Tyler Hamilton a világ egyik legmagasabban jegyzett, legismertebb kerékpárversenyzője volt. 1998-tól 2001-ig a hétszeres Tour-győztes Lance Armstrong csapattársa volt, s oroszlánrészt vállalt Armstrong első három bajnoki címének győzelmében. Azonban ő sem kerülte el a sorsát: 2004-ben doppingoláson kapták. Hogyan választhatta a doppingolást a kerékpárvilág egyik legkedveltebb versenyzője? A történet előrehaladtával mindenre fény derül: alulképzett orvosokra, machiavellista edzőkre és csapatigazgatóra, valamint az egész sportágat behálózó doppingkultúrára. Könyvismertetőnk.
A könyv megírását az a Daniel Coyle segítette, aki a Lance Armstrong’s War, a The Talent Code és a Hardball, New York Times bestsellerek szerzője és az Outside magazin munkatársa. Coyle és Hamilton két éven át több mint kétszáz órányi interjút rögzítettek, ezen felül Hamilton számos csapattársa, ellenfele és barátja őszinte vallomásait szerkesztették meg könyv formájában – ennek eredménye lett ez a kötet, amely az Év Sportkönyve díjat nyerte el Nagy-Britanniában.
Ezer nap – igen vagy nem?
„A hazugságot választottam. Nem én voltam az első, aki így cselekedett, és nem is az utolsó. Néha, ha sokat hazudsz, a végén már magad is elhiszed, amit mondasz.” – kezdi a kétszáz órás interjút Tyler Hamilton. Természetesen élettörténete elején még szó sincsen doppingolásról: a massachusettsi Marbleheadből származó sportoló egyetemista korábban még ígéretes síversenyző hírében állt, ám egy gerinctörés következtében tért át a kerékpárversenyzésre. Első profi csapatában még szóba se került a doppingolás, hiszen, ahogy mondta,
„a tisztasága miatt szerettük ezt a sportot, ahol csak te vagy, a biciklid, az út, meg a verseny.”
Az egyéni motivációk és a küzdőszellem azonban nem hozta meg a várt eredményeket, amely egyre több frusztrációt szült a csapaton belül. A profi kerékpársport mintegy darwinista modellként működik: a szponzorok eredmények hiányában bármikor elhagyhatják a csapatokat, így a csapatvezetők egyre nagyobb nyomás alá helyezik a versenyzőket, akik szintén idegeskednek, hiszen az állásuk forog kockán.
„Ezer nap. Durván ennyi idő telt el a profi versenyzővé válásom és a doppingolásom kezdete között.” Az első évben a versenyző örül, hogy a nagyok között tekerhet. A második évben szembesül a valósággal. A harmadik évben azonban válaszúthoz kerül: szintet lép és profi versenyző lesz vagy eltűnik a szürkeségben. „Mindenkinek megvolt a maga ezer napja és a választási lehetősége.”
„Lance olyan, mint Donald Trump”
Lance Armstrongnak volt egy aranyszabálya: „bármit teszel, azok a rohadékok túltesznek rajtad.” Ezért is dolgozhatott együtt egy láthatatlan csapattaggal, dr. Michele Ferrarival. Az olasz orvos azzal tett szert hírnévre a kerékpársportban, hogy zseniális újításaival, számításaival és doppingtechnikáival bárkiből képes volt a legjobbat kihozni. Azonban Ferrari nem a sportolóval, hanem a számokkal dolgozott: csak a testsúly, a testzsírszázalék, a hematokrit meg a wattérték érdekelte. S ha a megfelelő értékek megvoltak, győztél.
A csapat valódi irányítója szinte mindent tekintetben Lance volt. Ezért is történhetett meg, hogy egyik csapattársa és barátja, Frankie Andreu távozott a csapattól. Persze ebben nem volt semmi személyes ügy, csupán a matematikáról szólt minden. Ha Lance egy új, könnyebb sisakkal pár másodpercet spórolhatott meg, akkor lecserélte a sisakot. Ha pedig több fizetést tudott megspórolni azzal, hogy egy régi barátját kidobja a csapatból, akkor kidobta. Tyler akkori kedvese, Haven éppen ezek miatt jellemezte úgy Armstrongot, hogy: „Lance olyan, mint Donald Trump. Egész Manhattant birtokolja, de ha akad egyetlen olyan sarki fűszeres, amelyikben nincs részesedése, begurul.”
A győzelem ára
És Lance Armstrong valóban megharagudhatott Tyler Hamiltonra. Már amikor egy csapatban tekertek, a média többször feltette a kérdést: Tyler lehet Lance kihívója. Nem is maradt el Tyler elűzése, azonban új csapatában is remekül teljesített. A 2002-es Olasz Körverseny elején bukott, és eltörte a vállcsontját, mégis tovább tekert. Kínjában tizenegy foga gyökeréig kopott a csikorgástól – ezzel enyhítette fájdalmát. De megérte: második lett. Nem is maradt el a válasz Armstrongtól. Ugyanis ha Lance úgy gondolta, hogy valaki veszélyezteti a győzelmét, nem ódzkodott attól, hogy doppingellenes szerveknek szolgáltatott információkat a riválisairól. Pedig Tyler elképesztő kitartása ez esetben mindenről szólt, csak a doppingról nem.
Mintha egy krimi szereplői lennének, a besúgón kívül számtalan különös figura volt jelen az évek során: Motoman, aki a futamok alatt motoron vitte a doppingot a versenyzőknek. Az áledző, aki valójában nem is találkozott a versenyzőivel. S az orvos, aki a valódi edzője volt a társaságnak. A csapattárs felesége, aki elszánt doppingellenes aktivista lett. S az ellenfelek, akik nem más versenyzők vagy az adott szakasz volt, hanem a számok – a szent számok, amiket a versenyzők elé lógattak, s üldözniük kellett.
Tyler Hamilton az interjú során, amiben beszámolt a múltjáról, egyszer csak megkérdezte a riportert: „Egész életedet azzal töltöd, hogy elérkezz a siker előszobájába, aztán mielőtt beléphetnél, megkérdezik tőled:
csatlakozol, vagy távozol és hazamész? Te hogyan döntenél?”
