Civilizációnk történetében az emberiség különböző csoportjai elkeserítően sok fájdalmat és traumát okoztak egymásnak. Ha csak a Holokausztot vagy a ruandai népirtást említjük, máris elérkezünk fajunk történetének legsötétebb fejezeteihez. Cikkünkben elsősorban az áldozatokkal és az úgynevezett kollektív áldozati identitással foglalkozunk. Bemutatjuk, hogy miért lehet veszélyes elköteleződni az áldozati szerep mellett, és teszünk egy kitérőt a csoportközi agresszió területére.
A WHO 2002-es meghatározása alapján kollektív erőszakról akkor beszélünk, amikor magukat egy csoport tagjaiként meghatározó emberek – legyen az a csoport tartós vagy átmeneti – az erőszakot használják eszközként egy másik csoporttal szemben politikai, gazdasági, vagy társadalmi céljaik elérésére. Ez lehet nemzetek, csoportok közti konfliktus, terrorizmus, népirtás, elnyomás vagy az emberi jog ellen különböző támadások.
A WHO objektív, kívülre helyezkedő meghatározásával szemben a szociálpszichológiai kutatások az áldozattá válás szubjektív élményét vizsgálják. Azokat az érzelmeket, viselkedési elemeket és attitűdöket tanulmányozzák, melyeket egy másik kollektíva szándékos támadása hoz magával. Az áldozattá válás élményének kulcsjellemzői, hogy az elszenvedő csoport a traumát igazságtalannak, erkölcstelennek gondolja, és úgy véli, nem lett volna lehetősége megelőzni azt. Mindehhez a düh, harag, félelem, önsajnálat érzelmei kapcsolódnak, melyek beépülhetnek a közösség (például egy nemzet) kollektív emlékezetébe.
Összefoglalva: a kollektív áldozati identitás egy negatív érzelmekkel teli tudatállapot, amely egyfajta értelmezési keretként szolgál a csoport számára, kiváltképp, ha a konfliktusokhoz kapcsolódó élményeit igyekszik értelmezni.
Áldozatok a múltból és távolról
Oka van annak, hogy különbséget tettünk a tényleges áldozatok és az áldozati hiedelmek között. Ahhoz ugyanis, hogy egy csoport (az egyszerűség kedvéért vegyünk most egy nemzetet) tagjai áldozati hiedelmekben osztozzanak, nem szükséges a csoport minden tagjának személyesen is átélnie a traumatikus eseményt.
Könnyen beláthatjuk például, hogy a 2001. szeptember 11-i terrortámadás nem kizárólag a sérültek vagy hozzátartozóik számára jelentett megrázkódtatást, de még csak New York lakosságára sem korlátozható annak hatása. Valójában az Egyesült Államok egésze, sőt a teljes nyugati világ hordozza azóta is a sérülés pszichés hatásait. Természetesen nem kell a spekuláció talaján maradnunk, mert számos kutatás mutatta ki a támadás hatását az amerikai lakosságra, ami többek közt politikai intoleranciában és distresszben öltött testet.
Egy etnikai, vallási, politikai csoportot, vagy nemzetet ért támadás tehát a csoport mindegyik tagjára hatással lesz, függetlenül attól, hogy ők közvetlenül is sérültek-e.
Ennél is tovább mehetünk: az áldozati hiedelmek akkor is jelen lehetnek egy kollektívában, ha a trauma nem is az ő életükben történt. Gondoljunk csak a Holokausztra, melynek képe máig élénken él a zsidóság emlékezetében, ez pedig nem csak azokról mondható el, akik személyesen is átélték azt.
Magyarország történetében a Trianoni békeszerződés szolgálhat példaként. Aligha lehet már közöttünk olyan, aki személyes tapasztalatokkal rendelkezik az 1920-as évekből, mégis azóta hordozzuk a békeszerződés okozta sérelmeinket. Erről árulkodnak például olyan egyszerű hétköznapi jelek is, mint az autók hátuljára ragasztott Nagy-Magyarország matricák (még a fordítva felragasztottak is). A Trianoni eseményekről és következményeiről szőtt közbeszéd azért is jó példa, mert rendre megjelennek benne az igazságtalanság, erkölcstelenség vádjai, valamint a sértettség, a düh és harag érzései.
Továbbadott trauma
Láthattuk tehát, hogy sem időben, sem térben nem kell közel lennünk egy traumatikus eseményhez, elegendő, ha az érintett csoporthoz tartozónak tekintjük magunkat, legyen az a csoport egy nemzet, vallási, vagy etnikai közösség. Így viszont jogosan merül fel kérdés arról, mégis hogy „terjednek” ezek a narratívák térben és időben? Lássuk!
Az áldozati narratívák átadása már az iskolapadban megkezdődik, ám nem feltétlenül csak a történelemórákra gondolunk. Bármilyen szövegkönyv – irodalmi alkotás, regény, novella, vers, akár dal is – alkalmas lehet arra, hogy aláhúzza egy múltbéli esemény jelentőségét, és megfogalmazzon egy domináns narratívát, amin keresztül megérthetjük a múlt történéseit.
A szövegek arra is alkalmasak, hogy megváltoztassák egy múltbeli esemény észlelt fontosságát: egy korábban elhallgatott történelmi esemény egyszer csak a nemzeti identitás fontos részévé válhat. Egy tanulmány például átfogó elemzést nyújt arról, miképpen igyekeznek különböző könyvek elérni, hogy a szefárd zsidók – akiket nem kötöttek közvetlen családi szálak a Holokauszthoz – szintén azonosuljanak a múlt szörnyű történéseivel.
A traumák társadalmi átadását segítik még a különböző megemlékezések és emlékművek is, de természetesen a média értelmező szerepét sem hallgathatjuk el. Ennek egyik legékesebb példája egy 1994-ben, a ruandai népirtás idején leadott rádióadás. A sugárzott üzenetek között megalapozatlan állítások szerepeltek a tuszik által a hutuk ellen elkövetett atrocitásokról, amelyek így kiválóan alkalmasak voltak a bosszúvágy felkeltésére és a gyilkosságok igazolására.
Az áldozati hiedelmeket közvetíthetik még filmek, vagy politikai beszédek is. Talán mondanunk sem kell, ez ugyancsak veszélyeket hordoz magában. A kollektív traumáról, áldozattá válásról szóló üzenetek, hiedelmek átadása érthető módon intenzív érzelmeket válthat ki a csoport tagjaiból, melyeket egy kevésbé bölcs vezető akár eszközként is használhat arra, hogy társadalmi támogatást nyerjen egy háborúhoz vagy a csoportközi erőszak egyéb formáihoz. Ezzel el is érkeztünk cikkünk legfontosabb tanulságához az áldozati hiedelmekről: az áldozati csoportok könnyen maguk is agresszorrá válhatnak. Lássuk hogyan és miért történhet meg ez.
Az áldozat bosszúja
Egy traumatikus, erőszakos esemény után egy csoport másfajta szűrőn keresztül tekint a valóságra, mint korábban. Egy ilyen esemény alapjaiban forgatja fel a közösség világnézetét és önmagáról alkotott elképzeléseit. Egy traumán átesett kollektíva ilyenkor válaszokat, magyarázatokat keres, és igyekszik következtetéseket, tanulságokat levonni. Az első reakció ilyenkor nem túl meglepő módon rendszerint az elkövető hibáztatása, és mindazoké, akik nem feltétlenül vettek részt az eseményekben, de nem is akadályozták meg azt.
Gyakori reakció még, hogy a világot egyre veszélyesebb helynek kezdik értékelni, növekszik a sérülékenység, a más csoportoktól való függőség érzése, és mindez aláássa a közösség igazságos világba vetett hitét. Elceroth konfliktusos övezetekben végzett kutatása szerint az emberek hajlanak arra a nézetre, miszerint a hagyományos humanitárius normák bizonyos esetekben elvethetők.
Nem kizárólag a világról, de magáról a konfliktusról alkotott kép is változik. Megerősödik a társadalom saját igazságába, és az ellenfél céljainak illegitimitásába vetett hite. Bizalmatlanság és negatív érzések támadnak más csoportok felé, csökkenhet az empátiára való képesség.
Kialakulhat az „áldozati egoizmus”, minek következtében egy kollektíva képtelen a másik csoport nézőpontját felvenni. Egyéb kognitív hatások is jelentkeznek: a csoport tagjai érzékenyebbek lesznek a fenyegetőnek vélt információkra, folyamatosan veszélyforrásokat keresnek, és mivel elfogultan és torzítva értékelnek bizonyos ingereket, találnak is.
Az áldozati indentitás ezenfelül megvédi a csoport önbecsülését és megóvja attól, hogy bűnösnek érezze magát olyan erőszakos cselekmények miatt, amik rendszerint megtörténnek csoportközi konfliktusok során. Az áldozati hiedelmek azt sugallják, ezek csupán a védekezést és a megelőzést szolgálják, márpedig azért senki sem hibáztatható, mert megvédi magát.
Az áldozati szerep tehát felszabadítja a kollektívát olyan morális korlátok alól, amik máskülönben megkötnék a kezét.
Az egyébként erkölcstelen tettek racionalizálása olyan – olykor tudattalan – hiedelmekben ölt testet, mint például: „annak a világnak, ami megengedte, hogy ez történjen, nincs joga ítélkezni felettünk”, „ahol ilyesmi megtörténhet, ott az erkölcsi konvenciók többé nem érvényesek” vagy mindent megtehetünk, ami csak hatalmunkban áll azért, hogy ez még egyszer ne történhessen meg”.
Korábban már utaltunk rá, hogy amennyiben egy politikai vezető egy kollektíva ilyen állapotában lép színre, és maga is tovább tüzeli az effajta hiedelmeket, a következmények beláthatatlanok. Egy ilyen esetről biztosan tudunk: az I. világháború megaláztatásai után Adolf Hitler erőszakos visszavágást, megbékélés helyett véres bosszút ígért a német népnek. A következmények ismertek: a vélt áldozatból agresszor lett, és ezért kell ma sorszámot tennünk a „világháború” szó elé.
Azért, hogy a jelenség veszélyeire felhívjuk a figyelmet, a kollektív áldozati identitás következményeinek legpesszimistább forgatókönyvét vázoltuk fel. Azonban azt is meg kell említeni, hogy ennek nem kell feltétlenül így alakulnia. Pozitív példaként megemlíthető például Nelson Mandela, aki példát mutatott arra, hogyan győzhető le az intézményesített erőszak, a megaláztatás eredményezte düh és gyűlölet. A megalázottak és korábbi megalázóik végül együtt fektették le egy olyan társadalom alapjait, melyben feketéknek és fehéreknek egyaránt elidegeníthetetlen joga az emberi méltóság.
Abban az esetben azonban, ha a sors mégsem egy Mandelához hasonló vezetőt sodorna az utunkba, nem marad más lehetőségünk, mint a tudomány adta ismereteink segítségével felismerni a veszélyes tendenciákat, és védekezni a következményeik ellen.
Felhasznált irodalom:
Bar-Tal, D., Chernyak-Hai, L., Schori, N., & Gundar, A. (2009). A sense of self-perceived collective victimhood in intractable conflicts. International Review of the Red Cross, 91(874), 229-258. doi:10.1017/S1816383109990221
Lindner, E.G. (2009). Healing the Cycles of Humiliation: How to Attend to the Emotional Aspects of "Unsolvable" Conflicts and the Use of "Humiliation Entrepreneurship". Peace and Conflict: Journal of Peace Psychology, 8 (2), 125-138
Noor, M., Vollhardt, J. R., Mari, S., and Nadler, A. (2017) The social psychology of collective victimhood. Eur. J. Soc. Psychol., 47: 121– 134. doi: 10.1002/ejsp.2300.
Vollhardt, J. R. (2012). Collective victimization. In L. R. Tropp (Ed.), The Oxford handbook of intergroup conflict (pp. 136–157). Oxford University Press.
