A szerelem csak akkor létezik, amikor már nincs?

Nem is olyan régen még inkább pejoratív felhanggal bírt a közbeszédben a „magyar film" szókapcsolat. Az, hogy ez mára többé-kevésbé megváltozott – az utóbbi évek két Oscar-díja mellett – jórészt a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan váratlan sikerének köszönhető, ami nemcsak meglepő mennyiségű embert csábított a mozikba 2014-ben, de egy egész generációval hitette el, hogy igenis szólhat hazai film róluk, nekik. Reisz Gábor rendező második nagyjátékfilmje, a Rossz versek, nemcsak abban hasonlít a VAN-ra, hogy főszereplője épp szakítástól szenved, hanem abban is, hogy ezen felül könnyed stílusban, de sokkal komolyabb dolgokról mesél!

Már amennyiben egyáltalán létezhet komolyabb dolog egy szakításnál, hiszen, mint ahogy a főszereplő nagynénijétől megtudjuk „a szerelem egy csoda, ami soha nem múlik el". És valóban, bár a romantikus érzelmek tárgyai – tehát a lányok – folyamatosan cserélődnek a sztoriban, maga a szerelem állandóan jelen van Merthner Tamásunk életében. Csak éppen nem boldog párkapcsolatként, sokkal inkább emlékfoszlányokból és reményekből összegyúrt elképzelésként. Mert a Rossz versek csak díszleteiben szakítós film, valójában egy coming of age történet, ami

olyan kérdéseket tesz fel, amikre valahol tudja a választ, csak nem akarja hallani.

Régen tényleg minden jobb volt? Mikor csúsztak félre a tervek? Miért fáj a felnőtté válás még a szívek összetörésénél is jobban?

Múlt nélkül nincs jövő 

A történet elején – vagyis inkább azon a ponton, ahol bekapcsolódunk nézőként – a harmincas éveiben járó Tamással éppen szakít Anna nevű barátnője Párizsban. Ez azonban csak ürügy arra, hogy a rendezés és forgatókönyvírás mellett a főszerepet is magára vállaló Reisz Gábor elmesélhesse, hogyan jutott el idáig, hátha közben kiderül, hol is tart. Mi pedig élvezettel merülünk el a volt szerelmek és álmok emlékeit a jelen epizódjaival finoman egymásba olvasztó mesében. Főszereplőnk ugyanis a múltat hívja segítségül,

gyerekkora különböző epizódjaira visszaemlékezve próbálja megrajzolni jelenkori önmagát.

Az egymáshoz lazán kapcsolódó jeleneteken keresztül lassan rájövünk, hogy a címet adó rossz versek a be nem váltott vágyak hosszú sorába tagozódnak be. Festő, zenész, vízilabdázó, költő és persze szerelmes. Mindegyik magában hordozta a boldogság ígéretét, és természetesen mindegyik kellett a jelen szenvedéséhez. Persze ez a szenvedés is inkább csak keserédes, hiszen a lehetőségek és döntések végtelen szabadságának terhe eredményezte, ami végső soron csak annyi bizonyít, hogy mégiscsak könnyűnek lenni a legnehezebb.

A film formai szempontból a VAN-hoz hasonlóan kísérletező, játékos, sőt tulajdonképpen több szürreális elemet tartalmaz, de a stílusok és idősíkok közötti ugrálás ellenére valóságos tud maradni. Ennek oka a nagyfokú személyesség, ami egyébként egyszerre előnye és hátránya is. A VAN kultstátuszának kivívásában nagy szerepet játszott, hogy egy egész generáció vetíthette rá saját csalódásait és szorongásait. Bár a történet bizonyos szempontból elnagyoltabb volt, talán éppen ez a vázlatos jellege tette alkalmassá a szélesebb rétegek számára az azonosulásra. Akármelyikünkről szólhatott volna. Ezzel szemben a Rossz versek minden kockájáról üvölt, hogy ez valaki (a rendező-forgatókönyvíró-főszereplő) saját története. Persze ugyanúgy megtalálhatóak benne olyan motívumok, amik sokak számára ismerősek lesznek. Mégis kíséri egy egyszerre kellemes és kellemetlen érzés a megtekintést, mintha egy titkos napló, csak részben ránk tartozó oldalait olvasnánk.

Folyamatosan múlik el minden 

A narratív megközelítés egy viszonylag fiatal nézőpont a pszichológián belül, ami azzal foglalkozik, hogy az emberek miként dolgozzák fel élményeiket történetek alkotásán és mások történeteinek meghallgatásán keresztül. Az irányzat képviselői úgy gondolják, hogy

amiatt rendezzük elbeszélés formájába saját életünk eseményeit, mert így alkotjuk meg saját identitásunkat.

Folyamatosan változó vágyainkat és elképzeléseinket narratívába rendezzük, oksági kapcsolatokat építünk, ezáltal jelentést adunk tetteinknek és végső soron magának az életnek. Minden, ami velünk történik saját identitástörténetünk részét képezi, a köztük lévő rendezőelvet pedig az adja, mennyire illeszkedik az adott epizód énünkhöz. Ebből a szempontból a Rossz versek Merthner Tamásának saját gyerekkori emlékeiben való utazása tulajdonképpen nem más, mint identitásának összerakása. Hiába a szakítás a történet katalizátora, mégsem tudunk meg sokat a lányról. Kicsit olyan, mintha személyében csak annyi lenne fontos, hogy valamikor szerette a főhőst. Érdekes dolog ez a szerelmi bánat. Nehezen lehet eldönteni, hogy érdekli-e bármilyen szinten főszereplőnket Anna, vagy pusztán önmaga. Mégse zavaró ez az önzés, mert végső soron ez a történet sokkal inkább az önmagunkká (és felnőtté) válás fájdalmáról szól.