„Miért teszem már megint ezt magammal?” Akinek ismerősnek cseng ez az önmagunkhoz intézett kérdés, az jó eséllyel tudattalan áldozata saját rossz szokásainak, vagyis más néven az önsorsrontásnak. Dr. Ellen Hendriksen, a Boston University professzora és a téma szakértője, 6 pontban foglalta össze miért gáncsoljuk el saját magunkat, ahelyett, hogy elérnénk céljainkat.
Egy frissen kezdett fogyókúra elején cukrászdában találkozni a barátainkkal felesleges kihívás. A vizsgaidőszak kellős közepén elkezdeni a kedvenc sorozatunk új évadát sem tűnik jó ötletnek, mégis újra és újra így tesszük.
önsorsrontás az a viselkedés, amit saját céljaink útjába állítunk,
Az ezekhez hasonló hétköznapi helyzetektől egészen a káros függőségekig.
Ha az önsorsrontás csapdájába esünk, akármilyen célkitűzésünk van biztos, hogy nem sikerül azt teljesítenünk. Saját szabotázsunknak rengeteg fajtája van, halogatás, probléma megoldás drogokkal és alkohollal, érzelmi evés, interperszonális konfliktusok. Ezek a mindennapokban előforduló tevékenységek különösen alattomosak, mert viszonylag jelentéktelennek tűnnek. Csak egy sör, egy utolsó falat a hűtőből, még egy nap mielőtt nekiállok a feladatoknak... Valahol mélyen érezzük, hogy nem jó, amit csinálunk, de az adott pillanatban úgy tűnik, hogy segítenek, könnyebbé teszik a helyzetet. A sok, összeadódó tényező olyan önsorsrontó szakadékot hoz létre, amiből nehéz kimászni.
De akkor mégis miért csináljuk ezt önmagunkkal? Miért félünk a sikertől? A következő hat tényező segítségével jobban megérthetjük az önsorsrontás mechanizmusát, hogy a későbbiekben tudjuk, mire figyeljünk
1. Kognitív disszonancia
Sokan úgy érzik: nem érdemelik meg a sikert és éppen azért dolgoznak keményen, hogy ezt az alkalmatlanság érzést csökkentség. Ám amikor a folyamatos, színvonalas munka eredményhez vezethetne – anyagi jutalom, státusz vagy hatalom –, saját magukat gáncsolják el. Miért?
A pszichológiában kognitív disszonanciaként ismert jelenség adja meg a választ.
Alapvetően szeretünk konzisztensek lenni.
Törekszünk arra, hogy tetteink összhangban álljanak meggyőződéseinkkel és értékeinkkel, önmagunkról alkotott képünkkel. Ha mégsem így történik, kényelmetlenül érezzük magunkat, ezért igyekszünk visszatalálni az összhanghoz. Emiatt egy előrelépési lehetőség esetén, ha közben önmagunkat értéktelennek és teljesítményre képtelennek érezzük, disszonanciát élünk meg. Fel akarjuk oldani ezt a kellemetlen érzést, és inkább valamilyen tudattalan módon ellehetetlenítjük a kihívásnak való megfelelést. Rosszul esik, ha elbukunk, de még nagyobb munka lenne, ha az egész én- és világképünket kellene átalakítanunk!
2. Kontroll
Sokkal jobb érzés kontrollálni a saját kudarcainkat, mint vakon zuhanni az ismeretlenbe. Ha túl magas a kudarc esélye, hajlamosak vagyunk a saját kezünkbe venni az irányítást. Az önsorsrontás nem mindig vonzó lehetőség, de mégis csábítóbb alternatíva, mint a kontroll teljes hiánya.
3. Szélhámos szindróma
Ahogy a tét folyamatosan magasabbra emelkedik – továbbtanulás, több felelősség a munkahelyen vagy a közéletben – párhuzamosan a bukás esélye is egyre rémisztőbbnek tűnik. Attól félünk, hogy ha a siker miatt több figyelmet kapunk, nagyobb eséllyel neveznek minket csalónak. Ezt a jelenséget szélhámos szindróma néven ismerjük.
Hogy kell ezt elképzelni? A sikeres emberek jobban pellengérre vannak állítva, hamarabb vádolják vagy marasztalják el őket. Hogy ne kerüljünk a figyelem középpontjába, igyekszünk a lehető legkevesebb feltűnést kelteni, tehát kevésbé aktívnak lenni. Ezzel viszont saját teljesítményünket rontjuk, tudattalanul.
4. Ismerősségi hatás
Ismét a konzisztencia iránti igényünk kerül elő. Szeretünk önmagunkra stabil, változatlan személyiségként gondolni, és ezt a konzisztenciát esetenként a boldogság elé helyezzük. Ha sokáig figyelmen kívül hagytak minket, ignoráltak vagy kihasználtak, nehéz ebből a szerepből kívülre helyezkedni. Bármilyen furcsán hangzik, bizonyos helyzetekben még
a kellemetlen stabilitás is biztonságosabbnak tűnik, mint a változás.
Amit megszoktunk, az megnyugtató, míg az új és ismeretlen ijesztő. Úgy tűnik, emiatt sok esetben választjuk a megszokott, de rossz élethelyzetet. Szembenézni egy sikerrel kecsegtető kihívással ugyanis kiszámíthatatlan.
5. Praktikus bűnbak
Ha a dolgok nem úgy alakulnak, mint ahogy szerettük volna, és a siker elmarad, még mindig hibáztathatjuk az önsorsrontást, saját magunk helyett. Egyszerűbb azt mondani, hogy „szakítottunk, hiszen mindig vitatkoztunk”, esetleg azt, hogy „természetesen nem sikerült a vizsgám, mert csak az utolsó este kezdtem el tanulni”. Ezekkel az önsorsrontó mechanizmusokkal egyszerűbb szembenézni, mint levonni az esetlegesen fájdalmas következtetéseket. „Lehet, hogy azért hagyott el, mert nem voltam elég jó neki? A vizsgán azért nem tudtam átmenni, mert ez a szak meghaladja a képességeimet?”
6. Unalom
Bizonyos esetekben az önsorsrontás egyszerűen azért kell, hogy felkavarjuk az állóvizet. Természetesen nem véletlenül keveredünk vitákba, dramatizáljuk túl a helyzeteket vagy okozunk összevisszaságot az életünkben. Az önsorsrontás sokszor egy visszatérési vágy az instabilitás és káosz ismerős érzésének biztonságához. Hiszen ha igazán mélyen vagyunk, onnan biztosan csak felfelé vezet az út.
De mégis hogyan tudjuk meggátolni, hogy magunk alatt vágjuk a fát? A válaszhoz, a probléma gyökeréig kell visszatérni. Az önsorsrontás alapja nem más, mint a kudarctól való félelem. Sokan úgy gondolnak az önsorsrontásra, mint a sikertől való félelemre. Ám valójában attól félünk, hogy megpróbáljuk a legjobbat nyújtani, de elbukunk. A gondolat, hogy a lehető legtöbb amire képesen vagyunk nem elegendő, valóban rémisztő. De életünk minden döntésében a kudarc lehetősége mellett ott van a siker esélye is. Ha szembenézünk ezzel az eséllyel és elfogadjuk, akkor nemcsak bátrabb, de hálásabb és teljesebb életet élhetünk.
...
Ha úgy érzed, egyedül te állsz a sikered útjában, ha az önsorsrontás útjára léptél, foglalj időpontot online pszichológiai tanácsadásunkra!
