Az empátiára való készségünk elengedhetetlen emberi kapcsolataink megteremtésében és fenntartásában. De vajon kivételezünk bizonyos személyekkel, csoportokkal? Van, akivel könnyebben érzünk együtt? És hogyan befolyásolják ezt a képességünket a különböző szituációs faktorok? A Kölnben megrendezett, szociális kogníció témakörére fókuszáló kétnapos workshopon többek között ilyen kérdésekre kaphattunk választ. Tudósításunk.
Februárban a Kölni Egyetemen rendezték meg a Mások megértése – Szociokognitív és érzelmi folyamatok egyesítése címen szervezett, összesen négy hétvégéből álló workshop sorozat második eseménye. A szociális kogníciót körüljáró rendezvénysorozat célja, hogy a témával foglalkozó pszichológiai, idegtudományi és a filozófiai közösségeket összehozza. Továbbá egy olyan lehetőséget nyújt a különböző területekről érkező szakemberek számára, hogy egy interdiszciplináris környezetben ismerjék meg a legaktuálisabb kutatásokat.
Dr. Pascal Molenberghs, a Melbournei Egyetem kutatója és tudományos főmunkatársa a rendezvényt megnyitó előadásában a csoportok közötti ellentéteket és erőszakot elemző kutatásairól beszélt, illetve arról, hogy az efféle folyamatok miként láthatóak az agyi aktivitásunkban. Ahhoz azonban, hogy a témában mélyebben elmerüljünk, fontos megértenünk az empátia szerepét a különféle csoportokkal kialakított kapcsolatunkban.
Együttérzek veled, ha hasonlítasz rám
Az empátia az a készségünk, melynek segítségével képesek vagyunk megérteni mások érzelmeit, és osztozni azokon. Szerepe a társas folyamatokban vitathatatlan. A szakirodalomból megtudhatjuk, hogy más területek mellett az elülső cinguláris kéregben (anterior cingulate cortex; ACC), illetve a frontális kéregben kifejezetten az insulában tapasztalhatunk agyi aktivitást a fizikai fájdalom érzékelésekor.
Bizonyos empátia által vezérelt belső folyamataink
automatikusan, tudatos irányítás nélkül jönnek létre.
Így például ugyanezek az agyterületek fokozott aktivitást mutathatnak annak hatására is, ha egyszerűen csak látjuk, amint egy másik embert fájdalom ér. De vajon számít-e, pontosan kit ér fájdalom? Különbözhet az empatikus reakciónk attól függően, mennyire azonosítjuk önmagunkat tudatalatt egy másik személlyel?
A válasz szemléltetésére dr. Molenberghs egy izgalmas korábbi kutatást mutatott be. Xu és munkatársai egy csoport etnikailag fehér és egy csoport kínai résztvevő reakcióit vizsgálták, miközben egy videót néztek. A videóban egy kínai vagy egy fehér arcot láttak, melybe egyszercsak vagy egy injekciós tűt, vagy a fájdalommentes kontroll kondícióban egy vattapálcikát szúrtak. A résztvevők az ACC-ben, azaz egy, a fájdalom észlelésére érzékeny agyi területben magasabb aktivitást mutattak, amennyiben a tűt a saját csoporttal azonosított személybe szúrták. Ugyanakkor alacsonyabb szintű aktivitás volt látható egy tőlük etnikailag különböző személy esetében. Úgy tűnik, az automatikus empátia folyamatainkat erősen befolyásolhatja az is, hogy milyen csoportokhoz kapcsoljuk önmagunkat.
Az elkövető csoporttagságának szerepe
Evolúciós szemszögből nézve talán nem annyira meglepő az erősebb reakció a saját csoportunkat érő ártalom hatására. Dr. Pascal Molenberghs és munkatársai 2016-os kutatásukban egy másik kérdésre keresték a választ. Vajon az elkövető csoporttagságának mi a szerepe hasonló helyzetben? Megbocsájtóbbak vagyunk a saját csoportunkból származó személyek cselekedeteivel kapcsolatban?
Általánosságban négy különböző konfliktus helyzettel találkozhatunk:
- Amikor az elkövető szerepét is és az áldozat szerepét is egy külső csoport tölti be. Ilyen például a közel-keleti országok egymás között zajló háborúi esete.
- Amikor az elkövető egy külső csoport, de az áldozat a saját csoportunk. Ilyen például a francia Charlie Hebdo hetilap szerkesztőségét ért 2015-ös támadás.
- Amikor az elkövető a saját csoport, de az áldozat egy külső csoport. Ilyen helyzet, amikor az ISIS-t célozva esetlegesen ártatlan lakókat is eltalálhatnak a Szíriára ejtett bombák.
- Amikor a saját csoport az elkövető és az áldozat is. Erre példa a polgárháborúk esete.
Az efféle, való világban előforduló dinamikák vizsgálatára a kutatócsoport egy egyszerűsített csoporthelyzetet teremtett. A kutatás során az ausztrál University of Queensland egyetem diákjai egy rövid filmet láttak, mialatt a kutatók fMRI segítségével mérték agyi aktivitásukat. A filmben a University of Queensland egyetem diákját láthatták, az egyetem színével ellátott pulóver alapján, a saját csoportot reprezentálva. A videóban a diák egy hozzá hasonló, University of Queensland-i diákkal, vagy a gyakran vetélytársként tekintett Queensland Univeresity of Technology egyetem tanulójával alakított kapcsolatot. Az interakció során a saját vagy a külső csoport tagja szándékosan ártott a saját vagy külső csoport tagjának, míg a kontroll csoportban résztvevők egy ártalom nélküli párbeszédet láthattak. Minden résztvevő csak egyfajta interakciót látott.
Az fMRI eredmények szépen szemléltetik egyrészt azt, amit a fent leírt kutatásból következtethetünk:
A saját csoport fájdalmára érzékenyebben reagáltak a résztvevők,
mint a külső csoport fájdalmára. Az orbitofrontális kéregben tapasztalt aktivitás, mely az empátiát és a morális kogníciót is indikálja, abban az esetben azonban elenyésző volt, amikor a tettes a saját csoport tagja volt – mind a saját, mind a külső csoportra irányuló ártalom esetében. A résztvevők a videót követően egy morális érzékenységet mérő skálát is kitöltöttek. Ennek eredményei ugyanezt a mintát támasztották alá: legérzékenyebben a külső csoporttól érkező, saját csoportra irányuló ártalomra reagáltak a résztvevők.
A saját csoport szeretete vagy a külső csoport utálata?
Hogy fényt derítsenek arra, vajon a saját csoport iránt érzett pozitív vagy a külső csoport iránt érzett negatív érzelmek lehetnek-e az elsődleges mechanizmusok a fenti eredmények mögött, egy másik fMRI kutatásban dr. Molenberghs és csapata egy hasonló paradigmát alkalmazott. A University of Queensland diákjai egy másik, saját csoportbeli és egy külső csoportbeli (Queensland University of Technology) diáknak tettek fel kérdéseket. Az igen-nemmel megválaszolható kérdések az általános műveltséghez kötődtek, mint „A mitológiában Minerva a bölcsesség istennője?” Amennyiben a kérdezett fél helyesen válaszolt, a kérdező pénzjutalommal díjazhatta minden választ követően. A rossz válaszokat azonban tetszőleges erejű, de nem veszélyes, elektromos sokkal büntethette.
A saját csoport jutalmazása a külső csoport jutalmazásánál erősebb aktivitást okozott a olyan agyi kérgekben, melyeket az örömhöz, a jutalom feldolgozásához kötjük, például a striátumban, és azon belül kifejezetten a putamenben. Az elektrosokk azonban hasonló aktivitást eredményezett a célszemélytől függetlenül. A résztvevők nem ismerték a kérdéseikre válaszoló személyeket, sőt nem is látták az elektrosokk által kiváltott reakcióikat. Az ACC-ben, insulában és orbitorfrontális kéregben, az empátiában és fájdalomérzékelésben résztvevő területekben megfigyelt aktivitásból mégis arra következtethetünk, hogy belehelyezkedtek egy hibásan válaszoló másik diák szerepébe, és észlelték az elektrosokk fájdalmas következményeit. Ezek alapján az eredmények alapján úgy tűnik, hogy
a saját csoportunk iránti elfogultságunk lehet az automatikus empátia mozgatórugója,
nem a külső csoportok iránti előítélet. A saját csoportunk jutalmazása több örömet okozott, mint a külső csoporté, a fizikai ártalom esetében azonban a csoportok között nem észlelhettünk különbséget.
A pszichológiai kutatásokat szigorú etikai előírásokkal szabályozzák. Ennek következtében gyakran limitált eszköztár áll rendelkezésünkre a való világban zajló események modellezésére laboratóriumi körülmények között. A fenti kutatások egyfelől azt illusztrálják, hogy a külső és saját csoporthoz fűződő érzelmeinkben tapasztalt különbségek valóban nagyon mélyről származhatnak. Még egy olyan triviális csoporttagság, mint egy egyetemmel való identifikáció is előidézi az agyban és viselkedésben megfigyelhető változásokat. Másfelől azonban jogosan lehet megkérdőjelezni, vajon az ilyen, kutatólaboratóriumban felállított modellek mennyire realisztikusan mintázzák a való világ jelenségeit; mennyire projektálhatóak olyan extrémebb csoporthelyzetekre, mint például a háborúk vagy a napjainkban jelenlévő migrációs dinamikák. A téma kutatásának fontossága azonban megkérdőjelezhetetlen. Dr. Molenberghs csapata pedig az elsők között van, akik fiziológiai adatokkal is alátámasztották eredményeiket.
Evolúciós szemszögből a saját (akár bőrszín szerinti) csoporttal való kivételezés egyértelműen egy fontos és adaptív mechanizmus volt az emberi faj fejlődése során. Evolúciós pszichológiai elméletek szerint hosszú időn keresztül kis, legfeljebb százötven főből álló csoportokban éltünk. Ebben a kontextusban óvatosnak kellett lennünk a külső csoportokkal, akik esetleges veszélyforrást jelenthettek. Ugyanakkor előtérbe kellett helyeznünk saját csoportunk túlélésének kérdését. Gondolkodásunk ebben a kontextusban fejlődött, és sok automatikus mechanizmusunk ebből az időből maradt fent. Napjainkban azonban
fontos tisztában lennünk tudatalatti elfogultságainkkal és előítéleteinkkel,
és esetenként elgondolkodnunk azon, vajon ezek a mechanizmusok még mindig valóban adaptívak-e.
A rendezvényen szakújságírónk is bemutatta dehumanizációról szóló kutatását, erről itt írtunk bővebben.
A tudósításban említett szakirodalom:
Molenberghs, P., Bosworth, R., Nott, Z., Louis, W. R., Smith, J. R., Amiot, C. E., Vohs, K. D., Decety, J. (2014). The influence of group membership and individual differences in psychopathy and perspective taking on neural responses when punishing and rewarding others. Human Brain Mapping, 35 (10), 4989-4999.
Molenberghs, P., Gapp, J., Wang, B., Louis, W. R., Decety, J. (2016). Increased moral sensitivity for outgroup perpetrators harming ingroup members. Cerebral Cortex, 26(1), 225-233.
