„Az LSD segítségével az ember betörhet egy olyan helyre, ahová még nem érdemelné meg, hogy bejusson” – mondja Feldmár András, aki elveti a diagnosztikus címkéket és az erre alapuló, elterjedt terápiákat. Nem lát nagy különbséget a betegek kezelésében Kanada és Magyarország összehasonlításában. Az LSD és MDMA szerek által létrehozott tudatállapotok hatásmechanizmusát tárta fel nekünk az interjúnkban.
Ön nem kifogásolja az LSD szakértői felügyelettel történő, terápiás szempontból indokolt alkalmazását. Miért nem?
Az LSD körülbelül olyan idős, mint én vagyok. Kanada volt az első ország, ahol komolyan elkezdtek kísérletezni az LSD-vel. Negyven év tabu és tiltás után, három évvel ezelőtt Svájcban kaptak újra engedélyt orvosok arra, hogy vizsgálják a LSD terápiás lehetőségeit. Azóta angliai és amerikai egyetemek sora végez mindenféle tudományos kísérleteket. A régi és az új kutatási eredményeknek köszönhetően ma már tudjuk, hogy az LSD az egyik olyan szer, amelyből nem lehet túl sokat bevenni. Még az aszpirintől is meg lehet halni, ha túladagolja az ember. Ezzel szemben az LSD-nek nincs halálos dózisa, biológiailag teljesen biztonságos. Nem okoz addikciót, és nincsenek káros mellékhatásai. Az óriási pozitív hatását elsőként Albert Hofmann, az LSD felfedezője tapasztalhatta meg, amikor a laboratóriumában egy kis adag véletlenül a kezére csöppent. Egy kis idő elteltével elkezdte magát furán érezni, ezért biciklire pattant és szokatlan gondolatok közepette hazafelé vette az irányt. Ez volt a történelem első LSD utazása.
De miért alkalmazható terápiás célokra?
A Hofmannt követő kutatások kimutatták, hogy az LSD regresszálja az embereket. Visszaviszi őket az életük egy korai periódusába. Kezdetben azt hitték, hogy a születésig, de ma már tudjuk, hogy egészen a fogamzásig. Olyan ez mintha a sejteknek lenne emlékük arról, hogyan indult el az organizmus az élet hosszú útján.
Az egyén szubjektíven mégis hogyan éli meg, amikor visszarepítik őt a fogamzásig?
Mindenki másként éli meg. Az élmény nem az LSD-ben van. A bevételt követően pár óra leforgása alatt már el is hagyja a szervezetet. Az LSD lényegében az egyénen belüli kapcsolókkal operál. Amik fel voltak kapcsolva, azokat lekapcsolja, míg a lentieket felkapcsolja.
A tudatalatti dolgokat felviszi tudat fölé, míg néha ami tudat fölött van leviszi tudat alá.
Egy másfajta tudatállapotot kapcsol be, de az élmény bennünk van, nem az LSD-ben. Ebben a tudatállapotban – akárcsak a hipnózisban – 100 százalékos élményekben lehet része az egyénnek, melyek az emlékeiből tevődnek össze.
De lényegében hogyan néz ki az LSD alkalmazása egy terápia során? Milyen a gyakorlatban a gyógyító folyamat?
Maga a gyógyítás is az LSD utazás alatt tapasztalt élményekkel áll összefüggésben. Itt fennáll a veszélye annak, hogy a személy újra traumatizálja magát. Mégis ki akarja újra átélni azt a traumát, amikor az apja három évesen megverte? Itt jön a képbe a gyógyítás, már amennyiben a páciens megbízik a terapeutájában. Nagyon leegyszerűsítve, ha megvan a kellő bizalom, akkor egyszerűen az egyik kezével megfogja a terapeuta kezét, a másikkal pedig egy másik tudatállapotban rátapint arra az emlékre, hogy az apja mit csinált vele. Ekkor azokat a vészcsengőket, amik abban a múltbéli pillanatban elindultak, kiolthatja és lezárhatja. Ezután visszajön a jelenbe ahhoz az emberhez, aki szereti őt és sosem bántaná. Itt megsirathatja és véget vethet az egésznek. Ott hagyhatja ezt a rossz élményt a múltban. Nincs semmi olyan, amit csak az LSD hatása alatt lehet elérni, de adott helyzetben lényegesen felgyorsítja a terápiás folyamatot.
Mennyire gyorsítja fel?
Egy terápia során a mélyen sérült emberek gyógyulása akár 8-10 évig is eltarthat. Az LSD-vel három alkalom alatt lezajlik ez a folyamat.
A gyakorlatban is tapasztalta már páciensen ezt a gyors hatékonyságot?
Tizenöt évvel ezelőtt megismertem egy depresszióval kórházba került nőt, akit rendszeresen elektrosokkoltak és gyógyszereztek. Ötször akart véget vetni az életének, de szerencsére egyszer sem sikerült. Egy napon megkeresett engem, én pedig úgy gondoltam, hogy tudnék rajta segíteni. A nő teljesen önmagától elhatározta: öngyilkosság helyett beveszi az LSD-t. Háromszor vette be a szert, és én vele töltöttem háromszor hat órát. Az első két alkalom után még rosszabbul érezte magát, mint előtte. A harmadik után aztán valami történt, valamit elért és ennek hatására kigyógyult a depressziójából. Ez 15 éve történt, azóta minden évben egyszer kapok tőle egy levelet, hogy még mindig minden rendben van. Azóta egyszer sem próbálta megölni magát, nem esett vissza a depresszióba, és boldogan élvezi az életét a családjával.
Tehát Ön mindenkinek ajánlja az LSD-t?
Szó sincs róla, én senkinek sem ajánlom az LSD-t. Egy jó terapeuta senkinek nem ajánl semmit! Nem ad ötleteket, nem tanít, és nem akar semmit. Én még azt sem akarhatom, hogy a páciensem jobban érezze magát. Egy prostituáltnak az a dolga, hogy kielégítse azt, aki eljön hozzá. A terapeuta azonban nem azért van, hogy kielégítse a páciensét. Ha valaki tehát eljön hozzám és azt mondja, hogy pszichiátriai orvosságokat vagy LSD-t akar bevenni, akkor én azt mondom: menjen, olvasson el róla mindent és vegye be, ha ez jó neki. Aztán persze továbbra is járhat hozzám! Mindenki azt csinál, amit akar. Én bátorítom az embereket arra, amit ők akarnak. Ki vagyok én, hogy megmondjam, mi jó az embereknek? Egy jó terapeuta csak kíséri a páciensét a maga útján.
Csak kívülállóként kíséri a pácienseit az LSD utazások során, vagy személyes tapasztalatokból is merít?
Ma már nincsenek LSD terápiás utazások csak a hivatalos kutatási területeken belül. Ez egy veszélyes kérdés egyébként is. Régebben írtam egy cikket az LSD terápiás használatáról, amiben megemlítettem, hogy 1967-ben én is kipróbáltam a szert. Körülbelül hat évvel ezelőtt aztán egyszer Kanadából át akartam utazni az USA-ba és a határon megállítottak és rákerestek a nevemre a google-ben. A határőr megtalálta ezt a cikket, és megkérdezte tőlem: igaz-e, hogy bevettem az LSD-t. Igennel válaszoltam, mire nem engedett át a határon. Egy ideig nem kaptam beutazási engedélyt az Amerikai Egyesült Államokba csak azért mert LSD-ztem. Ha mindenkit kitiltanának az USA-ból, aki LSD-t vett be, akkor csak igen kevesen lennének ott! Mára már, persze az USA is felülbírálta ezt és szabadon utazhatok, amikor csak akarok. Ez tényleg egy veszélyes kérdés, de maradjunk annyiban, hogy egy jó pszichiáter sem ír fel olyan gyógyszert, amit ő maga ne próbált volna ki előtte.
Az LSD-n túl más tudatmódosító szer is szóba jöhet terápiás szempontból?
Igen, például az MDMA. Kanadában én voltam az első, akinek az állam hivatalosan megengedte, hogy az MDMA-val dolgozzon, kísérleti jelleggel. A kérdés az volt, hogy segíti-e a terápiát ez a szer. A mi kutatásunkkal párhuzamosan szerte a világban még nyolc kutatócsoport foglalkozott ezzel a témával, és mindnyájan azt az eredményt kaptuk, hogy mélyen megsegíti a terápiát az MDMA. Az amerikai Élelmiszer-biztonsági és Gyógyszerészeti Hivatal (FDA) idén áprilisban „breakthrough therapy”-nak, azaz jelentős áttörésnek nevezte az MDMA használatát a poszttraumatikus stressz szindróma kezelésében. A pszichedelikus szerek kutatásának élvonalán a Beckley Foundation és MAPS foglalnak helyet.
Terápiás szempontból mi a különbség az MDMA és az LSD között?
Az MDMA-nak rövidebb ideig tart a hatása. Az LSD-nek körülbelül 6 órán át, míg az MDMA-nak csak két órán keresztül érezzük a hatását. Az MDMA-t lényegében akkor lehet használni, ha a terápia során a páciens határozottan távol tartja magát a terapeutától, nem tud vele kapcsolatba lépni, vagy nem szereti őt. Az MDMA-nak tulajdonképpen három fő hatása van. Kitárja a szívedet, elhoz téged a jelenbe és megszünteti a szégyenérzetet. Az MDMA-nak köszönhetően könnyebben rájön a páciens arra, hogy a múlt már megtörtént, a jövő pedig beláthatatlan. Abban a pillanatban tehát, amikor az MDMA hatására kinyílik a szíved, megérkezel az itt és mostba, nem szégyelled magad többé semmiért és ott van melletted a terapeutád, na akkor megindul a terápia.
Az MDMA-nak sincs nagyobb dózisban káros hatása?
De van. Az MDMA-val nagyon kell vigyázni! 125 miligramm felett már veszélyes tud lenni, mivel testsúlytól függetlenül egyből az agyba megy. Összességében tehát terápiás szempontból az MDMA is indokolt lehet, csak vigyázni kell, hogy ne vegyen be túl sokat belőle az ember.
Mit gondol, mikor fogják legalizálni az LSD-t és az MDMA-t?
A Multidisciplinary Association for Psychedelic Studies (MAPS) 2021-re tervezi, hogy az FDA receptre felírhatónak nyílvánítja az MDMA-t. Én úgy gondolom, hogy öt éven belül ezek a szerek legálisak lesznek.
Kanadában?
Szerintem az egész világon. Esetleg Magyarország kivételével.
Mekkora jövőt lát a tudatmódosítással kapcsolatos terápiák előtt? Az LSD-ből kiindulva, hová fejlődhet ez a folyamat?
Itt nincs semmiféle folyamat. Az emberekben megvan ez a kényszeres gondolkodás, hogy mi fejlődünk. De az az igazság, hogy mi nem fejlődünk sehová. Amit én csinálok az már háromezer évvel ezelőtt is létezett. Ebben semmi új nincsen: ami nagyon fáj most az embernek, az régebben is nagyon fájt. Akkor is voltak sámánok és papok, akkor is vettek be gombákat az emberek, hogy egy másik tudatállapotba kerüljenek. A kérdés csak az, hogy megértjük és használjuk ezeket a különböző tudatállapotokat, vagy megijedünk tőlük és betiltjuk azokat. Amit mi normális tudatállapotnak nevezünk, az is csak egy a sok közül. A tudatállapotok szivárványa című könyvem éppen arról szól, hogy az ideális állapot az, amikor az ember szabadon utazhat a tudatállapotok között és nem ragad bele egyikbe sem.
Hogyan lehet utazni a tudatállapotok között?
Például a hipnózissal. A hipnózis olyan, mint egy hintó: beleülsz és oda mész vele, ahová csak akarsz. Van itt Vancouverben egy pszichológus barátom, akinek csak egyszer kellett marihuánát szívnia, és azóta mindig csak hipnózissal emlékezteti magát arra a tudatállapotra, amiben akkor volt. Ő tehát így elég olcsón megoldja ezt az egészet: nem kell folyton marihuánát vagy hasis-t vennie az élmény megéléséhez. Ott van aztán a meditáció is. Ahová az LSD el tud vinni, oda el tudsz kerülni a meditációval is. Éppen ezért egyes buddhisták szerint LSD-t bevenni olyan, mint betörőnek lenni.
Az LSD segítségével az ember betörhet egy olyan helyre, ahová még nem érdemelné meg, hogy bejusson.
Az LSD felröppent a Mount Everest tetejére, nem kell felmásznod oda a meditációval. A különbség csak az, hogy az LSD-vel nem lehet ott maradni, mindig vissza kell térni az előző tudatállapotba. Aki meditáció útján érdemli ki, az ott is maradhat. Ezért van az, hogy ha egy sokat meditáló buddhista mesternek LSD-t adunk, semmi különöset nem érez, mert ő már abban a tudatállapotban éli a mindennapjait, amibe az LSD vitte volna.
Hány ilyen tudatállapot létezik?
A könyvemben egy szivárványhoz hasonlítottam a tudatállapotokat. Akárcsak a színek egy szivárványban, annyiféle tudatállapot létezik. A hipnózis lehet pedig az a hintó, amivel ide-oda utazgathatunk a tudatállapotok színei között. A szivárvány egyik végében a teljes relaxáció van: itt semmi nincs, ez a semminek az élménye. Ahogy aztán egyre növekszik az egyénben az arousal szint, eljutunk a szivárvány másik végébe. Itt teljes extázisba kerülhet az ember. Ilyen például a vitustánc. A két véglet közé aztán belefér minden tudatállapot: a pszichózistól kezdve a paranoián át egészen a normálisnak mondottig.
Váltsunk egy kicsit: Ön szerint van különbség a magyar és a kanadai betegek kezelése között?
Semmi különbség nincs, a pszichológusok és a pszichiáterek ugyan úgy bántják a betegeket Kanadában, mint Magyarországon. Olyan betegség például, hogy depresszió, nem is létezik. Ezt csak a gyógyszergyártó cégek találták ki, amikor a reménytelenséget vagy a melankóliát betegségnek nyilvánították, hogy dollármilliókat profitáljanak belőle. Tehát a pszichiátrián úgynevezett orvosok, úgynevezett betegeket kezelnek, akik igazából nem is betegek. A pszichoterápia Kanadában és Magyarországon is olyan, mintha a sötét középkorban lenne.
És akkor mit kell csinálni az úgynevezett depressziósokkal? Semmit? Hagyjuk őket békén?
Dehogy hagyjuk! Én nem azt mondom, hogy az emberek nem szenvednek, de a pszichológia és a pszichiátria sokszor csak hozzáad a szenvedésükhöz. A depresszió kapcsán reménytelen emberekről kell beszélnünk, akik el vannak nyomva és erről nem tudnak senkivel beszélni. Én azon vagyok, hogy az emberek életét könnyebbé és jobbá tegyem. Amikor én otthagytam Magyarországot 1956-ban, az egész ország depresszióban szenvedett. Aki beszélt az orosz elnyomásról, azt reggel az AVO elvitte valahova. Az elnyomás totális volt, mindenki sírt a sörbe. Az egész ország alkoholista volt és depressziós, de nem orvosság kellett neki, hanem forradalom! Az embereknek meg kell tanulniuk, hogy ne engedjék meg, hogy rosszul bánjanak velük.
56-ban depressziós volt az ország, most milyennek látja a magyar néplelket?
Ugyanolyannak, mint 56-ban. Mintha hozzászoktunk volna. Volt pedig rá lehetőségünk, hogy elfogadjuk a szabadságunkat, de úgy látszik az emberek félnek a szabadságtól, mivel az nagy felelősséggel jár. Úgy látszik Magyarországon a többség nem akar felnőni ehhez, mindenki gyerek akar maradni. Örülnek a szabadságuk hiányának, mert így valahogy mindenki felelőtlen maradhat: panaszkodnak, panaszkodnak és panaszkodnak, de senki nem csinál semmit.
Mit gondol, mit kellene tenni ebben a helyzetben?
Hát ezt pont te kérdezed tőlem? Fiatalként neked kell tudnod, hogy mit szeretnél tenni. Te is csak behúzod a farkad a lábaid közé, és nyafogsz, hogy milyen rossz neked otthon? 1848-ban forradalom volt. 1956-ban forradalom volt. Mikor lesz a következő?
Fotó: Halmai Gyöngyi
