„Attól még, hogy nincs meg valamelyik végtagja, ugyanúgy ember” — Interjú Szabó Álmos paraedzővel

Sok évi úszói és edzői tapasztalattal a háta mögött kapta a felkérést interjúalanyunk, Szabó Álmos, hogy paraúszokkal foglalkozzon. Azóta munkája a hivatásává vált, amelyet óriási lelkesedéssel űz. Az idei Paralimpiára három versenyzővel, Illés Fannival, Kézdi Rékával és Pap Biankával készült. Az együtt töltött kemény, ugyanakkor sokszor szórakoztató edzések fantasztikus eredmények és érmek formájában térültek meg. Cikkünkből többek között kiderül, mit gondol egy paraúszó edző arról, hogy a fogyatékkal élő embereknek milyen nehézségei vannak az életben, a sportban és a paraúszásban. Interjúnk.

Épként hogyan jött a felkérés, hogy parasportolókkal foglalkozz?

Alapvetően ez nekem teljesen véletlenül hullott a kezembe a lehetőség. Korábban csak épekkel foglalkoztam. A Komjádiban készült két paraúszó, Engelhardt Kata és Ráczkó Gitta. A pekingi paralimpia után kérdeztek meg: foglalkoznék-e velük. és Egyből belevágtam. Azóta folyamatosan foglalkozom paraúszással, sőt most már kimondottan paraúszó edző vagyok.

Jelentett számodra nehézséget átváltani ép sportolók edzéséről parasportolókéra?

Nem, de fokozatosan alakult ki bennem az elköteleződés. Amikor az első para-versenyemen részt vettem, sok minden megváltozott bennem. Mikor láttam, hogy egyes emberek milyen fogyatékosságokkal versenyeznek, azért összeszorult a szívem. Azt mondtam magamban: hú, ez nem semmi. Ott még jobban kedvet kaptam az egészhez. Azóta teljesen elkötelezett vagyok. Az edzést nem a munkámnak, hanem a hivatásomnak tekintem.

Néztek rád furcsán, ért valamilyen atrocitás edzőtársaid részéről azért, mert elkezdtél paraúszókkal foglalkozni?

Néha éreztem úgy, hogy furán néznek rám, ám ez még régebben volt. Egyébként nem zavart egy pillanatig sem. Most már elfogadottá vált, hogy én ezzel foglalkozom. Egyesek talán különbséget tesznek ember és ember között, de én nem ilyen vagyok.

Mi az a legnagyobb mentális tényező, amit a sport adhat fogyatékkal élő embereknek?

A sporttól csak többek lesznek, a sporttól csak tanulni lehet.

A sport révén rengeteg új ingerrel találkozhatunk, új helyeket és embereket ismerhetünk meg. Ezek mind segítik személyiségünk fejlődését. Más-más dologra tanít meg a csapat és az egyéni sport. Az egyéni sporttól sokkal jobban fejlődik az ember személyisége, rengeteg dolgot tudhat meg önmagáról. Maga az úszás precizitást, tartást és céltudatosságot ad. Ráadásul az úszók rendkívül jól tűrik a monotonitást. Tiszteletre méltónak tartom, ha valaki elvégez egy egyetemet vagy elkezd dolgozni. Ám úgy gondolom: a sport nagyobb mértékben segíti a személyiség kifejlődését. A versenyen nem csak magadért küzdesz, hanem az edződért, az egyesületedért, a családodért, a nemzetedért is. Ezek hozzájárulnak ahhoz, hogy a sportban nincs olyan, hogy elég.

Hány éves kortól lenne érdemes a fogyatékkal élő embereket a sportba integrálni, sportolásra nevelni? Egy korábbi interjúdban említetted, hogy hazánkban ez nem jellemző.

Bármikor. Egyébként már vannak előrelépések, csak versenyző felkészítés nincs. Léteznek helyek az országban, ahol a fogyatékkal élők sportolásának segítésébe nagy energiát fektetnek. Azonban a néhány medencéből, amit egy-két helyen biztosítanak, nem lesz paraúszás. Magyarországon nincs hagyománya a paraúszásnak. Ez abból is látszik, hogy az ép sportolókkal együtt edzenek. Az országban én vagyok az egyetlen, aki nem integráltan készítem fel a parasportolókat.

Miért gondolod, hogy szükség van a para és az ép sportolók szétválasztására?

A szétválasztott felkészítés szükséges és nagyon fontos. Az integráció Magyarországon nem megoldható, mivel ilyen esetben a figyelem megoszlik. Noha ahogy az ép sportolók, úgy a para sportolók is megérdemlik, hogy külön foglalkozzanak velük. Bár az tény, hogy egy paraúszónak sokkal nehezebb edzőtársat találni, mivel nincsenek olyan sokan, mint az épek.

A paralimpia elnevezés számomra elég degradálóan hangzik, főleg annak fényében, hogy milyen kevesen tudják, hogy pontosan miért is ezt a nevet viseli az esemény.

Magyarországon meg főleg…

Egy svájci kutatásban kimutatták, hogy egyre nagyobb nézettségnek örvend a paralimpia, ez Rióban is megmutatkozott. Mi állhat ennek hátterében?

Ahogy sok minden másnak is, a pénz. Megjelentek a szponzorok, a reklámok, amiknek kell a nézettség. Rájöttek a multi cégek, hogy az emberek nézik, egyre inkább kedvelik a parasportot, a támogatóknak köszönhetően pedig még tovább emelkedik az nézettség.

Emberibb oldalról megközelítve, a parasportolók egyre nagyobb elfogadottsága vagy társas támogatása nem segíthette ezt a folyamatot?

Magyarországon nem gondolnám. Sok felé jártam a világban, rengeteg helyen láttam, hogy sokkal inkább elfogadják a fogyatékkal élő embereket, mint itthon. És most nem csak az akadálymentesítésre gondolok.Külföldön odajönnek az utcán hoznák, kérdeznek, pacsiznak, mosolyognak a járókelők. Itthon nem sok pozitív gesztust kapnak a fogyatékkal élő emberek, hanem furcsa, lesajnáló nézést. A mai magyar társadalom sajnos nem abba az irányba halad, hogy elfogadottabb legyen a fogyatékosság vagy a parasport. Sokan nagy különbségeket látnak egészséges és fogyatékkal élő ember között, pedig szerintem nincs. Mindkettő Homo Sapiens. Attól, hogy nincs meg valamelyik végtagja, még ugyanúgy ember, lelke van, beszélgetni lehet vele. Úgy látom, külföldön előrébb járnak ebben a szocializációs folyamatban. Az egyenlőség a megoldás, de ehhez rengeteg időre van szükség.

Foglalkoztál ép és para versenyzőkkel is. Van különbség közöttük felkészítésben, akár mentálisan, akár fizikálisan?

Mindenképpen van. Technikailag főként. Más jellegű gyakorlatokat kell végeznie egy paraúszónak, attól függően, hogy milyen testrésze hiányzik. Ki kell találnunk, mely mozdulatok segíthetik legjobban versenyzés közben, amellyel a leghatékonyabban tud dolgozni. Mentális felkészítésben, felkészülésben is van különbség. Tudnunk kell, hogy a

születési rendellenességgel rendelkező versenyzők lelki világa is teljesen más.

Látja és tudja, hogy valamije nincs. Emiatt sokszor azon gondolkozik, mi lenne, ha lenne. Az ilyen gondolatok komplexust képeznek. Az első és legfontosabb dolog, hogy a fogyatékkal születő ember elfogadja saját magát, ami néhány évbe beletelhet, miközben a komplexusok megmaradnak. Azonban fontos, hogy tudja és érezze: képes teljes életet élni. A Felkészítésben a legfontosabb, hogy megérintsük őket lelkileg. Mély érzésű emberekről beszélünk, akikben nagyon sok érzelem és ezáltal energiai raktározódott el.

Alfred Adlerről hallottál már?  Mert amit mondasz, teljesen összeegyeztethető az ő elméletével, csak te a saját nyelveden mondtad el.

Nem ismerem, professzor sem vagyok, de ezek szerint valamit hasonlóan látunk.

Mi a legnehezebb a munkádban?

A legnagyobb nehézség az egészben, hogy minden szinten egyenrangúan kell kezelni a fogyatékkal élőket, mégis másként, mint az épeket.

Ez a maximalizmus, amit te képviselsz, mennyire jellemző a lányokra?

Maximálisan. Amikor én nem találok hibát, ők megteszik- Ám ennek örülök, mert ez belőlem jön. Fakad ebből azonban nehézség is: így nehezen adom át, amikor tényleg, teljes mértékben elégedett vagyok a munkájukkal.

Ebből is látszik, hogy mentálisan is te készíted fel őket a versenyekre. Említetted egy korábbi nyilatkozatod alkalmával, hogy szinte pszichológusként is funkcionálsz, ez miben nyilvánul meg?

Nem vagyok pszichológus, de a parasportolók felkészítése megkívánja, hogy az ember lelkileg is ott legyen. Nagyon sok időt töltünk együtt, többet, mint a családdal vagy a barátokkal. Ezáltal kell, hogy pszichológusként is funkcionáljak, de erre tudatosan nem készülök. Persze egy-egy szituációban, amikor látom, hogy valami nincs rendben, akkor elindítok egy feladatot és közben gondolkozom a megoldáson, mi is az, amit mondanom kell, amivel meg tudom érinteni.

Egyre bevettebb szokás az élsportban sportpszichológusokat alkalmazni, relaxációs technikákat tanulni, coaching szolgáltatást igénybe venni. Szerinted ezeknek van helye a parasportban, szükség van rá?

Mindenképp lenne rá szükség, nem csak a parasportolóknak, hanem Magyarországon mindenkinek. Szerintem hazánkban a pszichológia és

a pszichológus elfogadottsága olyan, mint a parasportolóké.

A parasportolóknak is jó lenne, de nem központilag. Tehát nem egy pszichológus központilag, hanem mindenkinek egyénileg. Rengeteg versenyző viszi ki magával világversenyekre a saját pszichológusát, hogy segítse őt. Nézzünk meg egy olimpiai úszás döntőt. Ott fizikálisan mindenki a topon van, ők készen vannak. Ami különbség a vízben adódik, az már a fejben dől el. Hazánkban gyerekcipőben jár a folyamat, de nincs is rá nagyon kereslet.

Te gondolkoztál már azon, hogy mondjuk, relaxációs technikák tanulásával bővítsd a tanítványaid felkészülését, beszéltél már tanítványaiddal ezekről a lehetőségekről?

Mindenképp szükségesnek érzem, ám egyelőre nem látom át miként is lehetne mindezt megvalósítani. Azonban Rióban az egyik dolog, amit felírtam a kis noteszembe, az a sportpszichológus bevonása volt. Ahhoz, hogy fel tudjuk venni a versenyt a világgal, erre szükségünk van. Ám az orvos, a masszőr, és a koordinátor ugyanúgy hiányzik. Ezek a személyek nagyon fontosak lennének ahhoz, hogy a versenyző és az edző csak a versenyzésre tudjon koncentrálni.

Szokták mondani, hogy a paralimpia, olimpia utáni egy év lyukas év…

Ami igaz, ugyanakkor lehetne a legfontosabb időszak is. Ilyenkor lehetne új elemeket beépíteni szervezeti és edzési szinten egyaránt. Én is le tudok ereszteni kicsit, de ezt az időt új dolgok kitalálására kell használni. Ezt a gondolatot egyébként a Shane Tusup-féle módszerből merítettem.

Mit gondolsz az ő elméletéről?

Sok szempontból egyetértek vele, másokban nem. Minden esetre el kell ismernem, tud valamit a srác. Nézzük csak meg mennyi érmet szereztek. Nem tudok vele személyesen konzultálni, de néhány információ, ami eljut hozzám, azon elgondolkozom. Én szívesen tanulok új dolgokat tapasztalt edzőktől, akár tőle is.

Kijelenthető, hogy a parasport, szinte csak 4 évente a paralimpia alkalmával kerül előtérbe. Tehát kevés olyan versenyhelyzet van, ahol ekkora közönség és médiafigyelem övezi a parasportolókat. Tanítványaid hogyan reagálnak a rivadafényre? Teher számukra a tömött lelátó vagy plusz motivációt jelent?

Embertípustól függ. Van versenyző, akit ez pozitívan érint és feldob, van, akit szorongóvá tesz. Pap Bianka kifejezetten szereti, ha sokan vannak. Feldobja őt a helyzet és imád versenyezni is. Illés Fanni is ilyen, imádja a közönséget és szereti, szeretné az igazi versenyhelyzetet, csak sajnos nem abba a kategóriába tartozik, ahol igazán versenyezni tudna. A Kézdy Rékát kicsit szorongóssá teszi, ám ő nagyon jól tudja kezelni ezt a rutinja miatt. Szerintem alapvetően jó, ha sokan vannak. De a két paralimpia közötti rész tényleg nehéz.

Milyen szempontból?

Mi főleg itthon készülünk, míg a külföldi versenytársaink sokszor, sokfelé edzőtáboroznak, ami elengedhetetlen a kielégítő felkészüléshez. Nyugodtabban lehet a táborban készülni, mint itthon, ahol az úszáson kívül nagyon sok mindenre kell koncentrálnia a lányoknak. Egy edzőtáborban csak az úszás létezik. A táboroztatás kezd Magyarországon is állandósulni, főként Soós Csabának köszönhetően. Erre a néhány hetes időszakra mindig nagyon felkészülünk.

Többször szóba került a parasport gazdasági oldala. Rengeteg információ található arról, milyen díjazásbeli különbség van az ugyanolyan vagy hasonló eredményt elért para és ép sportolók díjazása között. Mit gondolsz, ez mennyire van rendben?

A gazdasági oldal mindig egy központi kérdés, ami mindenkit foglalkoztat. A lányoknak ismondtam, hogy én ezzel nem vagyok hajlandó foglalkozni, első a munka. Nincs értelme foglalkozni a díjazással. Nem tudjuk, milyen eredményt érünk el, nem tudjuk milyen a díjazás. Ha tudnánk, attól jobb lenne? Nem, az csak teher. Vigyük be a terhet a vízbe? Persze, hogy ne. Ezért is szögeztem le az elején, hogy ne beszéljünk a pénzről.

Régóta téma, hogy egy paralimpiai helyezés mennyit ér egy ép sportoló ugyanolyan helyezéséhez képest. Szerintem ember, ember, tehát egyenlő, minden szempontból. Szakmai szemmel talán más a helyzet, mivel egy ép sportolónak jóval több vetélytársa van. A para-sportolók nem tehetnek arról, hogy kevesebb a versenyző az ő versenyszámukban. Ettől függetlenül ugyanazt a munkát végzik, mint ép társaik. Azonban az ép sportoló díjazásának felénél jóval többet ér egy parasportoló díjazása. Az ösztöndíj rendszerben pedig körülbelül olyan a különbség, mint a hangya és az elefánt között.

Van  mottód van, ami összefoglalja a törekvéseidet, motivációdat?

Inkább néhány személyes célom van, illetve pár saját idézetem, ami a cél eléréséhez vezet. Ami a cél elérésében a szép, az a hozzá vezető rögös út.

A cél a végtermék, a lényeg, hogy miként jutunk el hozzá.

Ha egy szóval kellene jellemezned a fogyatékkal élők mentális világát, mi lenne az?

Különleges.