Az „autizmus” szó ma már egyértelműen a köztudatban él, amely egyrészt a növekvő előfordulási aránynak, másrészt az olyan nagy hatást kiváltó, széles körben ismert alkotásoknak is köszönhető, mint az 1988-ban megjelent Esőember című film. A főszereplő karaktere egy valós személyen alapul: Kim Peek savant-szindrómás volt, ám filmbeli karakterével, Babbittel szemben, ő a valóságban nem volt autista. Miről is van szó, ha valaki autizmussal él? Miért kiemelkedően fontos számukra a fizikai aktivitás, és mikre kell figyelni ahhoz, hogy megfelelő, élvezhető körülményeket teremtsünk számukra? Cikkünkből kiderül.
Mi is pontosan az autizmus? Hoffmann Dorisz okleveles pszichológus írása.
Habár sokan, sok forrásból hallhatnak az autizmusról, nem mindenki tudja, hogy miről is van szó valójában: vannak, akik például az értelmi fogyatékossággal párosítják össze – helytelenül. Az Amerikai Pszichológiai Társaság által kiadott Mentális Betegségek Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyve (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders) negyedik, ma már nem érvényes verziójában a személyeket még külön tudták autistaként, Asperger-szindrómásként, gyermekkori dezintergatív betegséggel és pervazív fejlődési zavarral diagnosztizálni. Az új, ötödik kiadásban azonban úgy gondolták, hogy a tünetek viszonylagos hasonlósága, azonban mégis az esetek egyedisége miatt
célszerűbb lenne megalkotni az autizmus spektrumzavart, ahol a személyek tünetei a gyengétől az egészen erős, szélsőséges szintig terjedhetnek.
A kézikönyv alapján öt feltételnek kell teljesülnie ahhoz, hogy ma valakit autizmus spektrumzavarral diagnosztizáljanak:
- A személy kommunikációbeli, illetve egyéb, társas szituációbeli nehézségekkel rendelkezik.
- Jellemzőek az ismétlődő viselkedésminták és tevékenységek, a rutinoktól való függés.
- A tünetek egészen kora gyermekkortól tetten érhetőek, akkor is, ha a diagnózis csak később születik meg.
- A tünetek bármely területen hátrányként szolgálhatnak, legyen az társas, vagy éppen foglalkozásbeli élethelyzet.
- A jelentkező tünetek nem értelmi fogyatékosságból erednek.
Az autizmus-spektrumzavar a legújabb elméletek szerint idegrendszeri fejlődési zavar eredménye, így valószínűleg genetikai alapokon nyugszik.
Egyik legnagyobb rizikófaktora az, ha valaki férfi:
régebbi statisztikák szerint négyszeres, újabb adatok szerint azonban ötszörös többségben vannak az autista férfiak a nőkhöz képest (Lord et al., 2000; Aleksandrovic et al., 2015), ami alátámasztja azt is, hogy valóban növekszik az autizmus spektrumzavar előfordulási gyakorisága.
Milyen előnyhöz juttathatja a sport az autizmussal élőket?
Autizmus spektrumzavar esetén kiemelkedően fontos a fizikai aktivitás, mert esetükben nagyobb a tendencia az ülő életmódra, illetve az ebből következő olyan egészségügyi problémákra, mint például az elhízás (Aleksandrovic et al., 2015). A szokatlan élethelyzetek, az ismeretlen személyek, és az ebből eredő biztonságérzet-hiány olyan körülményeket teremt az autista személyeknek, amelyek számukra nem kényelmesek. Pedig a sporttevékenység számukra is ugyanolyan sok pozitívummal jár, sőt, egyes esetekben hozzá is segíti őket ahhoz, hogy nehézségeikkel megbirkózzanak. Ezért is fontos az olyan környezet megteremtése, ahol az autizmussal élők is felszabadultan, szorongás nélkül tudnak mozogni.
Semmi sem lehetetlen: Clay Marzo hawaii származású profi szörfös, akinél Asperger-szindrómát diagnosztizáltak[
Ezt bizonyítja egy friss kutatás is, amelyben harminc iskoláskorú autista gyermek vett részt (Bahrami et al., 2016). A vizsgálat során a kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy karate-edzéseken való részvétellel javulnak-e a gyermekek kommunikációs nehézségeik. Az iskolásokat ennek megfelelően két csoportra osztották: kísérleti és kontroll csoportra. A kísérleti csoport 14 héten keresztül rendszeres karate-edzéseken vett részt, ahol ismétlődő, gyors tempójú mozdulatokat sajátítottak el, amelyeket egy képzelt támadóval szemben alkalmaztak. Az eredményekből tisztán látszott a két csoport közötti különbség:
az edzéseken részt vett gyerekek kommunikációs nehézségei nagymértékű javulást mutattak.
De ami még fontosabb: ez az eredmény nem csak a 14 hét leteltekor jelent meg, hanem egy hónap edzéskihagyás után sem esett vissza, így bizonyítva a fizikai aktivitás hosszú távú előnyeit is.
Akadályok és lehetséges megoldások
Duquette és munkatársai 2016-ban egy összefoglaló tanulmányukban írtak arról, hogy az eddigi álláspont szerint hogyan lehet csoportosítani azokat az akadályokat, amikkel az autizmussal élőknek szembe kell nézni akkor, ha sportolni vágynak. Ezek a nehézségek lehetnek magával
a spektrumzavarral kapcsolatosak: a személyek gyengébben teljesítenek mozgásos feladatokban, illetve több időre is van szükségük egy-egy szabályrendszer befogadására. Ennek megfelelően a gyakori szabályváltoztatás számukra nem kényelmes. Az akadályok származhatnak továbbá a
fizikai, illetve a szociális környezetből: ha nincs biztonságérzet, ismeretlen a környezet és a személyt körülvevő emberek, ráadásul az edző sem tudja megfelelően kezelni a helyzetet, szintén nem beszélhetünk számukra megfelelő körülményekről. Végül, a problémák eredhetnek
magából a tevékenységből: ha túl intenzív, vagy esetleg túl versengő az adott sport, akkor egy másik sportág keresése lehet a célravezető.
Ahhoz, hogy ezeket a nehézségeket tehát elhárítsuk, fontos egyrészt az informálódás: ha az edző tudja, hogy hogyan kell bánni az autista sportolókkal, elmagyarázhatja a csapat többi tagjának is, így segítve a személy integrálódását. Viselkedési szinten
fontosak az egyértelmű, lényegre törő utasítások, a lassabb beszéd, az absztrakt szókincs kerülése, illetve egyfajta rutin bevezetése az edzésekbe.
A vizuális ingerek is sokat segíthetnek: a beszéd közbeni gesztusok, illetve piktogramok és rajzok használatával hatékonyabb az információ átadása. Ha a lehetőség adott, a zajcsökkentés is nagy segítség lehet autista sportolónk számára. Végül, de nem utolsó sorban értékeljünk minden próbálkozást – ha az információ átadása nem sikerült, nyúljunk más módszerhez!
