Professzor Daniel Gilbertnek, a Harvard Egyetem kutatójának és oktatójának általános pszichológia óráján jártunk. Az óra a tudat és a tudattalan témakörét járta körbe. Professzor Gilbert órája leginkább egy kilencven perces TED talkhoz hasonlított egy hagyományos tanóra helyett, előadása egyszerre volt izgalmas, inspiráló és informatív. Az óra második felében a szabad akarat volt a középpontban, pontosabban az a kérdés, hogy vajon valójában létezik-e szabad akarat?
Amint az korábbi cikkünkből kiderült, professzor Gilbert a tanóra első felében a tudattalanra fókuszált. Egy metaforán keresztül mutatta be a freudi tudattalant, melyben tudatunkat egy házhoz hasonlította. Eszerint a metafora szerint tudatos énünk él a ház nappalijában és emeletén, mint a jól öltözött, illedelmes hölgyek és urak. A tudattalanunkat, avagy a vadállatokat és szörnyetegeket – akik szemérmetlen vágyainkat és fájdalmas aggodalmainkat reprezentálják – eközben a pincébe próbáljuk szorítani, és igyekszünk tudomást sem venni létezésükről. Végül Gilbert elmagyarázta: mai nézeteink szerint a tudattalanra egészen másként tekintünk. Az óra második felében egy újabb témát dolgozott fel.
„Az egyik legfontosabb feladata a tudatunknak az öntudat, erről beszéltem eddig. Most a másikról fogok beszélni, a kontrollról” – kezdte. Nap mint nap az az élményünk, hogy uralkodunk önmagunk felett. Magától értetődőnek tűnhet, hogy valóban megvan a szabad akaratunk ahhoz, hogy irányítsuk magunkat, hogy bármit megtegyünk, amit csak a fejünkbe veszünk. Nos, amint az előadásból kiderült, ez a kérdés korántsem annyira egyszerű, mint elsőre tűnhet.
„Ha azt gondolod, irányíthatod a saját elméd, meglepetéseim vannak számodra.
A helyzet ugyanis az, hogy valójában esetenként semmivel nincs nagyobb hatalmad a saját gondolataid és cselekedeteid felett, mint más emberek gondolatai és cselekedetei felett" – állította dr. Gilbert.
A szabad akarat és gondolataink
Mondandóját a professzor egy klasszikus pszichológiai jelenséggel demonstrálta. A Stroop-teszt alatt különböző szavak jelentek meg a kivetítőn. Gilbert arra kérte a diákokat, hogy hangosan mondják ki azt a színt, amellyel a szó írva van. A szavakat azonban mindeközben ignorálniuk kellett. A feladat nagyon egyszerű, a megjelenő színek minden alkalommal a sárga, kék, piros vagy zöld valamelyike lehettek.
Az első fázisban a színek nevét tökéletes szinkronban csilingelte vissza közel 500 hang. „Sárga. Piros. Kék…”. Itt szavak ugyanazt a színt írták le, mint a szín, mellyel az adott szó írva volt. Tehát kék betűvel volt olvasható a „kék” szó, pirossal a „piros”, és így tovább. A második fázisban azonban, melyben eltérő színt jelentett a szó, mint betűinek színe, a korábbi reneszánsz kórusra emlékeztető pontosság helyett hirtelen értelmetlen hangzavar hallatszott, melyet nagy nevetés követett az előadóteremben. Egyértelmű volt, hogy a hallgatók egymástól eltérő szavakat kiáltottak maguk elé. Miért volt ez a változat ilyen nehéz?
„Mert nem tudod megparancsolni magadnak, hogy ne olvasd el a szavakat!”
– magyarázta Gilbert. A tudattalan ugyanis hozzá van szokva ahhoz, hogy a látott betűk között azonnal mintákat keressen, illetve hogy jelentést kapcsoljon hozzájuk.
A tehetetlenségünk az ellen, hogy valami annyira egyszerű dolgot, mint az olvasást meggátoljunk saját magunkban, olyan erős, hogy a hidegháború alatt az amerikai hírszerző tisztek a Stroop-tesztet alkalmazták az orosz kémek kiszűrésere. A kémek ugyanis hiába állították azt, hogy amerikaik – a Stroop-teszt orosz nyelvű változatával szembesülve jóval hosszabb ideig tartott számukra a szavak színének helyes felismerése, esetenként hibákat is vétettek a helyes szín megnevezésében. Így könnyedén fel lehetett ismerni, ki az, aki valójában beszél orosz nyelven.
„Mégis milyen szabad akaratunk van, ha még csak azt sem tudjuk elhatározni, hogy ne olvassunk? Ennek tudatában a szabad akarat hirtelen nem is tűnik annyira szabadnak. Bár igazából nincs szükségünk a Stroop-tesztre, hogy szembesüljünk azzal, szabad akaratunk mennyire rendkívüli módon korlátolt a szabadságában. A valóság az, hogy a ti akaratotok azóta folyamatosan engedetlen, hogy elkezdtem ezt az előadást.” Gilbert magyarázata szerint a közel egy órában, amióta az előadás tart, a hallgatók arra utasították akaratukat, hogy odafigyeljenek rá. Megdöbbentő lehet az arány, a kutatások azonban azt mutatják,
az átlagember gondolatai az idő ötven százalékában elkalandoznak,
vagyis mindössze az idő felében vagyunk képesek valóban odafigyelni bármire. Gondolataink felett tehát közel sincs akkora hatalmunk, mint szeretnénk hinni. Ráadásul amennyiben túlzottan erőlködünk a gondolataink feletti kontroll megtartásában, esetenként egy ellentétes eredményt érhetünk el.
Amikor cserben hagy az akaratunk
Az ironic rebound effect, másnéven az ironikus visszapattanó hatás, azaz fehér medve effektus nevét egy klasszikus pszichológiai kutatásról kapta, melyben a résztvevők egyik felét arra utasították, hogy üljenek egy szobában, és ne gondoljanak egy fehér medvére a következő öt percben. Amennyiben mégis egy fehér medvére gondoltak, jelezzék egy gomb megnyomásával. Az adatok szerint ezek a résztvevők jóval kevesebbszer jeleztek „fehér medve gondolatot” olyan résztvevőkkel összehasonlítva, akik azt az utasítást kapták, hogy öt percen keresztül gondoljanak a fehér medvére. Öt perc elteltével a résztvevők bármire gondolhattak, de a kutatók arra kérték őket, továbbra is jelezzék a fehér medve gondolatokat. Az ilyen esetben azok a személyek, akik előtte igyekeztek nem fehér medvére gondolni, hirtelen egy medve támadást érzékeltek gondolataikban.
„Olyan, mintha a kezdeti öt perces időszak alatt a tudattalan éppen azt tette volna, amit a tudat nagyon erősen igyekezett nem csinálni. Mintha mialatt a személy igyekezett nem a fehér medvére gondolni, a tudattalanja sebesen képezte volna a fehér medvéről alkotott képeket. S amint a tudat már nem erőlködött távol tartani a fehér medve képét a gondolatoktól, az egyszerűen berobbant a tudatalattiból a tudatba” – magyarázta dr. Gilbert.
Ez a jelenség sokunk szamara ismerős lehet mindennapi életünkből. Az év kezdetével például gyakran elhatározzuk, hogy szigorú diétába kezdünk. Azonban minél jobban igyekszünk nem a szekrényben lapuló csokira gondolni, annál nehezebb megállni elmajszolását. A tanulság tehát az, hogy inkább igyekezzünk elfogadni gondolatainkat, mintsem távol tartani őket.
A szabad akarat és cselekedeteink
„Talán mostanra meggyőztelek azzal kapcsolatban, hogy nem mindig az történik amit szeretnél: a gondolataid felett nem vagy képes mindig uralkodni, mintha a tudatunknak egy saját tudata lenne. De annak ellenére hogy nem mindig arra gondolsz, amire szeretnél, nyilván mindig azt teszel, amit szeretnél, ugye?" – kérdezte a professzor.
A válasz meglepő lehet. Bizonyos filozófusok és pszichológusok úgy gondolják: nem csak arról van szó, hogy nincs annyi uralmunk önmagunk felett, mint gondolnánk.
Vannak, akik szerint egyáltalán nincs uralmunk önmagunk felet,
akik szerint a hit, hogy tudatosan bármilyen döntést is meghozunk, csupán egy illúzió.
Többek között Libet és munkatársai meghökkentő kutatása szemléltetheti ezt, melyben EEG (elektroenkefalográf) segítségével mérték az agyban történő aktivitást. A kutatásban résztvevő személyek feladata az volt, hogy tetszőlegesen jobb vagy bal kezükkel megnyomjanak egy gombot. Ez a nagyon egyszerű feladat látványos agyi reakciókat okoz: attól függően, melyik kezükkel nyomják a résztvevők a gombot, az ellentétes agyféltekében történik aktiváció. Az EEG eredmények olvasásában jártas pszichológus könnyedén meg tudja mondani, melyik kezüket használták, csupán az EEG által mért elektromos aktiváció alapján. A kutatás alatt a résztvevők egy órát láttak, melynek egyetlen mutatója körbe-körbe járt. Arra utasították őket, hogy jegyezzék meg a mutató pozícióját abban a pillanatban, amikor először megszületik fejükben döntés, hogy melyik kezüket fogjak megmozdítani; mielőtt még azt a mozdulatot valóban végrehajtanák. Az EEG eredmények azt mutatják, átlagosan akár 800 milliszekundummal a tudatos gondolat megjelenése előtt kiolvasható az agyi aktivitásból az, hogy egy adott személy melyik kezét fogja megmozdítani.
Erre a jelenségre jelenleg nincs konkrét magyarázat. Bizonyos kutatók ezt úgy értelmezik, talán a valóságban nem létezik szabad akaratunk, talán nem mi döntjük el tudatosan, miként fogunk cselekedni. Gilbert professzor az óra első felében alkalmazott ház-metaforához nyúlt vissza az óra lézárasához. „Lehet, hogy a pszichológusok egy évszázadon keresztül a rossz kérdésre keresték a választ! Lehet, hogy a kérdés igazából nem az, hogy mi rejtőzik a pincében.
Lehet, hogy az igazi kérdés, hogy van-e bárki a nappaliban!”
Végül tökéletes keretbe helyezve az órát, a lezáró mondatot ismét egy témához illő dal követte. Jimmy Dale Gilmore The mind’s got a mind of its ownja közben pedig a professzor látható lelkesedéssel fogadta az előadó terem elejében a kérdezni vágyó diákokat.
A tudósításban említett kutatások:
Libet, B., Gleason, C. A., Wright, E. W., & Pearl, D. K. (1983). Time of conscious intention to act in relation to onset of cerebral activity (readiness-potential) the unconscious initiation of a freely voluntary act. Brain, 106(3), 623-642.
Stroop, J. R. (1935). Studies of interference in serial verbal reactions. Journal of experimental psychology, 18(6), 643.
Wegner, D. M., Schneider, D. J., Carter, S. R., & White, T. L. (1987). Paradoxical effects of thought suppression. Journal of personality and social psychology, 53(1), 5.
