Az első szerelmünket sosem felejtjük el. A legtöbben ugyan könnyedén fel tudjuk idézni óvodai szerelmünk nevét, akár még a jelét is, mégis leginkább az iskolai szerelmek ivódnak belénk. Akár évtizedekkel később is emlékszünk kiválasztottunk teljes nevére, hogy melyik padban ült matekon, valamint a számtalan órányi beszélgetésre, amikor a barátainkkal elemeztünk egy-egy nézést vagy elejtett mondatot. De vajon miért ennyire meghatározóak ezek az élmények?
A kamaszkorunk vége felé, vagy legkésőbb a húszas évek elején kialakítunk egy önéletrajzi narratívát magunkban – állítja a pszichológus Dan McAdams. Ez tartalmazza, hogy kik is vagyunk, merre tartunk, a teljes történet pedig kulcsjelenetekből áll össze: legjobb és legrosszabb pillanatokból, fordulópontokból és „elsők”-ből. Ezek az emlékek epizodikusságukkal természetes módon tagolják élettörténetünket, és segítenek annak megértésében is, hogyan fejlődtünk az évek során.
Részben azért hat ránk igen erőteljesen minden „első” élmény, mert sokkal részletesebb módon, élénkebb színekkel íródnak a memóriánkba, jobban is kiállják az idő próbáját, mint a többi emlékünk. A negyedik kapott csókra kisebb valószínűséggel, a huszadikra pedig szinte biztosan nem emlékszünk, az első azonban örökre velünk marad.
Ezt a fogalmat nevezik a pszichológusok vakuemlékezetnek.
A felfokozott érzelmi állapot mélyen az agyunkba vési ezeket a történéseket, legyen szó történelmi jelentőségű eseményekről vagy az első napunkról az iskolában, esetleg első gyermekünk születéséről. Ilyen felfokozott szituációkban egyszerre több érzékünk „emlékeit” is alaposan rögzítjük. Ez az önkéntelen emlékezeti momentum járul hozzá ahhoz, hogy később könnyebben idézzük fel az adott eseményhez kapcsolódó hangokat, illatokat, testi érzeteket is.
Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy ezek az élmények az újdonság érzetével ajándékoznak meg minket. Minden, ami „új” címkét kap, fokozott figyelmet és letisztult fókuszt vált ki az agyunkból, illetve ilyenkor emelkedik szervezetünkben a dopamin és a norepinefrin szintje is.
Örökre belénk vésődik?
Aki látott már valaha kiskacsákat aranyosan az anyjuk után totyogni, biztosan tisztában van az imprinting jelentésével. Néhány kutató álláspontja szerint azonban nemcsak az állatoknál létezik a bevésődés, hanem az első szerelem is így alakul ki az embereknél. Bár bizonyára sokan vannak, akik egész életükön át visszasírják tinikori kedvesüket, a szerelem biológiai imprinting elméletére nem találtak még minden kétséget kizáró bizonyítékot.
A kamaszkor a zűrzavaros érzések időszaka, s ahogy korábban láttuk, agyunk elraktározza a fontos eseményekkel kapcsolatos szenzoros információkat is. Amikor egy régi barát, egy elvesztett szerelem vagy az első kedves újra belép az életünkbe, szinte egy pillanat alatt megrohannak bennünket ezek az emlékek. Az erős érzelmekkel átitatott képek azonban nem jelentenek biológiai értelemben vett bevésődést, hiszen nem akadályozzák meg, hogy később ezek a tapasztalatok felülíródjanak. Szerencsére az első kapcsolat után is képesek vagyunk ugyanolyan vagy még erősebb kötődések kialakítására. (Visszatérve a madaras példához, az emberekkel ellentétben a kiskacsa nem fog más élőlényt követni a későbbiekben, csak az anyját, vagyis azt, ami a kritikus periódusban bevésődött a számára.)
Működött a kémia – az agyunkban legalábbis
A Californa Egyetem pszichiátere, Thomas Lewis szerint a tinédzser agy felfokozott szintű tesztoszteron- és progreszterontermelésnek van kitéve, ami hozzájárul a szexuális intenzitás növekedéséhez. Ezen kívül az úgynevezett kötődéshormon, azaz az oxitocin szintje is emelkedik ebben a periódusban. Ez a hormon többek között a kisbaba és az anya közötti kapcsolat erősítésért felelős a szülést követő időszakban, de orgazmus közben is fokozottan termelődik.
Ezek az agyi, kémiai sajátosságok, a fokozott szexuális érdeklődés és a különleges, addig sosem tapasztalt kötődés együttesen teremtik meg az „ilyen csak egyszer van az életben”-élményét.
Az első mindenek felett
Azért is ennyire monumentális élmény az első szerelem a fiatalok számára, mert ez a kapcsolat jóval intenzívebb, intimebb és mélyrehatóbb, mint addig bárki mással. Legszívesebben minden percüket együtt töltenék, a barátokat ilyenkor gyakran elhanyagolják. A külön töltött időben a szerelmesek nem érzik magukat egésznek, és a nagyfokú egymásra hangoltság következtében gyakran a legkisebb kritika is húsbavágó fájdalomként jelenik meg.
Manapság már elég ritka, hogy valaki az első párjával kössön házasságot, megváltoztak az európai kulturális viszonyok. Fontos ugyanakkor belátni, hogy a mai tinédzserek szerelmei pontosan ugyanolyan erőteljesek, mint amikor még teljes életeket fűztek fel a fiatalok erre az első párkapcsolatra.
A jelentőségteljes első kapcsolatok (mint az anya és gyermeke közti kötődés vagy az első párkapcsolat) egyfajta sablonként szolgálnak a későbbiekben. Susan Andersen, a NYU pszichológusa a párkapcsolatok mentális reprezentációit kutatja. Szerinte ha találkozunk valakivel, aki akár fizikailag, akár attitűdjében kicsit is hasonlít az exünkre, az előhívhatja a róla alkotott reprezentációnkat. Ez pedig aktiválhatja azon viselkedésmintáinkat, amik hozzá kötődtek – legyenek azok akármilyen károsak vagy idejétmúltak.
Mindent összevetve azonban az első szerelemnek mégiscsak van egy megismételhetetlen aspektusa.
Ez az egyetlen alkalom ugyanis, amikor úgy vagyunk szerelmesek, hogy még sosem törték össze a szívünket.
Természetesen a későbbi párkapcsolataink jó eséllyel hosszabbak, boldogabbak és működőképesebbek lesznek, ám az első szerelem édesbús emléke egész életünkön át végigkísér.
