A „Szedd már össze magad!” – Diszciplína és az ADHD

Október a figyelemhiányos hiperaktivitás, vagyis az ADHD hónapja. Ez az egyik legszéleskörűbben kutatott zavar a gyerekeket is érintő pszichés betegségek közül. Ennek ellenére számos tévhit övezi, ami megnehezíti az ADHD felismerését, kezelését és késleltetheti a segítségnyújtást. Mit kell tudni erről a betegségről, és hogyan hat a családi rendszer többi tagjára egy ADHD-s gyerek?

Az ADHD világviszonylatban körülbelül a gyerekek 3-6 százalékát és a felnőttek 2-3 százalékát érinti. Mivel igen sokszínű állapot, ezért spektrumzavarként is szokás utalni rá. A három fő tünet – figyelemzavar, impulzivitás és hiperaktivitás – eltérő mértékben jelenhet meg. Ezen kívül jellemző az exekutív funkciók zavara is, amik főleg a tervező-szervező agyi tevékenységekben vesznek részt: ide tartozik az időmenedzsment, az organizáció és az érzelmi szabályozás is.

Az exekutív funkciókra tulajdonképpen agyunk ügyvezető igazgatójaként is tekinthetünk,

hiszen egyszerre felelős a terveinkért, a gondolatainkért és a külvilággal való interakcióinkért. Az ADHD-sok agyában ez az ügyvezető igazgató egy szorgalmas, viszont rendkívül pontatlan és szétszórt főnököt jelent.

Bár a „hiperaktív” szó gyakrabban hívja elő a rosszcsont kisfiúk képét, az ADHD valójában lányokat is érinthet, még ha kisebb számban is. Ez az arány gyermekkorban kettő az egyhez, felnőttkorban pedig 1,6 az 1-hez a férfiak javára. Az asszociáció annyiban mégis helytálló lehet azonban, hogy a lányokra a hiperaktivitás helyett inkább a figyelemzavaros forma, az ADD jellemző.

Mi történik az ADHD-sok agyában?

Az elmúlt évtizedekben a képalkotó eljárásokkal (MRI, CT) készült vizsgálatokban különbségeket mutattak ki az ADHD-sok agyműködésében a tipikus fejlődésű agy funkcióihoz képest. Főleg azon homloklebenyi területek aktivitásában találtak eltérést, amik a figyelemért, az impulzuskontrollért és az aktivitás szabályozásáért felelősek. Ide tartozik a figyelem koncentrálása, a cselekvések tervezése és kivitelezése, a döntéshozatal, valamint a viselkedés helyzethez történő igazítása is. Aki találkozott már ADHD-s kisgyerekkel, az maga is megbizonyosodhatott erről, hiszen a tünetek szinte mindegyike besorolható ezekbe a kategóriákba.

ADHD az iskolában

Magyarországon a becslések szerint a közoktatásban résztvevő, 6–18 év közötti gyerekek közül 70 ezret érint ilyen zavar, tehát

átlagosan minden magyar osztályban van legalább egy ADHD-s diák.

A fenti tünetek megismerése után könnyű belátni, hogy a figyelemhiányos hiperaktivitási zavarral küzdő gyerekek sok konfliktust élnek meg az osztálytermi környezetben.

Impulzív viselkedésük, nehézkes feladattartásuk, általános figyelmetlenségük és nagy mozgásigényük nehézzé teszi a pedagógusok számára a velük való közös munkát. Márpedig ahhoz, hogy ezek a gyerekek sikeresek lehessenek az iskolában, extra erőfeszítésre van szükség nemcsak a család, hanem a tanárok részéről is.

Másrészt a tanárok hangsúlyos szerepet kapnak a diagnosztikai folyamatban is, hiszen az ADHD-tünetek igen gyakran ütköznek ki az olyan iskolai helyzetekben, ahol a gyermek önszabályozási folyamatai kerülnek fókuszba.

A későn felismert zavarok szinte minden esetben tanulási és/vagy magatartásbeli problémákhoz vezetnek,

hiszen a nehézségekkel küzdő diák nem kap segítséget.

Éppen emiatt aggasztóak azon kutatási eredmények, amelyek szerint a tanárok nem rendelkeznek elégséges információval az ADHD természetét, tüneteit, okait és kezelési lehetőségeit tekintve. Ez többek között annak tudható be, hogy a tanárképzés során – amit személyes tapasztalataim is alátámasztanak – igen kevés szó esik az ADHD-ról és az egyéb zavarokról. Magyarországon becslések szerint körülbelül 50 000 gyerek él anélkül, hogy ő maga vagy környezete tisztában lenne a figyelemzavarával. A szakmai segítségnyújtás hiányában jelentősen romlanak az esélyeik egy egészséges életpálya kialakítására. Megfelelő előképzettség és tréning nélkül pedig hogyan is ismerhetnék fel időben, hogyan is segíthetnék hatékonyan a tanárok az érintett diákokat?

Ha pedig a tanárok (vagy akár a szülők) nincsenek tisztában az ADHD neurálpszichológiai meghatározottságával, gyakran hibáztatják olyan cselekedetekért a gyereket, ami felett egyszerűen nincs teljesen kontrollja. Ez nemcsak igazságtalan, de nem is hatékony, hiszen a gyenge exekutív funkcióval bíró diáknak hiába mondjuk, hogy szedje már össze magát, az egyetlen így elérhető eredmény csak a frusztráció növekedése lesz.

Kinőhető?

Bár az érintettek egy csoportja valóban tünetmentes lesz a kamaszkorban vagy azután, ez inkább annak köszönhető, hogy idővel megtanulnak olyan technikákat, amik enyhítik a tüneteik okozta nehézségeket. A longitudinális vizsgálatok azt mutatják, hogy a gyerekkorban kiderült ADHD felnőttkorban a vizsgált egyének kétharmadának továbbra is jelentős problémákat okoz. Ekkorra a hiperaktivitás azonban általában átalakul, és inkább a lazításra való képtelenség és egyfajta belső nyugtalanság képében jelentkezik. A figyelemzavar viszont egészen tartósan kíséri végig az emberek életét.

 ADHD a családban   

Az ADHD-s gyerekek nehézségeit megnéztük, de mi a helyzet a családi rendszer többi tagjával?

Vizsgálatok alapján gyermekeik viselkedésére a szülők gyakran túlreagáló, inkonzisztens és büntető-fegyelmező metodikával reagálnak. Ezek a gyerekek kevesebb jutalmat és több rosszallást kapnak, mint azok, akiknek nincs ilyen jellegű zavara ezekben a családokban.

Sőt, a legújabb kutatások szerint a gyermek ADHD-ja negatívan befolyásolja a szülői énhatékonyságot. Csökkenő megbecsültség-érzésről, alacsonyabb fokú kompetenciáról és elégedettségről, valamint fokozott szorongásról és megnövekedett stresszről számolnak be. Különösen azokban az esetekben, amikor az ADHD viselkedésproblémákkal jár együtt.

A testvérek számára sem könnyebb a helyzet, hiszen a szülők anélkül, hogy észrevennék, jelentős mennyiségű energiát és időt invesztálnak ADHD-s gyermekük fejlesztésébe. Emiatt a testvérek háttérbe szorulhatnak, egyfajta „szellemgyerekként” funkcionálhatnak átmenetileg a családban.

Azért csak átmenetileg, mert a gyerekek idővel biztosan megpróbálják majd ismét kicsikarni szüleik osztatlan figyelmét – ha mással nem megy, akár ők is ADHD-tüneteket produkálhatnak. Amennyiben a szülő észre vesz ilyen jeleket, érdemes növelnie a kettesben töltött minőségi idő mennyiségét, dicsérje sokat és mutasson neki más módokat, ahogy kifejezheti az érzelmeit.

Morális diagnózis

A téma egyik szakértője, Dr. Edward Hallowell gyakran említi publikációiban az ADHD erőteljesen negatív erkölcsi megítélését. A figyelemhiányos hiperaktivitás megnyilvánulásai ugyanis – úgymint a feladatok befejezésének nehézsége, az állandó izgés-mozgás és felfokozottság – a környezet szemében olykor (hibásan) inkább rossz szokásoknak és negatív személyiségvonásnak tűnnek, mint valódi tüneteknek.

„Ha Pali erősebben próbálkozna, olyan sokra vihetné!” „Ha kicsit megerőltetné magát, nem lenne vele semmi gond!” Az ezekhez hasonló mondatok sok ADHD-s gyerek életét megkeserítik, hiszen azt implikálják, hogy az egyén egyszerűen nem akarja a sikert, lusta, érdektelen a többiekhez képest. Pedig ez nem igaz.

Az ADHD-sok azonban a látszattal ellentétben távol állnak a lustaságtól vagy a nemtörődömségtől. Sőt, éppen ellenkezőleg, a biológus Tudor Puiu szerint az ADHD-sok agyában bizonyos kontrollfunkciókért felelős területek jóval aktívabban, ám kevésbé hatékonyan dolgoznak, mint a normális fejlődésű embereknél.

Könnyen kialakul tehát a frusztráció, hiszen az ADHD-sok egyrészről úgy érzik, mindent megtesznek a sikerért, mégis negatív visszajelzést kapnak tanáraiktól, szüleiktől, barátaiktól vagy akár főnökeiktől arra vonatkozólag, hogy nem próbálkoznak eléggé. Pedig az eredmények nem összetévesztendőek a kemény munkával – az ADHD-soknál pedig ez fokozottan igaz, hiszen e kettő sajnos egyáltalán nem biztos, hogy együtt jár.

A morális diagnózis általában akkor kerül elő, amikor a véleményező nem rendelkezik kellő mélységű tudással, nincs tisztában a betegség biológiai meghatározottságával. Ilyenkor szokás még a szülőket („Nem nevelték meg azt a gyereket!"), a túlzott tévénézést vagy a sok számítógépes játékot, esetleg a cukros ételek mennyiségét hibáztatni. Bár ez utóbbi kettő csökkentése sok esetben tényleg javíthat az ADHD-s gyermek tünetein, az eddigi vizsgálatok nem mutattak ki minden kétséget megcáfoló bizonyítékot erre.

Az ilyen és ehhez hasonló, ítélkező megjegyzések persze nem segítenek, sőt, kizárólag arra jók, hogy növeljék mind a szülő, mind a gyermek frusztráltságát.

Hogyan segíthetünk?

Az ADHD kezelhető, de mindenképpen gyermekpszichiátriai szakemberek segítsége szükséges a diagnózis felállításához és a kezelési terv elkészítéséhez. A szakmai segítség jelenthet gyógypedagógiai-, mozgás- vagy viselkedésterápiát, valamint kiegészülhet szülőtréninggel, szociális beilleszkedést vagy tanulást segítő programokkal, illetve gyógyszeres kezeléssel is.

Ha pedig családunkban, osztályunkban van érintett gyermek vagy felnőtt, az egyik legfontosabb az empatikus környezet biztosítása. Fogadjuk el, hogy az ADHD valódi betegség, valódi nehézségeket jelentő valódi tünetekkel, és nem pedig lusta, motiválatlan, neveletlen emberek kifogása.

Senki sem mondaná azt egy asztmás gyereknek, hogy Sanyika, ha jobban akarnál lélegezni, nem fulladnál.

Miért tesszük mégis ezt az ADHD-sokkal?

Felejtsük el a  „próbáld jobban, próbáld erősebben”-diszciplínát, inkább vezessük be a „próbáld másképp” fogalmát! Ez általában olyan, külső struktúrák beépítését jelenti, ami a döntéshozatalt, a helyzetnek megfelelő cselekvés kiválasztását támogatják. Ilyenek például a különböző feladatrendezők, a beállítható hangos emlékeztetők vagy a pro és kontra listák, amik segítik rendszerben tartani a döntéshelyzet elemeit.

Amikor felismerjük a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar tényleges okait és messzire tartó következményeit, új szemmel tekinthetünk ADHD-s diákunkra, gyermekünkre, családtagunkra.

Megváltoztathatjuk elvárásainkat, miközben intelligens és hosszú távú terveket kínálunk arra, hogy teljes mértékben kibontakoztathassák a bennük rejlő lehetőségeket. Segíthetünk kialakítani új, ADHD-kompatibilis szokásokat, több időt kalkulálhatunk bizonyos feladatok elvégzésére. Nem utolsó sorban pedig tudatosíthatjuk magunkban, hogy nemcsak az eredményeket kell értékelni, hanem a befektetett kemény munkát, valamint az ADHD-sokra jellemző kreatív, egyedi és izgalmas világlátást is.