen a kívülről érkező motiváció is ösztönző lehet.

„Gyakran előfordul, hogy egy szülői mintázat annyira belénk ivódik, hogy észre sem vesszük, hogy egy az egyben másoljuk a kisgyermekkorban látottakat.”

Az én motivációm...

Az elvárásoknak való megfelelés késztetésében eltűnik a tetteink mögött rejlő belső hajtóerő. Csak a külső motiváció hat ránk, a későbbi jutalom és dicséret reménye.

Elveszítjük a belső kapcsolatunkat cselekedeteinkkel, vállalásainkkal.

Olyan feladatokat veszünk magunkra, amit nem kellene cipelnünk, amiért nem tudunk lelkesedni, ami nem tölt el bennünket örömmel. Pedig mindannyiunknak szüksége van arra, hogy életünk során megtaláljuk azokat a tevékenységeket, amiket természetünkből, tapasztalatainkból adódóan örömmel és elhivatottan végzünk. Ugyanis az esetleges kellemetlenségek, kudarcok esetén ehhez a belső tűzhöz fogunk tudni majd visszanyúlni, és újra talpra állni.

Székács Zsófia tanácsadó pszichológus, tanácsadó szakpszichológus jelölt, a Lisznyai Pszicho Műhely munkatársa.