Sokaknak kell megküzdenie a fóbiák okozta nehézségekkel, sőt egyes embereknek a mindennapjaira is akkora hatással vannak, hogy akár az életmódjukat is alaposan megváltoztatják. Az arachnofóbia, azaz a pókiszony bár talán nem képes arra, hogy bárkit is rákényszerítsen napi életvitelének átalakítására, mégis az egyik legjelentősebb, leggyakoribb és, – több szempontból is – , legérdekesebb fóbiák egyike. Cikkünkben egy általános bevezető után arról olvashattok, hogy miképpen kezelhető az arachnofóbia által keltett, sokak számára elviselhetetlen helyzet.
Mik azok a fóbiák?
A fóbiák rendszerbeli elhelyezkedésüket tekintve az úgynevezett szorongásos zavarok közé sorolandók, amelyek olyan mentális zavarokat takarnak, amiknek legfőbb ismérve a heves szorongás. Ezek között vannak, melyek hirtelen, rohamokban törnek rá a betegre (ilyen a pánik), mások konstans módon fennállnak (ez a generalizált szorongás), míg a fóbiák csak meghatározott, konkrét szituációkban merülnek fel.
Magukra a fóbiákra is jellemzőek a többi szorongásos zavarra vonatkozó általános jegyek; azaz pánikrohamhoz hasonló tünetek (ilyenkor szorongással járó, rövid ideig fennálló állapot alakul ki, ami mindenfajta előjel nélkül következik be, ám a hétköznapi szorongáshoz képest jóval intenzívebb,félelmetesebb), és vegetatív izgalom (a vegetatív idegrendszer a szervezet önszabályozó folyamatait irányító rendszer, ami az akaraton kívüli, a létfenntartáshoz elengedhetetlen folyamatokat vezérli, így például a szívdobogást vagy a verejtékezést). Azonban míg a pániknál a szorongás légüres térben mozog, ún. „szabadon lebegő”, vagyis semmihez sem köthető, addig a fóbiánál az mindig egy jól körülhatárolható helyzethez kapcsolható. El se tudjuk képzelni, hogy mennyire sok ember szenved valamilyen fóbiától az élete során, ami ennek köszönhetően az egyik legsűrűbben előforduló mentális zavar. Sőt, a fóbiákat olyan ingerek váltják ki, amelyektől még
az egészséges emberek is gyakran félnek.
Ma számos fóbiát ismer a tudomány. Joy Melville könyvében 139 különböző típusról számol be. 3 nagyobb csoportjukat lehet elkülöníteni az előfordulásuk gyakorisága alapján:
1. agorafóbia (nagy, nyílt térben való tartózkodástól kialakult félelem),
2. szociális fóbia (olyan körülményektől való félelem, ahol másokkal kerülünk kapcsolatba),
3. specifikus fóbia (bizonyos helyzetektől való félelem).
A specifikus csoportba olyan esetek tartoznak, amikor az illető egy konkrét élőlénytől, szituációtól, tárgytól fél irreális mértékben, egy jól körülhatárolt helyzet során. Ezek a fóbiák nem okoznak komolyabb életvezetési zavarokat (szemben például az agorafóbiával), így kezelésük is ritkábban szükséges. Ahhoz, hogy diagnosztizálni lehessen egy speciális fóbiát, annak legalább hat hónapon keresztül kell fennállnia. Jelenleg 5 csoportra tudjuk bontani az ide tartozó fóbiákat:
1. állatokkal kapcsolatos,
2. természeti környezetre vonatkozó,
3. vérrel, orvosi beavatkozással stb. kapcsolatos,
4. konkrét szituációhoz köthető (pl. klausztrofóbia),
5. egyéb, ritka fóbiák (pl. virágfóbia).
Mindezekre jellemző, hogy kisgyermekkor vagy a fiatal felnőttkor során alakulnak ki, és nem a fóbia konkrét tárgyától fél az adott személy, hanem az által okozható sérüléstől. Továbbá kialakulásukban lényeges szerepet játszik valamilyen negatív élmény, tapasztalat, esetleg az egyént körülvevő közvetlen környezet (főként a szülők, testvérek) hasonló szituációkban való viselkedése.
Az arachnofóbia és lehetséges eredete
A témánk szempontjából az állatokkal kapcsolatos fóbiákra fókuszálunk a továbbiakban, melyek közül a pókiszony vezető szerepet tölt be. A kifejezés görög eredetű; az arachne -, (pók) és a phobos (félelem) szavakból tevődik össze. Az arachnofóbiások indokolatlan mértékben félnek a pókoktól, tágabban nézve pedig az egyéb pókszabásúaktól, így például a skorpióktól is.
Világviszonylatban is rendkívüli gyakori ez a fóbiatípus, amit igazol, hogy nem kizárólag olyan országokban merül fel, ahol valóban kell tartani a halálos pókmarásoktól. Érdekes, hogy a nőknél ötször gyakoribb a kialakulása, mint a férfiaknál. Elsősorban a nyolclábúak látványa, fizikai közelsége váltja ki ezt a szorongásos zavart, de valamikor már egy puszta kép is elegendő (direkt jelek), míg más esetekben elég, ha csak meglát az illető egy pókhálót, és máris szorongani kezd (indirekt jelek).
Sokféle magyarázat született arról, hogy miért is jött létre ez az irreális félelem a pókoktól, ám a mai napig nincs általánosan elfogadott válasz a kérdésre. Egyrészt kulturális, sőt vallási gyökerei lehetnek, hiszen nem szabad elmenni az a tény mellett, hogy a kereszténység mindig is a Sátán egyik hű társaként tekintett a pókokra, és a boszorkányok is gyakran felhasználták vagy a pókokat, vagy a hálójukat főzeteikhez.
Egy viszonylag új nézet szerint evolúciós oka van a félelemnek, hiszen őseinknek „muszáj” volt félniük tőlük, hogy el tudjanak menekülni előlük és így túléljék a velük való találkozásokat Az ember génjeibe ivódott a pókiszony, véli a teória egyik szerzője, Joshua New. A tanulmányukban a megkérdezettek többsége előbb vette észre a pókokat ábrázoló képeket, mint a más, veszélyes élőlényeket, tárgyakat – például legyeket, tűket. Ám ez talán éppen egy másik tézist erősít meg inkább, miszerint, hogy a kiszámíthatatlan mozgásuk, szokatlan helyzetben lévő lábaik, sötét színük az, ami felhívja rájuk a figyelmet, és kelt félelmet nem kevesekben.
A tanulmány egyik kidolgozója, John May, a Plymouth-i Egyetem pszichológiaprofesszora szerint a társadalmi konvencionálásnak is következménye a fóbia, a gyermekek ugyanis nagyobb eséllyel fognak rettegni ezen állatoktól, ha azt látják, hogy családjuk is undorral vagy félelemmel reagál a látványukra.
Egy harmadik nézet elgondolása viszont az, hogy az arachnofóbia hátterében egy másik elfojtott félelem húzódik meg, így az iszony csak egyszerű megjelenési formája a szorongásnak.
Összefoglalva leszögezhetjük, hogy az arachnofóbia elterjedtségéhez ezeknek az állatoknak a számunkra nem túl vonzó külsejük, titokzatosságuk, rejtélyességük lehet a legfőbb okozója, és ezt igazolhatja az a tény is, hogy még gyakran azok is félelemmel tekintenek rájuk, akik egyébként nem esnek a fóbiások körébe. Mindemellett a média, a társadalmi kultúra is jócskán elősegíti, hogy az emberek gyűlölettel tekintsenek ezekre az élőlényekre, szándékosan felnagyítva az állatokból eredő félelmetességet.
Tünetek
Az arachnofóbiások vagy pánikrohammal reagálnak, vagy szorongásos tüneteket produkálnak, amikor az inger éri őket. Az alábbiak a leginkább előfordulóak: verejtékezés, szédülés, heves szívdobogás erős félelemérzettel párosulva, szapora pulzus, nehézlégzés. Mindezek azt eredményezhetik, hogy a betegek elmenekülnek arról a helyről, ahol a pókkal találkoztak, sőt annak közeléből is, és igyekszenek kerülni minden helyzetet, ahol még egyszer összefuthatnának egy nyolclábú állattal. Kirívó esetekben egyesek még a természetbe se mernek kilépni, vagy idegen házba bemenni, így megelőzve a nem kívánt találkozást.
Elsőre talán bagatellnek tűnhet, hogy egyesek ennyire félnek és irtóznak ezektől az állatoktól. Ám Joy Melville Csak semmi pánik! című könyvében olyan megtörtént esetekről számol be, amik bizonyítják, hogy vannak emberek, akiknél több ez, mint puszta félelem. Ezt igazolja az alábbi elbeszélés is: „ lejöttem a lépcsőn és nekimentem egy póknak, ami hosszú szálon függeszkedett előttem. Maga a pók hozzáért az arcomhoz, én meg rémültem beletéptem az arcomba, sok helyen felkarmoltam, hisztérikus roham jött rám, majdnem beleőrültem.”
Egy másik történet alapján egy serdülőlány igazolással mentette ki magát az iskolából, mivel nem mert bemenni azokra a biológia órákra, amelyeken a pókokról tanultak, köszönhetően egy rossz emlékének, ami három-négyéves korában történt meg vele, mikor is belegabalyodott egy pókhálóba, és úgy érezte magát a feléje közeledő pók látványától, mint egy áldozatául esett légy.
Mindezek az esetek is jól példázzák, hogy bizonyos embertársaink életére igencsak rányomhatja a bélyegét a pókiszony. Ám a többi szorongásos zavarhoz és fóbiához hasonlóan szerencsére ez is kezelhető és megszüntethető. A következő részben ezekről a lehetséges megoldásokról lesz bővebben szó.
A cikk szerzője: Lesetár Dávid
