Akadályozottság vagy pszichológiai előny? – a fogyatékkal élők sportja

Az Olimpia után néhány héttel, mérsékeltebb média figyelemmel elkezdődött a 2016-os Paralimpia, ahol hazánk versenyzői az ép társaikhoz hasonlóan szép számmal gyűjtögetik az érmeket. A teljes mezőnyt nézve látható, hogy rengeteg világcsúcs születik, illetve olyan eredményeknek is szemtanúi lehetünk, amelyek az Olimpián is megbolygatnák az élmezőnyt, a dobogó sorrendjét. Cikkünkben arra is kitérünk, hogy e mögött milyen tényezők állhatnak.

A kisebbrendűségi komplexus kifejezést a köznyelv teljesen más formában használja, mint a pszichológia tudománya. Alfred Adler az individuálpszichológia megalapítója sokkal pozitívabb dologként látja. Egyik központi fogalma a kisebbrendűségi érzés, ami egy kellemetlen állapot, ezt senki sem képes hosszú ideig elviselni, ezért az egyén kompenzáló cselekvést indít el, amelynek célja a fölény megszerzése.

Tehát a kellemetlen állapot leküzdése érdekében a személy azon munkálkodik, hogy olyan helyzetbe kerüljön, ahol erősebbnek láthatja magát. Ennek az érzésnek három okozója lehet: elhanyagolás, elkényeztetés, szervi csökkentértékűség. Fontos kiemelni, hogy a kisebbrendűség érzése önmagában nem kórós, Adler szerint ennek köszönhetjük az emberiség helyzetének javulását, kultúránkat.

Tulajdonképpen a személyes és társadalmi fejlődés egyik szükséges lépcsőfoka maga a kisebbrendűség érzése. Megfelelő életstílus választásával az ember kompenzálni tudja a kisebbrendűség érzését és meg tudja valósítani a fölényre törekvést (Adler, 1994). Ez a gondolatmenet értelmezhető úgy is, hogy a testi vagy szellemi fogyatékossággal születő személyek, akik sportolóvá szeretnének válni, nagyobb pszichológiai felhajtóerővel rendelkeznek ahhoz, hogy ezt a céljukat megvalósítsák.

A csökkentértékűség érzése miatt a fogyatékkal élő emberek sokszor elkerülhetetlenül inkompetenciát éreznek, ezért szükséges a megfelelő életstílus választása. Ebben segíthet a mozgás/mozgatás, melynek nem csak fizikailag van előnye, hanem a beilleszkedést is segítheti.

„A rendszeres sporttevékenység növeli a fájdalomtűrést, a kitartást, a küzdőképességet, a teherbírást, sőt még az élvező képességet is.” (Budavári, 2007, 172.o.)

Ezt támasztja alá Fragala-Pinkgam, Haley és Rabin 2005-ös bostoni kutatása (idézi. Budavári, 2007), amelyben 5-9 éves, mozgásszervi fogyatékossággal rendelkező gyermekeknek állítottak összes speciális torna programot. 14 hétig csoportban, majd további 12 héten át egyénileg végezték a gyakorlatokat, amelynek eredményeként nemcsak a láb izomereje nőtt, hanem jelentősen javult az önértékelés, az önkép is. Ezt az eredményt más kutatások is alátámasztották.

Az edzőkre is nagy felelősség hárul. Egy, a paralimpián résztvevő atlétákat vizsgáló kutatásban azt találták, hogy azoknak az edzőknek a sportolói, akik nagyobb élvezettel végzik munkájukat és meghagyják tanítványaik autonómiáját, több érmet szereztek a 2012-es Paralimpián (Cheon, Reeve, Lee, & Lee, 2015).

Ahogy Budavári (2007) is írja, az akadálymentesítés kifejezés mutatja meg igazán, hogy milyen fizikai, testi és társadalmi korlátokba ütköznek a fogyatékkal élő személyek. Bármennyire is nagy a törekvés arra, hogy egyenlően kezeljék a fogyatékkal élő sportolókat és magasabb szinten is hirdetik e törekvések fontosságát, azonban ez kevéssé valósul meg. Gondoljunk csak a díjazásbeli különbségekre vagy a média figyelemre. Pedig

a fogyatékkal élő sportolók  hasonló mennyiségű energiát fektetnek a felkészülésbe, illetve versenyeik is ugyanolyan izgalmakat tartogatnak.