I.e. 1274. május: Qadesnél ötezer lovasszekér ront egymásnak. A csata második napja után a homok kilométereken át vöröslik a vértől, a keréküllők minden fordulásnál pirosas sarat szórnak a levegőbe. II. Ramszesz, az egyiptomi hadak vezetője alulmarad a hettitákkal szemben, és alig sikerül testőrsége segítségével kitörnie az ostromgyűrűből, hogy seregét hátrahagyva meneküljön. Nemsokkal ezután, egy Pantaver nevű írnok hőseposzban örökíti meg a nagy győzelmet: a Napisten fia Ramszesz egymaga megfutamította az egész hettita sereget. Véleménycikkünk.
Ramszesz „elsöprő győzelmét” éneklő hőseposzt felvésik a templomok falaira, a győzelmi obeliszkekre, sőt megírják a megfelelő levéltári feljegyzéseket is. Évezredekre megtévesztik a történetírókat, évtizedekre a modern egyiptológusokat, de a hazugság lelepleződésével nyilvánvalóvá válik egy üzenet: a történelmet nem a győztesek írják, hanem akiknél a toll van. 3264 évvel később Kellyanne Conway, Donald Trump tanácsadója már-már Orwellt megszégyenítő fordulattal bevezeti az „alternative facts” fogalmát. A felülről kiadott ukáz és a tények egymással ellentétes mágneses pólusaiban vergődve bukik ki belőle ez a kifejezés, ami aztán nullás kilométerkőként szolgál az úgynevezett posztfaktuális valóságot kutatók körében.
Az állami szférán kívül nem nagyon találni olyan írott médiumot, amely ne foglalkozott volna az álhírterjedéssel vagy az alternatív tényekkel. Kénytelenek is voltak írni róla, hiszen háború folyik ezen a téren. Az álhírek gyorsan terjednek és rövid élettartamúak, viszont cserébe rengeteg van belőlük. Az orosz propagandatevékenységtől, államilag fizetett trollhadseregektől és twitteres botoktól zizegő időkben tanácstalanul megemelte légycsapóját a „klasszikus” sajtó: mégis, mit tehetnénk az álhírek sáskajárása ellen?
A hadonászás elkezdődik
Ahogyan azt már gimnáziumban tanítják a kommunikációs folyamatokról, az álhírnek is van feladója, van tartalma, kontextusa, csatornája és befogadója. A kérdés már csak az, melyiket vegyük célba és mivel? Például az állam korlátozhatná az álhírterjedést a terjesztő oldalak betiltásával. Az ötletet hallván az alternatív hírforrások „jogvédői” perverz örömmel kezdtek jajgatni: a liberális média a szólásszabadságunkat támadja! Még ha sikerülne is – vetették fel néhányan, próbálván nyugodtnak maradni a nagy kárörvendés közepette – rávenni az államot a cselekvésre, mégis milyen jogszabály akadályozhatná meg internetes tartalmak terjedését? Mi lenne, ha inkább magukat az álhíreket közvetítő csatornákat szabályoznánk?
A közösségi oldalakon és internetes keresőkön olyan gyorsan futnak végig a tartalmak, mintha az ingerületet közvetítő idegpályák lennének. A Facebook, a Google és a Twitter – ugyan kicsit húzták a szájukat – de belekezdtek a sáskairtásba. A Facebook flaggelhetővé tette a „gyanús” tartalmakat, a Google hátrébb szorította a fake news-t a találati listán, a Twitter a bothadsereget kezdte gyilkolni – kevés sikerrel. Mi lenne – szóltak bele megint mások –, ha az üzenetet támadnánk? Összefognánk és egyesével, módszeresen agyoncsapnánk őket, közben a megbízhatatlan oldalakat listáznánk az Olvasók számára (az Olvasó eközben maga elé képzel egy múltban rekedt öregembert, fején fazékkal, amint szuvas kopjáját szegezve vágtat egy szélmalom felé).
Apropó, Olvasó. Mi van az álhírek Olvasójával? Mi motiválja, hogy befogadja az üzenetet és megváltoztassa a véleményét? A II. Világháború utáni években a Yale-attitűdkutatás keretein belül úgy találták: az üzenet (többek között) akkor optimális, ha tekintélyes/hiteles forrásból származik, nem túlságosan, de alapvetően félelemkeltő, sokszor ismétlődik, a kedves Olvasó megfelelően motivált a befogadására, illetve az üzenet illeszkedik abba a narratív keretbe, amit valóságként érzékel.
Ez az utolsó kritérium az átstrukturálódott média korszakában különös jelentőséggel bír. A klasszikusnak tartott médiumok és a többé-kevésbé megbízható, de azért bevett források (kampányoldalak, blogok) mellett kiépült egy olyan alternatív világot reprezentáló média, amiben egy
végtelen, kifacsarodott logikai lánc egymáshoz kapcsolódó szemeiként követik egymást az álhírek.
Példának okáért, ha egyik nap megjelenik, hogy Soros György meleg, az implikálja a többi, ehhez a tulajdonságához kapcsolható többi tulajdonság megjelenését – szinte kívánkozik, hogy ennek hatására megjelenjen: anyagyilkos is, sőt, gyíkember (ezt nevezik implikált személyiségelméletnek). Gyakran emlegetik ezzel kapcsolatban a párhuzamos valóságokat, de a párhuzamos valóságok nem állnak harcban egymással, míg az alternatív média mindig, minden egyes másodpercben kint portyázik csapataival, hogy ellopja a klasszikus média legféltettebb kincsét: a kredibilitását. A két valóság kölcsönösen hazugnak tartja egymást. Az alternatív média chemtraillel összefirkált égboltú vidékéről szemlélve a klasszikus sajtó egy háttérhatalom által uralt, elnyomó autokrácia, melynek lakói egyszerre szánnivaló, ostoba birkák és tudtuk nélkül szemellenzőt viselő ártatlanok, akiket fel kell ébreszteni.
A klasszikus sajtó terepét elhagyva a hagyományos kérdések és törésvonalak értelmetlenné válnak,
egy ideig még nyomokban felfedezni némi globalista-antiglobalista szembenállást, de végül az alternatív média belföldjére lépve a tartalmak olyan szürreálissá válnak, akár egy Bosch-festmény.
„Milyen nép szenved itt a sötétben?” /Dante/
Fontos leszögezni: a klasszikus média ambivalens viszonyban áll az Olvasóval. A nagybetűs Olvasó különleges entitás, néha egyszerre több, egymásnak ellentmondó tulajdonságot is ötvöz magában. A neki címzett publicisztikák egy része egyszerre ábrázolja érett, tudatos személyként, aki rákattintott a cikkemre és még mindig olvassa azt, másrészt tudatlan nebulóként, akit minduntalan fel kell világosítani.
Két tulajdonsága azonban biztos: városlakó és értelmiségi. Ha abból a gondolatból indulunk ki, hogy egy titokzatos háttérhatalom felépített egy egész alternatív világot abban bízva, hogy az emberek majd jegyet váltanak a józan eszüket használva valutaként, akkor semmivel sem gondolkodunk helyesebben, mint a sajtótérkép Alternatíviába emigrált lakói. Rengeteg helyen jelentkezik a probléma: létezik egy növekvő társadalmi csoport, akiknek problémái, félelmei – mindennapi valósága – kihullottak a klasszikus média diskurzusából. Ez a társadalmi csoport frusztrált, gazdaságilag nyilván nincs a legjobb helyzetben, fél a változásoktól és elégedetlen – a 2008-as válság óta pedig minden oka meg is van rá. Ők a fake news célcsoportja, ők azok, akik helyzetük miatt motiváltak üzeneteik befogadására, Alternatívia létrejöttében pedig az
urbánussá és elitistává vált klasszikus sajtó is felelős,
ha nem is oly mértékben, mint az alternatív hírportálok és a mögöttük álló jegesen cinikus gondolkodók. Időnként a célcsoport hallatja is a hangját: például a texasi golfozó milliárdos helyett megválasztanak egy new york-i golfozó milliárdost elnöknek – a városi értelmiség komikus értetlenkedésétől kísérve.
Ha valóban kezelni akarjuk a fake news-t bármilyen, szupranacionális, állami, szerkesztőségi szinten, a kulcs mindig a nagybetűs Olvasó. A hosszú távú eredmény érdekében vele kell foglalkozni, nem az álhírekkel, mert álhírek a történelem kezdete óta léteznek. Állami szinten nem a tiltást, hanem az oktatáspolitikát kell használni: Csehországban már a médiaoktatás része az (orosz) propaganda felismerése és az újságírói alapismeretek elsajátítása meghívott előadók bevonásával.
Mikor egy állam működtet egy jóléti rendszert, mindig akad egy vagy rosszabb esetben több csoport, akik a jól-levésből kiszorulnak. Ha elburjánzik a korrupció, már könnyebb felsorolni azokat, akik még jólétben élnek, mint azokat, akik nem, szélsőséges esetben pedig a rendszer csak egy jól körülhatárolható csoport jólétét segíti elő. A komplex összefüggések rendszerében az álhírterjedés és a célcsoport frusztráltságát kihasználó alternatív birodalom kezelése összefügg az olyan intézkedésekkel, mint amilyen az egészségügyi reform, a bérezési kérdések vagy éppen a korrupció visszaszorítása.
