Nem sokan tudnak megélni a profi futballból, még kevesebbek érnek el arra a szintre, amiről gyerekkorukban álmodtak. Mindeközben rengetegen fektetnek óriási energiákat a futballistává válásba, és még többen fantáziálnak arról kiskorukban, hogy egyszer a leghíresebb stadionok egyikében, egy patinás klub címerét viselve játszhatnak több tízezer ember előtt. Nemrég az Independent egy olyan cikket közölt, melynek témájáról már a Sportpszichológia rovat tagjai is többször gondolkodtak. Kissé megfoghatatlan, feltérképezetlen és elég újszerű a téma, azonban most körbejárjuk a futballakadémiákon nevelkedő játékosok helyzetét, illetve kitekintést teszünk az akadémiáról való távozás utáni lehetőségekre. A cikk megírásában közreműködött Havasi Zsolt sportújságíró, illetve Baki Ákos, az MTK labdarúgója. Kovács Kristóf véleménycikke.
Az utóbbi években a futball igencsak gazdasági központúvá vált. Már-már felfoghatatlan mennyiségű pénz áramlik a labdarúgásba a befektetők, a szponzorok, a TV-csatornák és egyéb támogatók részéről. Közben pedig hatalmas fizetésekkel csábítják a jobb játékosokat a csapatok, illetve több tíz, de már inkább száz millió eurós összegekért váltanak klubot egyes játékosok. Ennek szabályozása folyamatban van, de mint Neymarnál is láthattuk, vannak kiskapuk a Pénzügyi Fair Play szabályzatában. Mindeközben a gazdasági érdekek sokszor nincsenek összehangolva a játékosok érdekeivel. Míg az NBA-ben egy fiatal játékosnak előbb bizonyítania kell profi szinten is ahhoz, hogy megkapja a megérdemelt fizetést, ugyancsak Amerikában a sportösztöndíjak megszerzéséhez szükséges egy adott tanulmányi átlag elérése is. Eközben az Európában pallérozódó fiatal labdarúgók bizonyítás nélkül, egy kis szerencsével, jó ügynöki munkával vagy egy rövidebb sikeres periódussal óriási pénzeket kaszálhatnak. Erre a szintre egyébként nem könnyű eljutni: az utánpótlásban óriási merítési lehetőség van, így csak a legügyesebbek vagy a legkitartóbbak – esetleg a legszerencsésebbek – juthatnak el idáig.
Miért pont a foci?
Biztos sokakban felmerült már a kérdés, miért ennyire népszerű manapság a futball. Ha reálisan nézzük, akkor valóban vannak sportok, amelyek szabályaik által akár izgalmasabbak, akár gyorsabb tempójúak, vagy több eufórikus pillanatot eredményeznek. Azonban a labdarúgás kultúrájának fejlődését ugyanazon tényezők hajtják közel 150 éve. Egyik ilyen az olcsósága. Ha alapjaiban nézzük, egy labdán és egy bármilyen borítású, játékra alkalmas területen kívül csupán két kapura hasonlító tárgyra van szükség, amely akár két bot segítségével is megoldható. Manapság is az látható, hogy
a foci az egyik legolcsóbb sportolási lehetőség,
így a szülők könnyebben lelkesítik erre gyermekeiket. Maga az edzésre járás és a felszerelés se drága, nem mellesleg rengeteg klub közül lehet választani, így az utazással sem kell sokat bajlódni – bizonyos szintig.
A futballistaképzés intézménye: az akadémia
Ma már nem elég lemenni a legközelebbi nagyváros focicsapatába edzésekre ahhoz, hogy valaki profi körülmények között készülhessen labdarúgónak. Az akadémiai képzést aposztrofálhatjuk úgy, mint futballista képzőhelyet. A 2016-os magyar labdarúgó akadémiákat vizsgáló riport 15 különböző intézményt vizsgált. Ennek konklúziója alapján jó pár fejlesztendő terület van a hazai akadémiákon. Mi is sorra veszünk párat pszichológiai aspektusból.
Már az első lépés, maga az akadémiához való csatlakozás nagy nehézséget jelenthet. Mikel Arteta és Pepe Reina − korábbi spanyol válogatott játékosok − is beszámoltak arról, hogy mennyire nehéz volt számukra a családjuktól messze költözni 13-14 évesen. Ez az egyik legszorongatóbb tényezője és egyben legnagyobb kihívása ma is az akadémiai életnek. Kevesen állnak készen arra, hogy ennyi idősen, családjuktól távol napról napra teljesítsenek. Ugyan a modern eszközöknek és platformoknak köszönhetően a kommunikáció biztosított, azonban
a társas támogatás másként hat, mint személyes jelenlét esetében.
Tudni kell, hogy az akadémiákon kemény szabályok vannak, amelyekhez nem mindenki van hozzászokva. A konfrontálódás a szabályokkal és azok betartatóival egyaránt stresszhelyzetet jelenthet. 2013-ban egy 16 éves angol akadémista öngyilkos lett, a tragédiában mentális betegsége is szerepet játszott. Ilyen nyomás alatt − krízist átélve − a mentális betegségre hajlamosító tényezők felerősödhetnek.
Érdekes helyzet az is, hogy az akadémián minden barát egyben rivális is. Akikre leginkább támaszkodhat egy fiatal játékos, attól szenvedheti el a legnagyobb sérüléseket is, akarva-akaratlanul. Ugyancsak ambivalens, hogy serdülőkorban hasonló igényeik vannak a játékosnak, mint például önmaguk megismerése, miközben a hormonok teljesen összezavarják őket és észre sem veszik helyzetük hasonlóságát. Ez szintén okozhat konfliktusokat a játékosok, barátok között.
Folyamatos a versenyhelyzet
azokkal, akikkel mindennapjaikat töltik, életük egy jelentős szakaszát leélik. Például az Angliában elég komoly rendszerben működő akadémiai struktúra közel 12.000 futballistát képez évente, azonban a kimutatások szerint mindössze 0,5 százalékuk válik profivá. Többek között az állandó rivalizálás miatt a szocializációs folyamat is megváltozik az akadémiába való belépéskor.
Évről évre szűkül a fókusz a klubvezetés és az edzők szemében annak tekintetében, hogy kiből is válhat első csapat szintű játékos, illetve ki az, akiből jó pénzt lehet csinálni. Mindeközben a klubok sokakban fals reményeket keltenek a futballistává válással kapcsolatban, annak érdekében, hogy fenntartsák a működő rendszert. Ennek következtében az akadémisták sokszor buborékban érezhetik magukat. Illetve az sem mellékes, hogy kevés idejük van a duális karrierre koncentrálni, s akár húszévesen úgy találhatják magukat – ha nem kerülnek be a felnőtt csapatba –, hogy alsóbb osztályba mehetnek el alulmotiváltan, vagy a normális munkaerőpiacra, ahol pedig hatalmas hátrányban lesznek. Amennyiben pedig sikerül a felnőtt csapatba kerülés, akkor ennek megterhelő mivolta együtt jár a fiú férfivá érésével. Két ekkora krízist nem lehet könnyű egyszerre átvészelni, nagy támogatást és elfogadást igényel a környezetétől.
Egy hazai példa
A témában megkerestük Baki Ákost, az − NB1-be visszajutó − MTK védőjátékosát, aki 14 éves korától négy évet töltött Agárdon a Sándor Károly Akadémián.
„Az első év elég kemény volt, be volt húzva fülem-farkam a legidősebbek előtt. Aztán ez szép lassan oldódott. Egészen addig, amikor már én voltam a legidősebb és saját magamtól féltem (nevet). Hetente hét edzésünk volt, illetve hétvégén meccs. Hétvégén, függetlenül attól, hol játszottunk, haza kellett mennünk. Sokszor vasárnap hajnalban értem haza vidékre a családomhoz, hétfőn reggel pedig újra Agárdon kellett lennem. Szerdán volt a szabad délutánunk, ekkor kimehettünk a faluba vagy szerveztek valamilyen közös programot, mint példáult bowlingozást vagy mozit. Bár ez inkább az első évre volt jellemző. A suli részét én egyébként pozitívan látom, az akadémián normálisan le tudtam érettségizni. A tanárok jártak ki hozzánk, be volt építve a képzésünkbe az iskola, nem kellett órákat mulasztanunk. A közösség ugyanúgy működött, mint most a felnőtt csapatban. Voltak, akikkel jobb és voltak, akikkel kevésbé jó viszonyt ápoltunk. De ez természetes” – mondta a játékos.
Kettétört álom – hogyan tovább az akadémia után?
A Guardianben egyenesen a futball legnagyobb problémájának nevezik az akadémiák által elutasított játékosok helyzetét. Kevés kutatás foglalkozik ezzel a témakörrel. Blakelock 2015-ös tanulmányában arra jutott, hogy
az elbocsátott akadémisták 55 százaléka eléri a klinikai pszichológiai distressz kritériumait
21 napon belül. Ennek egyik oka, hogy kialakul egyfajta sportolói identitás, amely révén főként futballistaként látják magukat. Az akadémiától való elbocsátás után a nemrég kialakult identitásuk konfliktusba kerül, az önbecsülés és önbizalom elveszhet. Kifejezetten nehéz ezt kezelni serdülőkorban. Az akadémista lét nagy hatással van a játékosokra emberi, érzelmi, pszichológiai és szociális aspektusból egyaránt. Az akadémia után sokan visszakerülnek a normális világba, ahol rengeteg küzdelem vár rájuk a megváltozott feltételek miatt. Közel sem biztos, hogy rendelkeznek ezekhez szükséges megküzdési stratégiákkal. „Az akadémiáról való kikerülés után mindenki a saját szerencséjének kovácsa, egyedül kell klubot vagy megélhetést találnia” – mondta Baki.
Néhány példa a nagyvilágból
Arnau Riera − a La Masia (FC Barcelona) akadémia egykor legnagyobb tehetségeként számon tartott növendéke − úgy fogalmazott, hogy a legnehezebb dolgok egyike a futballban az öltözőben lenni, ugyanakkor ezt hiányolja a legjobban. Akadémistaként óriási tehetségként tartották számon, a felnőttek között azonban sehol sem tudott érvényesülni. 31 éves koráig dédelgette az álmot, hogy olyan futballista lehessen, amilyen lehetett volna, majd visszavonult a profi futballtól. A nemrég diplomát szerző egykori sportoló élettörténetében megjelenik a bizonyítási vágy által gerjesztett folyamatos frusztráció, amely önbizalomhiányban és rossz sportteljesítményben mutatkozott meg.
A Vice-on másfél évvel ezelőtt jelent meg egy bejegyzés, egy korábbi Real Madrid akadémián nevelkedő játékostól. Az akadémista és futballista lét minden nehézségét átélte 15 éves korában, amely teljesen eltántorította a labdarúgástól. Egyenlőtlen bánásmód a játékosokkal szemben, tesztoszterontól duzzadó serdülők különböző feszültséglevezető módjai, nem személyre szabott étkezési protokoll, teljes időhiány a tanulás tekintetében. A nevét nem vállaló, de azóta több diplomát szerző játékos szerencsésnek mondja magát, hogy ezeket a tapasztalatokat akkor megszerezhette, és önként választhatott más utat. Örömmel kezelte a tényt, hogy egy korábbi akadémista társát a Real Madrid mezében látja a Bajnokok Ligája egyenes kiesési szakaszában. Ugyanakkor felteszi a kérdést: vajon megéri-e többször megbukni az iskolában ennek érdekében? Főleg úgy, hogy több másik – hasonlóan tehetséges – volt csapattársa alsóbb osztályokban focizik, közel sem akkora fizetésért, mint a legmagasabb szinten.
Szakértői vélemény
Havasi Zsolt sportújságíró véleményét is kikértük a témában:
„A magyar akadémiák, de úgy általában a világban található akadémiák nem tartalmaznak béta verziót. S a gyerek ezáltal nem is gondolkodik másban: csak abban, hogy sikerülhet eljutni az elitbe. Ebben azért nagy felelőssége van a szülői háttérnek pro és kontra oldalon is. Van egy felvidéki srác a Győr akadémiáján, aki azt mondta, ha nem jön össze a foci, akkor visszamegy a családi gazdaságba és lovakkal fog foglalkozni, mert szereti őket. A srácnak megvan a józan esze, szegény környezetből jön. Szemben sok olyannal, akinek megvan mindene és apuka, anyuka többet gondol a fiáról, mint ami valójában. Többekkel találkoztam, akiktől megkérdeztem, hogy mi lesz ha nem jön össze a foci: fogalma nincs. Nem tudja elképzelni, nem gondolkodik rajta.
Alapvetően a kikopás az akadémiáról fokozatos. Minél idősebb vagy, annál nagyobb ennek az esélye. Ezzel együtt a fiatal elhiszi, hogy rendben, még juthat feljebb, még akkor is, ha már az adott klub első csapatába nem jutott be. Mondjuk, kölcsönadják valahova vagy eltanácsolják. Nagy részük – ez saját tapasztalat – nem ítéli meg megfelelően a képességeit. Többet gondol annál, mint amit valóban tud. Menedzserek is ámítják őket, szüleik is irracionálisan gondolkodnak. Pedig a valóság azért az, hogy egy akadémiáról, ahol
van 200 gyerek, csak öt-hat olyan van, akiből lesz valami.
A többiekből nem, s ezt nem tudják feldolgozni. Persze, azért azt is érdemes megjegyezni, hogy Magyarországon NB II-ben és NB III-ban is jól lehet keresni. Mindazonáltal nagyon kevés ország van, ahol odafigyelnek arra, mi lesz akkor, ha valakinek nem jön be a futball. Hollandia jó ellenpélda.”
Ahol gondolnak a jövőre: Hollandia
Havasi tanácsára Bérczes Tibor Holland foci című könyvét vettük a kezünkbe. A holland első osztály, az Eredvisie játékosai számára igencsak jól strukturált rendszert épített ki annak érdekében, hogy a futball után jó ideig ne legyen anyagi problémája az egykori játékosoknak. A rendszer felépítését olyan számolások előzték még és ezáltal validálták, mint hogy egy profi játékosnak ötször nagyobb az esélye a sérülésre, és ezerszer nagyobb, mint egy civilnek. Illetve a sokéves tapasztalat azt mutatta, hogy sok korábbi focista nem tud bánni a pénzzel, vagy nem tudja kezelni a futball utáni életét. A futballszerető olvasók biztos tudnak olyan korábbi játékost mondani, aki nem sokkal a visszavonulása után már nem milliomosként élt, hanem adósságokkal küzdött, vagy épp az alkohol rabjává vált. A könyv Winston Bogarde nevét hozza példaként.
Térjünk vissza a rendszerhez. A holland Hivatásos Játékosok Alapítványa 1972 óta a profi szerződéssel rendelkező játékosok fizetésének egy bizonyos százalékát elkéri. Majd ezt próbálja a lehető legnagyobb haszonnal megforgatni. Egy átlagos keresetű első osztályú játékosnál ez a fizetésének körülbelül felét jelenti. Azonban miután egy játékos abbahagyja, az addig termelődött összegből havi fizetést kap. Ezáltal bőven van idejük talpra állni, esetleg valamilyen felsőfokú végzettséget szerezni anélkül, hogy anyagi problémákba ütköznének. Ezzel az egyik legnagyobb stresszforrás megszűnik, így kisebb az esély, hogy maladaptív viselkedésformákkal próbáljak kitölteni a foci által keletkezett űrt. Gondolunk itt a káros alkoholhasználatra vagy a túlzott szerencsejátékozásra.
Véleménycikkünk egyrészt azt a célt szolgálja, hogy gondolkozzunk el hazánk akadémiáinak helyzetén és jelenlegi működésformáján. Rengeteg futballakadémiával rendelkezünk, amelyek közül sok csak nevében adja meg a lehetőséget a fiatal játékosok számára, a duális karrier lehetőségét pedig csak látszólagosan segítik. Mindeközben elveszik az időt olyan fontosabb területek elől, melyek a későbbiekben jobban befolyásolni fogják az akadémia utáni életüket. Kérdéses, hogy megéri-e ennyi fiatalnak az idejét a futball felé fordítani a tanulás helyett, miközben válogatottunk egyre elfogadhatatlanabb mélységeket él meg.
További források:
Bérczes , T. (2016). Holland foci. Budapest: Akadémiai Kiadó Zrt.
