Az élet több személyiséggel, avagy a disszociatív identitászavar rejtelmei

Az agykutatás története hosszú és izgalmas utat járt be a történelem során, melynek eredményeként mára felfedeztük az emberi agy elképesztő bonyolultságát és működésének jó pár titkát. Az agy az emberi lét központi szerve, megértése kritikus jelentőségű a pszichiátriai és pszichológiai betegségek megértéséhez és kezeléséhez.

Az emberi agy, annak működése, s különféle rejtélyes megbetegedései, elváltozásai, védelmi mechanizmusai mind lenyűgözőek. Cikkünkben ezek közül egyet, a disszociatív zavaron belül a disszociatív identitászavart vizsgáljuk meg alaposabban. 

Írásunkban ismertetjük a disszociatív zavarok főbb típusait, kutatásuk történetét, főbb tüneteit, kiváltó okait, kezelését, valamint részletesen vizsgáljuk a többszörösszemélyiség-zavar rabul ejtő jelenségét.

A disszociatív zavarok az emlékezet olyan zavarai, melyek a valóságtól való menekülés akaratlan és sokszor ártalmas útjait választják.

Maga a disszociáció egy énvédő mechanizmus, mely során bizonyos emlékek – főként a traumák emlékei – leválnak a tudat többi részétől, mindazonáltal nem válnak tudattalanná, hanem „parallel tudatosak” maradnak.

A zavar lehet rövid ideig fennálló, például egy trauma után, mely aztán magától oldódik; de hosszú távon is jelen lehet, így rombolva mind a fizikai, mind a mentális egészséget. A disszociáció jelensége egy olyan skála mentén ragadható meg, melynek egyik kezdőpontja az átlagos humán tapasztalat, azaz „hétköznapi” disszociáció, másik végpontján a disszociatív identitászavar (DID).

A jelenséget Európában nagyon ritkának tartják, az USA-ban előfordulását 2,5 százalékra teszik. Vitatott, hogy Európában aluldiagnosztizált vagy az Egyesült Államokban állapítják meg túl gyakran. A betegek között több a nő, korosztályos szempontból pedig elmondható, hogy a többségnél átlagosan 10 éves kor előtt alakul ki a multiplex zavar, hiszen ilyen korban még nem teljesen tiszták a személyiségjegyek, így könnyen változhatnak. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy idősebbeknél nem fejlődhet ki.

Ez sokféle okból, például stressz, túlterheltség, traumás élmény, alváshiány, mély gondolkodás vagy meditáció hatására is előfordulhat.

Az emberek gyakran átélhetik ezt a jelenséget anélkül, hogy túlságosan aggódnának vagy komolyan érintené őket, mivel ez átmeneti vagy alkalmi állapotról van szó. Azonban ha valaki gyakran vagy hosszabb ideig éli meg a disszociációt, vagy ha ez problémákat okoz az életében, akkor érdemes szakember segítségét kérnie, mivel pszichológiai zavarra is utalhat.

Mióta tudunk róla?

Már a Biblia is számos olyan személyiséget mutat be, akiknek különböző kihívásokkal kellett szembenézniük, és bizonyos esetekben olyan történeteket tartalmaz, amelyekben a szereplők eltérő személyiségeket vagy viselkedési mintákat sorakoztatnak fel. Az Újszövetségben olvashatunk egy férfi, Legió meggyógyításáról. Ezt a férfit sok tisztátalan szellem szállt meg, ami miatt többféle viselkedést mutatott. Bár ezt nem nevezi a Biblia többszörös személyiségzavarnak, néhány pszichiáter és bibliai elemző hasonlóságokat talál az elbeszélés és a mentális betegségek között. Fontos megjegyezni, hogy a Biblia nem modern pszichiátriai szempontból íródott, és a benne található történeteket és leírásokat különbözőképpen lehet értelmezni. Az ilyen történetek inkább vallási vagy szellemi jelentéstartalommal bírnak, és nem szolgálnak pszichiátriai diagnózisok alapjául.

Az első orvosi leírást az alternatív személyiséggel bíró egyénről Paracelsus svájci orvos adta 1646-ban. Ezt követően a 19. században Jean-Martin Charcot francia neurológus jutott arra a megállapításra, hogy a hisztériás páciensek gyakran korábbi traumák áldozatai. A 20. század elejére Morton Prince és Pierre Janet pszichológusok feltárták a disszociáció jelenségének hátterében álló neurológiai és pszichológiai mechanizmusokat. A disszociáció jelenségét pszichopatológiai feltételekhez – mint a hisztéria – kötötték és kórosnak minősítették. Ezáltal kiemelték a disszociáció és trauma közötti kapcsolat jelentőségét. Ezt követően E. R. Hilgard amerikai pszichológus dolgozta ki a neodisszociációs elméletet, amelyben azt fogalmazta meg, hogy egy hipnózis alatt álló személy megfigyelheti saját fájdalmát anélkül, hogy tudatosan megtapasztalná azt vagy szenvedne tőle. Ennek neve „rejtett megfigyelő jelenség”.

A betegség tünetei

A tünetek közé sorolható

• a memóriazavar,
• a memóriavesztés,
• a szorongás,
• a depresszió,
• az öngyilkossági késztetés,
• az önazonosság elvesztése,
• az emiatti kapcsolati zavarok.

A zavar típusai

A disszociatív zavarnak 3 fő típusa ismert:

• a disszociatív elkóborlás,
• a disszociatív amnézia
• és a disszociatív identitás vagy többszörös személyiség. 

A disszociatív amnéziában szenvedőknek vannak olyan periódusai, amikor nem emlékszik egy időintervallumra, megtörtént eseményekre, illetve bizonyos információkra önmagát illetően.

Ezek az információk általában a traumával és a trauma által kiváltott, nagymértékű stresszel állnak összefüggésben, mely során a beteg megfeledkezhet már megtanult képességekről is.

Az így jelentkező memóriazavarok sokkal súlyosabbak a hétköznapi feledékenységnél és nem magyarázhatók szerhasználat – gyógyszer vagy drog – mellékhatásával vagy az agy működését zavaró szervi problémával. Emiatt megesik, hogy a beteg nem tudja, hogyan került arra a helyre, ahol tartózkodik, hiszen zavart állapotában utazott oda. Ez az állapot időben változik, akár percekig, órákig vagy napokig is eltarthat.

A disszociatív elkóborlásban szenvedő személy bizonytalan az identitásával kapcsolatban, vagy részlegesen/teljesen új identitást vesz fel. Ez gyakran váratlan otthonról történő elutazással vagy a megszokott munkakörnyezetből való elutazással jár együtt, megtoldva a múltra való visszaemlékezés képtelenségével. A zavar nem kizárólag disszociatív identitászavar lefolyása során fordul elő, és nem tulajdonítható pszichoaktív szer közvetlen élettani hatásának vagy általános egészségi állapotnak, mint például a temporális epilepszia. Fontos megjegyezni, hogy nem minden epilepsziás roham jár öntudatvesztéssel, és az epilepsziát diagnosztizálni és kezelni kell az egyéni tünetek és klinikai vizsgálatok alapján. Ha valaki epilepsziás rohamokra gyanakszik vagy ilyen tüneteket tapasztal, fontos, hogy keressen fel egy orvost, aki megfelelő diagnózist és kezelést javasolhat. Az epilepszia a megfelelő terápia segíthet a rohamok kontrollálásában és az öntudatvesztés elkerülésében.

A disszociatív identitás hatásaként egy személyben két vagy több különböző személyiség / személyiségállapot létezik, mindegyik önálló, saját és viszonylag tartós észlelési, viszonyulási és gondolkodási rendszerrel bír, mind önmaga, mind a külvilág viszonyában. E személyek közül legalább kettő váltakozva irányítja, meghatározza a személy magatartását. Tünetei igen változatosak, a betegek poliszimptómásak:

• szomatikus tünetek, például fejfájás,
• insomnia, azaz álmatlanság,
• szorongásos tünetek,
• affektív zavarok péládul depresszió és hangulatingadozások,
• konverziós jelenségek,
• szuicid kísérletek,
• derealizációs, deperszonizalizációs élmények,
• az időélmény torzulása,
• percepciós zavarok: akusztikus – saját fejben hallható hangok – és vizuális pszeudóhallucinációk

egyaránt előfordulhatnak.

Alapvető diagnosztikai kritérium a memóriazavar, illetve az amnézia. A disszociáció az adott helyzetben adaptív védekezés a trauma ellen. A diagnosztizálás bonyolult, ugyanis nagyfokú hasonlóságot mutat a fakticiózus zavarral (pszichés vagy testi tünetek szándékos produkciója), borderline személyiségzavarral vagy akár a skizofréniával is.

A disszociáció során létrejött leválasztott elemek bizonyos esetekben olyan mértékben elkülönülnek, hogy önálló személyiségrészekké válhatnak. Ezt az állapotot nevezi a pszichológia disszociatív identitásnak. A disszociatív identitás egyfajta túlélési technika, mely csak gyerekkorban jöhet létre, amikor a személyiség még nem fejlődött ki teljesen, és elég rugalmas ahhoz, hogy ily módon alkalmazkodjon az egyébként elviselhetetlen körülményekhez. További személyiségek létrejötte azonban felnőttkorban is lehetséges. Minél korábbra tehető az abúzus kezdete, minél súlyosabb, elhúzódóbb, gyakoribb, annál valószínűbb a kialakulás esélye.

A legtipikusabb személyiségek, amelyek létrejöhetnek egy disszociatív személyiséggel rendelkező túlélőnél:

• a depressziós főszemélyiség, aki általában tud a többi alszemélyiség létezéséről, míg azok nem mindig tudnak egymásról,
• az ijedt gyermek,
• az erős, dühös védelmező,
• a belső gondviselő,
• és az irigy védelmező, aki dühös a főszemélyiségre.

A főszemélyiség rendszerint tisztában van az összes alszemélyiség létezésével, de az alszemélyiségek gyakran nem tudnak egymásról. Egy személyben kettőtől több százig is terjedhet az alszemélyiségek száma. A gyerekkori abúzus túlélő disszociatív személyiségzavarban szenvedőknél általában tíznél több alszemélyiség fordul elő.

A disszociatív személyiséggel rendelkezők körülbelül 90 százaléka nincs tudatában az állapotának. 

Mi okozza?

Ezen zavarok pontos kiváltó okai még nem teljesen feltérképezettek, viszont kialakulásaikban jelentős szerepet játszhat korábbi trauma, kiváltképp hét éves kor előtti trauma; szexuális, fizikális vagy emocionális abúzus, illetve háború, emberrablás vagy invazív orvosi beavatkozás.

Ezeket a megterhelő eseményeket csak azzal a módszerrel tudja feldolgozni az érintett idegrendszere, ha megszünteti a valósággal való kapcsolatát.

Ez azt a célt szolgálja, hogy úgy fogja fel, mintha az esemény meg sem történt volna vele. Amennyiben ez a trauma alatt játszódik le, azt normális válaszreakciónak tekinthetjük, azonban, ha a stressz megszűnését követően is fennáll, úgy már zavarról beszélünk.

A diagnosztizálás

Diagnosztizálásra nincsen sem laborteszt, sem képalkotó vizsgálat. Az orvost, pszichiátert főként a kikérdezés, a betegségtörténet és a tünetek igazítják el.

Természetesen ki kell zárni a fizikális betegségeket – a koponyatraumát, az egyes agyi betegségeket, a mérgezést, az alvásmegvonást, a drogos vagy alkoholos befolyásoltságot –, mivel ezek is okozhatnak hasonló tüneteket. Ha ezek már kizárhatóak, akkor felmerül a disszociatív zavarok lehetősége.

A kezelés lehetőségei

A betegség kezelése érdekében legtöbb esetben a terápia a bevált módszer. Ilyen terápia lehet a pszichoterápia, mely során a beteg a problémáiról beszél. A szakember megpróbálja megérteni az állapot kialakulásának okait, majd útmutatást ad és megküzdési technikákat nyújt, illetve stratégiákat tanít a betegnek a fellépő tünetek kezelésére.

A másik út a gyógyszeres terápia, ám a zavarok kezelésére nincs kifejezett gyógyszer, viszont az antidepresszánsok, szorongásoldók alkalmasak lehetnek a tünetek enyhítésére.

Érdemes tudni

Érdekességként megemlíthető, hogy számos emlékezetes film és könyv is foglalkozik a disszociatív zavarokkal, ezek közül a két legismertebb az Éva három arca és a Sybil. Mindkettőben többszörös személyiségű nők a főszereplők, ahogy a betegség is gyakoribb a nők körében.

Az észvesztő című film egy fiatal nőről szól, aki borderline személyiségzavarral küzd, és egy pszichiátriai osztályon találja magát. Bár néhány aspektus megrajzolja a személyiségzavar hatásait, fontos megjegyezni, hogy a film drámai és romantikus elemeket is tartalmaz. Az átváltozás Franz Kafka könyve, mely nem közvetlenül a személyiségzavarokra koncentrál, az elszigeteltség és az egyediség érzését mutatja be egy olyan főszereplőn keresztül, aki egyik napról a másikra rovarrá változik. Alfred Hitchcock Psycho című filmben egy karakter pszichopátiát viszik vászonra, bár az ábrázolás dramatikus és túlzott. A Széttörve című film fiktív és drámai alkotás, amely a disszociatív identitászavart egy dramatikus és néha horrorisztikus kerete teszi. Cselekménye izgalmas és fiktív, nem feltétlenül tekinthető valósághű ábrázolásnak a disszociatív identitászavarról, és fontos megjegyezni, hogy a film a szórakoztatás érdekében túlzott és drámai elemeket tartalmaz.

A filmek valósághűsége a hatás érdekében változó, pontos és mély megértést a személyiségzavarokról a pszichiátriai és pszichológiai szakirodalomból, valamint valóságos klinikai esetek tanulmányozásával lehet szerezni. Ezeknek az alkotásoknak abban lehet szerepük, hogy minél több ember megismerje a különféle betegségeket, ezek tüneteit és velejáróit, valamint hozzájárulhatnak az érzékenyítéshez és a párbeszédhez.

Érdekesség továbbá, hogy az emberek hajlamosak összekeverni a disszociatív személyiségzavart és a skizofréniát.

Ennek a téves azonosításnak több oka lehet, többek közt a tünetek – hallucinációk, gondolkodászavarok, identitászavarok, stb. – hasonlósága, a stigmatizáció és a téves elképzelések; melyet a hiányos vagy hibás ismeretek táplálnak, ezen zavarok viszonylagos ritkasága, valamint összetett és változó jellege. 

A „hasadt elme”, „hasadt tudat” kifejezések használata a skizofrénia esetén téves és félrevezető, mivel a skizofrénia nem azt jelenti, hogy valakinek szó szerint „hasadt az elméje”. A skizofrénia valójában egy sokkal komplexebb és súlyosabb pszichiátriai állapot. A „hasadt elme” kifejezés általában az angol „split mind” vagy „split personality” szavak fordításaként használják, de ez nem kapcsolódik a skizofréniához vagy a disszociatív identitászavarhoz. Utóbbi esetén valóban több személyiség jelenléte és átváltása egy személyen belül jellemezheti a betegséget, de a skizofrénia ezzel nem kapcsolódik össze. A skizofrénia tünetei közé tartozik a zavaros gondolkodás, a hallucináció, a zavart beszéd és a szociális visszahúzódás.

A skizofrénia pszichózist okoz, és a betegség olyan tünetekkel jár, amelyek torzítják a valóságérzékelést és a gondolkodást, de nem egyeznek meg a „hasadt elme” kifejezéssel,

amely inkább a disszociatív identitászavarra utal. A két állapot eltérő terápiás és támogatási megközelítést igényel. Épp ezért fontos a helyes diagnózis és a megfelelő kezelés meghatározása. Ehhez elengedhetetlen a szakemberi értékelés és az alapos klinikai vizsgálat, amelyek segíthetnek az állapotok megkülönböztetésében.

Összefoglalva láthatjuk, hogy mennyire fontos az emberi agy megismerése és az agyi folyamatok feltérképezése a pszichiátriai és pszichológiai betegségek jobb megértéséhez és kezeléséhez. Az agykutatás és a pszichopatológia összehangolt erőfeszítéseivel reménykedhetünk abban, hogy a jövőben még hatékonyabb terápiás megoldások állnak majd rendelkezésre az ilyen és hasonló rendellenességek kezelésére, amelyek segítségével a betegek jobb életminőségre és gyógyulásra számíthatnak. 

A cikk szerzője az MCC-Mindset Pszichológia Iskola hallgatója.