Egy könyv akkor igazán jó és megragadó olvasmány, ha széles körű közönséget képes megszólítani. Ez Mocsonoky Annának sikerült: az Autista a gyermekem című kötete 13 személyes élettörténetet mutat be autista gyermeket nevelő szülők szemszögéből. A HVG Kiadó gondozásában megjelent csodás kötet nemcsak egyfajta sorsközösséget felépítő mű, de segít az elfogadásban azoknak is, akiket nem érint az autizmus sem a családban, sem pedig tágabb környezetben. Könyvajánlónk.
Az autizmus spektrumzavar hosszú időn át nem volt külön diagnosztikai kategória, sőt, azután sem szentelt a világ túl sok figyelmet rá, hogy 1943-ban Kanner már önálló kórképként taglalta. Mondhatjuk azt is, hogy csak az utóbbi években került be igazán a „köztudatba”, amivel együtt rohamosan el is indult ezt a különös belső világot bemutató szakkönyvek, személyes beszámolók, regények kiadása. Azonban kevés szól arról, milyen is autista gyermeket nevelni. A HVG Kiadó új kötete, Mocsonoky Anna, Autista a gyermekem című műve olyan leplezetlen őszinteséget mutató interjús kötet, amiben együtt sírhatunk és nevethetünk, együtt tanulhatunk azokkal a szülőkkel, akik egy olyan életet élnek, amire sosem gondoltak volna.
„Autistával élni olyan, mintha meghívót kapnánk egy ismeretlen világba, ahova magunktól nemigen jutnánk el…Rajtunk múlik mennyire vagyunk hajlandóak élvezni ezt a felfedezőutat minden nehézsége ellenére.”
A sorsközösség ereje
Ez a könyv rendkívüli erőt hordoz magában. Olyan sorsközösséget képes biztosítani autista gyermeket nevelő szülőknek, akiknek lehet éppen erre van szükségük ahhoz, hogy tovább küzdjenek, képesek legyenek elfogadni a helyzetüket vagy csupán egy kellemeset mosolyogjanak, miután a hazafele tartó buszon több ember is rosszallóan nézett rájuk.
A kötet legtöbb interjúalanya 20-30 éve nevel autizmus spektrumzavarral diagnosztizált, most már felnőtt embereket. Ahogy a tünetegyüttes, úgy sokszor a harcaik is igen különbözőek, azonban mindenkiben van egy közös vonás: és most ne az autizmusra gondoljunk, hanem a szeretetre, amit a szülők a gyermekük iránt éreznek.
„Annyi szeretet kapok tőlük, hogy azt nem is tudom visszaadni nekik.”
Mindenki tanulhat valamit!
Azért is lehetünk hálásak Mocsonoky Annának, hogy az érdeklődő közönség számára megalkotta ezt a könyvet, mert egyszerűen a legváratlanabb helyről tanulhatunk valamit, akkor is, ha autista a gyermekünk, és akkor is, ha nem az. Sőt még akkor is, ha a gyermekvállalás gondolata sem fogant még meg a fejünkben. Ez a könyv egy olyan feltétel nélküli, teljes elfogadásra buzdít, aminek a segítségével boldogabban élhetjük az életünket.
„Vannak olyan emberek, akiknek minden megadatik, hogy boldogok legyenek, és mégsem azok… Egy autista gyerekkel az ember ugyanolyan boldog lehet, csak el kell fogadni, és kész.”
A pszichológiai cikkek nagy hányada az önelfogadást mint a boldog élet kulcspontját hirdeti. Amennyire könnyű ezt megfogalmazni, éppen annyira nehéz beépíteni az életünkbe és a működésmódunkba. Fontos azonban tudatosítani, hogy ez nem mindenkinek megy egyről a kettőre, sokszor hosszú évek munkája. Ez a tanítás azért is lehet maradandó és nagy horderejű, mert kevés ennél őszintébb vallomást olvashatunk arról a nehéz útról, ami az elfogadáshoz vezet.
„Az ember meg tudja tapasztalni, hogy egy kis esetlen, fogyatékos emberke is mennyire szeretni való. Mennyire kedves, a teljes lényével fordul oda másokhoz… A maga módján mennyire kerek egész. Ez nyilván továbbgyűrűzik saját magamra. Vagy arra, ahogy a többi emberhez viszonyulok. Ha a gyerekemet elfogadom, akkor kétségtelenül könnyebb másokat is elfogadni.”
Senkinek sem könnyű nyíltan beszélni nehézségeiről, küzdelmeiről. Hajlamosak vagyunk a világnak csak a szépet és a jót mutatni, harcainkat pedig magányosan vívni, még akkor is, ha a kapacitásaink már régen megteltek. Azt gondolhatjuk, ezzel megvédjük magunkat, a néma harcos a legerősebb. Azonban miért ne lehetne az életünk elfogadott része a nehézség is?
„Az ember ne szégyellje a beteg gyerekét. Ne szégyellje a pszichiátriai betegségét. Az emberek tudják ezt kezelni, és ne féljenek, lássák, hogy ez az élet része.”
Aki elolvassa ezt a könyvet az biztos lehet abban, hogy az a néhány óra, amíg a kezében tartja és pásztázza a sorokat, a legértékesebben eltöltött idő lesz valamennyi közül bárki számára, aki csak a kezébe veszi!
