Vajon mi fog itt történni? – tehette fel magának a kérdést a néző, amikor Csuja Imrét nem a színpadon vagy egy filmben, hanem pszichológussal szemben ülve láthatta. Ugyanezt kérdezhette magától Csuja Imre is, aki csak kisebb töprengés után fogadta el a meghívást erre az igen formabontó beszélgetésre. A Best Work Pszichológiai Felnőttképzés szervezésében került sor az első színész és pszichológus kerekasztal–beszélgetésre, mely során Antal Gábor krízisintervenciós tanácsadó szakpszichológus érdekes elméleti hozzászólásait Csuja Imre Jászai Mari-díjas színész anekdotái színesítették. Szó esett családról, nevelésről, tehetségről, identitás- és személyiségfejlődésről, illetve az önismeret fontosságáról is. Tudósításunk.
A család, főleg a szülők erős hatást gyakorolnak a gyermekükre a szakmaválasztás során. Így sokszor felmerülhet a kérdés: a gyerek választotta ezt az utat, vagy a szülők kényszerítették ebbe az irányba? Antal Gábor véleménye szerint két eset lehetséges. Az egyikben a szülői tiltás megsokszorozza az ambíciót, előhozza a gyerekből a „csak azért is megcsinálom” érzését. A másik esetben azonban nincs elég „pszichológiai muníció” és tettvágy, így alulmarad. Sokan – legtöbbször idetartoznak a művészi pályára készülő fiatalok –, valamilyen polgári pályára kényszerülnek, és szép lassan „az eredeti belső szükségletük szertefoszlik”.
Csuja Imre is hasonló történetről számolt be: 17 évesen, amikor kitalálta, hogy színész lesz, szülei hihetetlenül féltették. A nagymamája volt az, aki már gyermekkora óta versekre tanította, tudat alatt felkészítve őt a színész pályára.
„Azt éreztem piszkosul, hogy én ezt tudnám csinálni.”
„Sokszor összegyűltünk, az egész szomszédság a házunkban, tulajdonképpen ők voltak az első közönségem. Akkor volt az első katarzis élményem, amikor megáll a levegő. Ott éreztem meg, hogy hatással vagyok az emberekre” – nosztalgiázott a színész. Az ő esetében 5 évnek kellett eltelnie a pályán, mire szülei igazán megnyugodtak. Arról pedig, hogy esetleg más szakmát is tanuljon, csak ennyit mondott: „Sosem volt B tervem! A lényeg: az ember ismerje fel azt, hogy mihez van tehetsége!”
Példaképeink nyomában…
Mint a legtöbb embernek, Csuja Imrének is megvoltak a saját példaképei. Nagyon nagy hatással volt rá, ahogy Kern András vagy Rajz János játszott. Nagyon bölcsen fogalmazta meg a példaképek szerepének jelentőségét: „Egy fiatal utánozni akarja a nagyokat. Később rájöttem, hogy nem kell, de ez mégis elengedhetetlen része annak, hogy az ember rátaláljon önmagára. Azt lehet elsajátítani, ahogy ők megértik a szerepet. Ez inkább egy önismereti gyakorlat.”
Antal Gábor szerint a példaképek követése abszolút egészséges rövid és középtávon. Ő maga is sokszor kéri klienseitől példaképeik összegyűjtését. Ekkor a pszichológus egyik legfőbb feladata a kapcsolat felfedezése a kliens és a példaképe között, illetve annak miértjeinek megtalálása. Az identitás kialakulásában nagyon fontos szerepük van a példaképeinknek. Amikor felépítjük személyes identitásunkat, akkor a hasznos részelemeket ellessük, és ezeket próbáljuk beépíteni a személyiségünkbe. „Az egészségesség attól függ, hogy ez az azonosulás milyen mély és milyen intenzív. Hiszen egy az egyben olyannak lenni, mint a másik, na az nem fog menni” – figyelmeztetett a szakember.
Ösztönösen vagy inkább tudatosan éljünk?
Ösztöneink megzabolázása és a pontos önismeret a civil életben igen hasznos. „Minél jobban értem az érzéseim, gondolataim és viselkedésem, annál nagyobb rálátásom van önmagamra” – mondta Antal Gábor. Ám ezzel nem zárjuk ki az ösztöneinket, azok mindig ott munkálnak bennünk. De hogy állnak ezzel az alkotók és a művészek?
„A jó ösztön nagyon fontos. A tudatosság addig tart, amíg megértjük, mit kell csinálnunk” – véli Csuja, aki szerint mindez tulajdonképpen egy „lélektani hadművelet”. A színpadon játszva a nézőknek nem lehet hazudni, és erre egy művész csak akkor képes, ha szívből játszik. Mindemellett azonban nagyon fontos az önfegyelem is az ösztönök kordában tartására.
Az életünkben megtörtént élmények átélése, a tapasztalataink nagyban hozzájárulnak az önismeretünkhöz. Nincs ez másképp a színészeknél sem. Sőt számukra ezek olyan forrásanyagok, melyekkel később képesek dolgozni is. Csuja Imre többször is megemlítette, hogy mindig monitorozza környezetét. Megfigyeli, milyen, amikor beteg vagy boldog. Ebből merít a szerepek megformálásánál. Egyfajta érzékenység ez, amivel egy művésznek rendelkeznie kell. Érzékenynek kell lenni a világ felé, mindehhez kifinomult érzelmi intelligencia és kíváncsiság szükséges. „Én élek és látok, ez harmonikus és automatikus, ez a hobbim. Maga az élet a hobbim!” – foglalja össze egyszerűen a művész.
Az igenek fogságában
Az önmagunkról való tudás nagymértékben segít vagy éppen hátráltat minket abban, hogy milyen helyzetben mondjunk igent vagy nemet. A szakember szerint kiemelkedően fontos, hogy akár fontos embereknek, fontos helyzetekben is tudjuk nemet mondani. Ettől nem leszünk kevesebbek, nem leszünk önzőek, vagy nárcisztikusak. A self határait nagyon fontos felmérnünk és azokat védelmeznünk. A kényszeres igenek ezt nem segítik, sőt „csonkolják az életerőket”.
A nemet mondás hatására egészségesebbek lehetünk, autonómiára és bátorságra tehetünk szert.
Vajon egy művész megteheti-e, hogy nemet mondjon? Csuja Imre határozottan kijelentette: ő bizony nem mond nemet, ha megkeresik egy szereppel, ami beleillik időbeosztásába. Ám humoros történeteiből kiderült, még ő is tud nemet mondani olyan helyzetekben, amelyek ellenkeznek az identitásával.
A jó kritika tanít, nem elvesz
A visszacsatolás az ember számára kiemelkedően fontos. Születésünktől kezdve igényünk van rá. Voltaképpen elvárjuk, hogy elsődleges gondozónk érzelmeinkre megfelelő módon rezonáljon. Felnőttkorban sincs ez másképp, hiszen akkor már egymás visszacsatolásaiból tanulunk. Ám túlzott visszacsatolások keresése, a kritika iránti túlzott igény zsákutcához vezethet.
Amikor egy művész ember kirakja magát ország-világ elé, az kockázatos. Az ő esetükben végképp fontos a kritika megfelelő szűrése. Annak kialakítása, hogy tudják, mi a hasznos számukra, mi építi és mi segíti a személyiségük fejlődését.
A színészi játék mint terápiás eszköz
Arra a kérdésre, hogy a színészetnek lehet-e terápiás hatása, Csuja Imre válasza igen határozott. „Abszolút, a színpad az egy drog. Megjön tőle az embernek a hangja, ha torokgyulladása van, elmúlik mindenféle testi fájdalma.” Meg is említette, hogy bármilyen testi vagy lelki problémája van, azon a színpad segít. „Én a színpadon ezt ki tudom játszani magamból, ez a szakma terápiás.”
Maga a szakember is kifejtette: az alkotó művészeknek ez egy hatalmas helyzeti előnyt jelent. A pszichodráma éppen erre épülő terápiás és önismereti módszer.
„Sokszor hatásosabb, mint bármilyen verbális analitikus pszichológiai ülés.”
„Más forrásokat és agyi területeket mozgósít meg. Össze sem hasonlítható a kettő. Elsöprő erejű dolgok jönnek ki hatására az emberből” – mondta Antal Gábor, aki mindenkinek ajánlja a módszer kipróbálását.
Amikor egy színészről van szó, sok mindenkiben felmerülhet egy igazán érdekes kérdés, melyet a beszélgetés végén Antal Gábor fel is tett Csuja Imrének. Mégis hogyan lehet ennyi szerepet eljátszani az életben? Erre Csuja Imrének egy egészen különleges választ adott:
„A lelkünk azt a csatornáját kell megnyitnunk, ami a szerephez kell. A tehetség is mindannyiunkban ott van, de vagy nem tudja valaki használni, vagy nem érték megfelelő impulzusok. Az érzelem minden húrján játszik az ember. A tehetséget mindenkiből ki lehet hozni, valakit azonban ezután sem érdekel igazán, valakit pedig örökre megfertőz.”
