Emberségünk fontos építőköve, egyben mozgatóerő. Időkön átível a kíváncsiság fogalmának pontos meghatározására való törekvés, melynek folyamata a mai napig tart. Nem is meglepő, hiszen emberi természetünk szerves része a tudásvágy és az információszomj. Hogyan alakult az emberi kíváncsiság értelmezése az idők során? Vajon párhuzamba hozható az éhséghez hasonló szükségletekkel? Talán több annál? Cikkünkből kiderül.

Társadalmunk kialakulásának és fejlődésének egy olyan alapmotívuma az emberi kíváncsiság, melyet nem hagyhatunk figyelmen kívül. A nagyobb kép kialakulásától eltekintve a mi személyes fejlődésünk kulcsa is ez — megéri kíváncsian állnunk saját kíváncsiságunkhoz.

Még a pszichológia színre lépése előtt, a filozófia és a vallás adott terepet jelenségünk tolmácsolásának. Az évek során hullámzó tekintélynek örvendett az általunk tárgyalt jelenség. Arisztotelész és Cicero szerint a kíváncsiság a tanulni vágyás egy olyan tiszta, belső formája, melyet nem mozgat semmilyen külső vonzerő, mint pénz vagy hatalom. Ám tartották azt felesleges figyelemelterelésnek is a hétköznapok fontos feladatairól. Mára már nem beszélhetünk ilyen szélsőségekről. A pszichológia számos elmélet megszületésének adott talajt — ezekből kettőről olvashattok egy rövid áttekintést.

Késztetéselméletek

A késztetéselméletek gyökere abban a tényben rejlik, hogy mindannyian pszichológiai szükségletekkel jövünk a világra. Ezek a szükségletek kielégültségének szinten tartásával érhetjük el szervezetünk harmonikus, kiegyensúlyozott működését.

Amennyiben ez a feltétel nem teljesül, feszültség alakul ki a szervezetünkben.

Jó példa erre az ételmegvonás, amikor evésre érzünk késztetést. Számos kutató ezt állította párhuzamba a kíváncsisággal. Amennyiben információhiány áll fenn, késztetést érzünk annak megszerzésére — kíváncsivá válunk. Ezzel a párhuzammal a kíváncsiságot az elsődleges késztetések csoportjába emelték, mellyel nem minden kutató értett egyet. Freud szerint a kíváncsiság a szexuális késztetések elnyomásának terméke, így adott a jelenségnek egy másodlagos jelleget. A két tábor ellentéteit mellőzve elmondható az, hogy a késztetéselmélet szükségletkielégítő jellegének is köszönhetően a kíváncsiságnak nem tulajdonít szórakoztató jelleget.

Inkongruitás elméletek

Ezek az elméletek – elhagyva a késztetések rendszerét – sokkal inkább a kíváncsiság tárgyára fókuszálnak. Kíváncsiságunk akkor aktiválódik, mikor világképünk, már megszerzett ismereteink alapján kialakult kognitív térképünk egy olyan eseménnyel kerül szembe, mely sehogy sem akar abba beleilleszkedni. Hebb szerint ez nem minden esetben jelenthet kellemetlen állapotot. Ha ez az összeilleszthetetlenség nem túl nagy, akár izgalmas és szórakoztató folyamat is lehet kíváncsiságunk kielégítése.

Ezzel szemben a nagyfokú bizonytalanság szülte kíváncsiság félelemmel is párosulhat.

Erre jó példa lehet egy megmagyarázhatatlan zörrenés észlelése szobánkban. Kagan a bizonytalanság kiküszöbölésének folyamatát kognitív harmóniára való törekvésnek nevezte — olyan egyensúlyi állapot elérésének, melyben rendelkezünk a kívánt információval, egybefüggő tudással. Ezen elméletek mégis erősen határoltak. Kíváncsiságunk számos más formájára nem generalizálható a nem összeilleszthetőség vezette motiváltság. Egy szaftos pletyka vagy akár egy izgalmas beszélgetés résztvevőjeként csupán a tiszta információszerzés is lehet motiváltságunk tárgya.

Ez csupán két elmélet abból az elmélettengerből, melyek megfogalmazódtak az évek során annak érdekében, hogy közelebb hozzuk magunkhoz emberi kíváncsiságunkat és kiaknázzuk az általa nyújtott lehetőségeket. Kutatók hada vizsgálja jelenségünk biológiai, neurológiai és társadalmi hátterét. A fent említett elméletek sem tökéletesek — megvannak saját hiányosságaik. Viszont minden törekvés egy újabb darabka a puzzle-ből, mely végül jelenségünk egészét tárja elénk.

Felhasznált irodalom:

Loewenstein, G. (1994). The Psychology of Curiosity: a review and interpretation. Psychological Bulletin, 116(1), 75-98.