A Wahorn-botrány a pszichológiatudomány tükrében – Beszéljünk a szexuális erőszak kultúrájáról

Az elmúlt időszak egyik legnagyobb médiabotránya kerekedett Lakatos Márk Konyhanyelv című műsorának egyik adása nyomán, melyben Wahorn András festőművész relativizálta és bagatellizálta a szexuális bűncselekményeket, többek között a pedofíliát. Egy korábbi cikkünkben írtunk a gyermekkori szexuális abúzus természetéről és pszichológiai hatásairól Csákányi Eszter színművésznő traumájára reflektálva. Az adásban elhangzott kijelentések túlmutatnak önmagukon, és egy, a magyar köztudatban élő igen káros jelenségre hívják fel a figyelmet: a szexuális erőszak kultúrájára.

A szexuális bűncselekményekkel kapcsolatos mentegető, lenéző, vagy éppen bűnbakkereső megnyilvánulások nem újkeletűek. Tetten érhetőek az elmúlt évek nagyobb médianyilvánosságot kapott magyar gólyatábori szexuáliserőszak-botrányok nyomán: eltussolt feljelentés, soha meg nem történt belső eljárás. Az áldozatok csupán évek múltán szólaltak fel, szégyenben élnek, a tettesek pedig nem néztek szembe jogi felelősségre vonással. A gólyatáborok résztvevői afféle mókás, szájról szájra terjedő legendaként hivatkoztak a bűncselekményre, a közvélemény megkérdőjelezte az eset súlyosságát, elmarasztalta az áldozatot.

Számtalan hasonló viselkedésminta fedezhető fel a példaként felsorakoztatott esetekben, melyeket a személyiség- és szociálpszichológia eszköztárával veszünk górcső alá.

A poszt-#MeToo éra egyik ismert kifejezésévé vált a „rape culture”, azaz a szexuális erőszak kultúrája. Egy olyan közeget jelent, amely lehetővé teszi a szexuális zaklatás és a szexuális erőszakos cselekmények felmentését, legitimálását és elkerülhetetlennek tekintését. A szexuális erőszak kultúrájában a közvélemény feltételezi, hogy a szexuális erőszak az élet természetes velejárója, normalizálja, triviálisnak tartja és elnézi a szexuális visszaéléseket. A továbbiakban bemutatjuk azokat a pszichológiai jelenségeket, amelyek a rape culture melegágyának tekinthetők.

Káros mítoszok

„Mi az erőszak? Ami erő-szak.” Teszi fel és válaszolja meg saját kérdését Wahorn a híres-hírhedt beszélgetés során. Azt állítja, a szexuális erőszak ismertetőjele a fizikális erőszak alkalmazása, a cselekmény kényszerítő jellege. Ez azonban egy teljes tévedés, sőt mitöbb, káros is.

Számtalan ehhez hasonló szexuáliserőszak-mítosz él a köztudatban: az olyan, férfiak és nők természetéről, klasszikus szexuális szerepeiről való vélekedések, mint hogy a férfiak természetüknél fogva felettébb agresszívak, vagy hogy a nők a kirívó öltözködéssel implicit módon jelzik az igényüket a szexuális aktusra, a felelősséget az elkövetőről az áldozatra helyezik. Ugyanezt közvetítik Wahorn kijelentései, mint hogy egy gyermek ellen elkövetett szexuális visszaélés, amennyiben az élvezettel jár a gyermeknek is, nem tekinthető erőszaknak.

A valóság ettől távolabb nem is állhatna. A szexuális bűncselekmények nem relatívak. Nem függnek attól, hogy történik-e valós fizikai bántalmazás, nem súlyosbító vagy felmentő tényező az áldozat öltözködése vagy viselkedése, hogy az erőszak kivált-e biológiai reakciót, élvezetet. Ezek a szexuáliserőszak-mítoszok azon kívül, hogy megtévesztő információkat hordoznak és degradálják a bűncselekményt, összefüggésben állnak számos más ártalmas jelenséggel.

„Segítsen más” – A járókelő-effektus és az RMA

A bystander-effektus, magyarul a járókelő-effektus időben messzemenő megfigyeléseken alapul. Lényege, hogy minél több külső szemlélő van jelen, annál kisebb a valószínűsége, hogy valaki az áldozat segítségére siet.

A szexuális bűncselekményekkel kapcsolatos mítoszok destruktív hatásai összefüggésben állnak a szexuális erőszakesetek láttán tanúsított segítségnyújtási hajlandósággal is. A nemierőszak-mítoszok elfogadottsága számszerűsíthető az RMA-skála – Rape Myth Acceptance, azaz szexuáliserőszak-mítosz elfogadottsági skála – segítségével. Minél magasabb RMA-értékkel rendelkezik valaki, annál kevésbé valószínű, hogy kívülállóként felismeri a potenciálisan szexuális erőszakkal vagy zaklatással fenyegető helyzeteket, főleg, ha a szituáció és a körülmények nem egyeznek az általa elképzelt körülményekkel, feltételekkel. Láthatjuk, hogy a Wahornéhoz hasonló hamis mítoszokban vetett hit közvetetten hozzájárul a szexuális bűnelkövetéshez is, így a káros hatások nagyon messzire mutatnak.

„Minek ment oda?” – Az áldozathibáztatás és az igazságos világba vetett hit

Ahhoz, hogy az áldozatok sokszor évekig magukba fojtják a szexuális erőszak traumáját, nagyban hozzájárul a környezet nyilvánosságra hozott esetekre adott elutasító, vádaskodó reakciója. Az áldozathibáztató magatartás lényege, hogy egy negatív esemény bekövetkezte után a kívülállók nem az elkövetőt, hanem az áldozatot teszik részben vagy teljesen felelőssé a történtekért.

 Az áldozathibáztatás megnyilvánulhat a hétköznapok során gyakorta hallott kérdésekben és megjegyzésekben, mint például – a kommentszekciók klasszikusa – a „minek ment oda?” vagy „részegen ne csodálkozzon”, sokszor kifogásolják továbbá az áldozatok viseletét, vagy éppen íratlan, nonszensz biztonsági-önvédelmi szabályok betartását kérik rajtuk számon, mint a mindig kulcsra zárt kollégiumi szobaajtó és az állandóan kézben tartott paprikaspray.

Ezek a társadalom által széles körben elfogadott sztereotip képek és komment-életigazságok a külső szemlélők biztonságérzetét növelik azzal, hogy marginalizálják az áldozatot, az elkövető felelősségét pedig hárítják.

Mi áll a magatartás hátterében? A személyiségpszichológia szerint a világ eseményei feletti kontroll gondolata segít megküzdeni a kívülállóknak a sebezhetőség érzésével. Egy 1966-os elmélet szerinti két véglet a belsőkontroll és a külsőkontroll. A külsőkontroll-attitűddel rendelkező személyek hisznek abban, hogy az életük eseményeit rajtuk kívül álló tényezők jóakarata irányítja, mint például a véletlen, a sors, a szerencse, vagy az isteni gondviselés. Ezzel szemben a belsőkontrollos személyek úgy érzik, az élet történési felett hatalommal bírnak, az események saját közvetlen irányításuk alatt állnak. Kutatások szerint a belsőkontrollos személyek sokkal dominánsabbak, magabiztosabbak és kevésbé hajlamosak a világ történéseivel kapcsolatos szorongásra. Láthatjuk, hogy jellemzően belsőkontrollos énvédő magatartás az, hogy a külső szemlélődők mindenképpen okot szeretnének találni arra az áldozat magatartásában vagy küllemében, hogy miért történhetett meg a bűncselekmény. Ezáltal távolítják maguktól annak gondolatát, hogy velük is megtörténhetnek a katasztrófák, hiszen hitük szerint, amennyiben minden íratlan normát betartanak, őket nem érheti bántódás.

Az emberek szeretnének hinni abban, hogy a környezet, melyben élnek, igazságos és kiszámítható, ez a hiedelem az igazságos világba vetett hit. Jellemezhető a népmesei fordulattal is: „a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig méltó büntetését”. Ez alapján a jogkövető emberekkel jó dolgok kell, hogy történjenek, míg a rossznak, szabályszegőnek titulált emberek ellen elkövetett bűncselekményeket könnyű letudni magunkban annyival, hogy bizonyára megérdemelték. Az áldozathibáztatás tulajdonképpen attribúciós hiba, és az egyik módja annak, hogy fenntartsuk a világ felfoghatóságáról és kontrollálhatóságáról, illetve az önnön jóságunkról és erkölcsi kiválóságunkról kialakított hitünket, mindez azonban az áldozatok mentális egészsége és a jogszolgáltatás ellen irányul.

„Érdekes, hogy megint pont vele történt…” – A slut-shaming

A slut shaming a nők rosszindulatú becsmérlése, rágalmazása az állítólagos szexuális töltetű viselkedésük miatt. Egy tulajdonképpeni szexuális kettős mérce megnyilvánulása, melyben a fiatal férfiaktól elvárható viselkedés, hogy függetlenül az érzelmi vagy kapcsolati kontextustól vágyakozzanak a szexre, és folytassanak szexuális aktivitást. Ezzel ellentétben, a nők szexualitása sokszor csak olyan formában elfogadott, amennyiben a női fél elkötelezett és szerelmes, vagy tartós monogám kapcsolatban él.

A slut-shaming jelenség szociálpszichológiai megközelítése szerint szintén énvédő magatartás, hiszen a megbélyegzetteket egy alacsonyabb státuszú szexuális kategóriába soroljuk, amelytől elhatárolódva megbizonyosodhatunk saját feljebbvalóságunkról.

A slut-shaming normák megszegése esetén várható társadalmi megbélyegzés státusvesztéshez vezet. A stigmatizáció negatív hatással van a nők ellen elkövetett szexuális zaklatások és erőszakos esetek megítélésére, hiszen könnyen az áldozathibáztatók céltáblájává válhatnak a szexuális partnereket gyakrabban váltogató egyedülálló vagy nyitott kapcsolatban élő nők, vagy azok, akik kitűnnek megjelenésükkel.

„Akkor még más volt a világ!” – A kognitív disszonancia redukció

„Visszemenőleg nem ítélheted el azt a személyt , mert akkor egy olyan kor volt, amikor nem csak hogy ez nem volt tilos, hanem még bátorították az embereket arra, hogy így cselekedjenek” – mondta Wahorn András a Csákányi Eszter sérelmére elkövetett pedofil visszaélés tettesével kapcsolatban.

Miről beszélnek a tények? Az erőszakos nemi közösülés már az 1878-ban elfogadott magyar büntetőtörvénykönyvben is szerepelt. A pedofília pedig számtalan kultúra több tízezer éves tabuja. Mi magyarázhatja tehát a festő kijelentését?

Az emberi elme működése sokszor önmagunk becsapásához vezet abban az esetben, amikor világnézetünkkel ellentétesen cselekszünk. Szeretjük azt gondolni, hogy viselkedésünk következetes és vélekedésünknek megfelelő, hogy azt csinálunk, amit szeretnénk és olyan életet élünk, ami megfelel nekünk. Amikor elveink és cselekedeteink között szakadék tátong, ez negatív érzésekhez vezet, amit kognitív disszonanciának nevezünk.

Az ellentét okozta rosszérzés csökkentésére, redukálására való törekvésünk közben sokszor elhitetjük magunkkal, hogy amit tettünk, az saját döntésünk következménye, kontrolláljuk a történéseket. Ha az egyén önmagáról alkotott képébe nehezen illeszthető a szexuális erőszakáldozati szerep, megeshet, hogy úgy interpretálja a történéseket, mintha akarta és élvezte volna azt, ezzel távolítva magától az áldozatiságot.

A kognitív disszonancia redukció további eleme a véleményünk megváltoztatása az adott ellentmondásos területen. A megváltozott véleményt pedig hajlamosak vagyunk felülértékelni, a másik utat pedig leértékelni. Ha valaki szembesül azzal, hogy ő maga, vagy egy hozzá közelálló személy értékeivel ellentétesen cselekedett, vagy cselekedet áldozata lett, véleményének megváltoztatásával felmentheti magát, igazolhatja a körülményeket, ezzel megszabadítva magát a belső feszültségtől.

Pontosan ezt látjuk a gólyatábori erőszakesetek körülményeit vizsgálva: ha tudjuk, hogy köreinkben bűncselekmény történt, az elkövető pedig ne adj’ Isten a barátunk, inkább egy vicces legendának tituláljuk a szexuális erőszakot, mint bűncselekménynek. Ha pedig szexuális erőszak áldozataivá válunk, ennek gondolatát távolítva magunktól – élveztem, nem történt fizikai erőszak – védhetjük magunkat a trauma fájdalmától.

Fontos azonban belátni, hogy bár ez az énvédő folyamat nem tudatos, torzult véleményünk sokszor negatív hatással lehet másokra. Azzal, hogy a saját traumánkat, vagy az ellenünk elkövetett bűncselekményt másként tüntetjük fel, a hasonló természetű traumákat átélt embertársaink fájdalmait kicsinyítjük le.

A tanulság: hogyan segíthetünk

Az erőszak jelentésének, másokkal való megosztásának gyakori kognitív és érzelmi akadálya a szégyen. Továbbá aggodalmak a titoktartással és azzal kapcsolatban, hogy megkérdőjelezik a történetünk igazságát, komolyságát. Az áldozatok másodlagos viktimizációja, a trauma sebeinek feltépése, a történtek becsmérlése, lekicsinylése, összehasonlítása újabb lelki sérülések elszenvedéséhez vezet, amely nagy mértékben hozzájárul az önvádhoz és a poszttraumás stressz szindróma tüneteinek erősödéséhez az áldozatokban.

Elengedhetetlenül fontos az elutasító, áldozathibáztató, énvédő magatartások felismerése, elkerülése és mások figyelmének felhívása ezeknek a viselkedésmintáknak a mellőzésére. Kívülállóként igyekezzünk azonosítani a potenciálisan szexuális zaklatással vagy erőszakkal, esetleg áldozathibáztatással fenyegető helyzeteket, és ne féljünk az áldozatok segítségére sietni.