Az örök szépség képlete

Mi a szépség? Kizárólag ízlés kérdése lenne? Vagy kulturális kondicionálás által meghatározott preferencia? Egyszerűnek tűnő, mégis rendkívül bonyolult kérdés ez, hiszen az általunk szépnek tartott dolgok teljesen különbözőek lehetnek. Szépnek találhatunk egy arcot vagy egy szimfóniát, egy regényt, de akár az elénk táruló tájat is. Mi lehet a közös bennük? Létezhet egyetemes szépség? Sokan sokféleképpen vizsgálták már ezt a kérdést, Charles Darwin nyomán viszont egészen rendkívüli összefüggésekre ismerhetünk rá.

A szépség relatív és szubjektív, hallhatjuk sokszor. Roppant különböző és változatos kategóriájú dolgokat találhatunk szépnek. Lehet szép egy mozdulat, a természet, a művészi alkotások, az emberi teljesítmények, de akár az egymás után fűzött szavak is. Nem könnyű tehát olyan definíciót találni, amely minden esetben magyarázatot adhat a szépség mibenlétére. Charles Darwin elméletalkotó és természettudós evolúciós elméletének mentén azonban ezzel is megpróbálkozhatunk.

Kultúrákon átívelő szépség

Vannak olyan alkotások, vidékek és tárgyak, amelyeket kultúrától függetlenül szépnek találnak az emberek. Ha felcsendül Beethoven Holdfény szonátája, a legtöbbünknek meglágyul a szíve, Michelangelo Pietája láttán a sokunknak elakad a szava és Shakespeare műveit sem véletlenül fordították le a világ majdnem minden nyelvére. Ugyanígy gondolkodunk a természetes szépségről is. Tehát mégis

léteznek kultúrákon átívelő, egyetemes esztétikai értékek.

De vajon mivel magyarázható ez az egyetemesség? Ha meg akarjuk érteni az összefüggést, akkor vissza kell utaznunk egészen a pleisztocén korig. Ezen a képzeletbeli időutazáson pedig a darwini evolúciós elmélet vezethet végig minket.

Ősi szépség

Az egyetemes szépség képlete tehát az őskorban vésődött a tudatunkba. Bármilyen meglepően is hangzik, amit ma szépnek találunk, korábban a túlélésünk záloga volt. A szépség adaptív értékkel bírt. Ahhoz, hogy ezt a kapcsolatot megértsük, kicsit jobban meg kell ismernünk az evolúció elméletét. Darwin szerint az evolúciót két elsődleges mechanizmus mozgatja. Az egyik a természetes kiválasztódás. Vagyis azok az egyedek maradnak életben, azok a tulajdonságok öröklődnek tovább, amelyek elősegítik a jobb alkalmazkodást és a faj tartós fennmaradását. Emiatt alakulhatott ki, hogy undorodunk a rothadt hús szagától, hiszen elfogyasztása megbetegítene minket. Emiatt fog el minket zsigeri félelem egy kígyó láttán vagy a szakadék szélére állva. Hasonló analógiát követve bizonyos örömforrásainkra is magyarázatot adhat az evolúciós elmélet. Kedveljük a tápláló és kalóriadús édességeket, az érett gyümölcsöket és örömteli számunkra a szexuális együttlét, hiszen mind fajunk fennmaradását szolgálják valamilyen módon. A másik fontos evolúciós elv a szexuális szelekció. Erre talán a leghíresebb példa a páva fenséges farktolla. A különleges tollazat nem a fennmaradás érdekében fejlődött ki, sőt sokszor hátráltatja is a hímeket a ragadozók elől való menekülésben. A nőstények viszont vonzónak találják, így nemzedékről nemzedékre tovább öröklődött a gyönyörű tollazat.

Keresd a szépet és életben maradsz

A szépség tehát az evolúció egyik eszköze arra, hogy az életben maradás felé terelgessen minket. Ezt igazolja a szépséges tájakhoz való vonzódásunk is. Ha megvizsgáljuk, hogy mely tájakat találjuk igazán lenyűgözőnek, akkor arra lehetünk figyelmesek, hogy ezek leginkább a pleisztocén kori szavannákhoz hasonlító természeti környezetek. Vagyis ahhoz a vidékhez, ahol az emberi faj kifejlődött. Ha jobban megfigyeljük, észrevehetjük, hogy ugyanez a vidék köszön vissza a legkedveltebb falinaptárakról, képeslapokról és tájképek vásznairól is. Sőt sokszor

a közparkokat is ilyen stílusban tervezik meg.

Rövid fűvel borított tágas terek, néhol kisebb facsoportokkal tűzdelve. A fák terebélyesek, de ágaik a talajtól nem túl távol ágaznak el, hogy veszély esetén könnyen fel lehessen mászni rájuk. A táj elengedhetetlen része az életadó vízforrás is, ugyanúgy, ahogyan a legtöbb park éke a szökőkút. A növények zöldellnek, közöttük pedig gazdag állatvilág bújik meg. A messzeségben pedig ott van a tenger-, a folyó- vagy a tópart, amely szinte hívogat minket. Ezt a tájkép témát általában esztétikusnak találjuk. Még olyan nemzetek is kedvelik, akik ma már merőben más vidéken élnek.

Az evolúció mint múzsa

A művészi szépség kérdése szintén érdekes kapcsolódásokra mutat rá, ha evolúciós szempontból vizsgáljuk meg. Ehhez pedig ismét az őskorba kell visszatekintenünk. Az emberi művészet legkorábbi megnyilvánulásainak a barlangrajzokat és a korban hozzájuk közelre tehető apró kőszobrokat és kagylóékszereket tartják a szakértők. De ha ennél is korábbra utazunk, körülbelül 2,5 millió évvel ezelőttre, akkor még érdekesebb műkincsekre bukkanhatunk: az úgynevezett acheuli szakócákra. Ezeket a durván megmunkált kőszerszámokat százezer éveken keresztül használták őseink, egészen addig, amíg a Homo Erectus el nem kezdett vékony kőpengéket faragni. Ezek a pengék néha ovális alakúak voltak, máskor pedig elképesztően szimmetrikus könnycsepp vagy levél alakúak. Mind bírnak máig ható evolúciós befolyással, mégis talán a szakócák története a legizgalmasabb.

A régészek sokáig nem értették, hogyan lehet, hogy számos szerszámon egyáltalán nem láthatóak használat okozta kopásra utaló nyomok. Értetlenül álltak az előtt is, hogy némelyik szakóca mérete és anyaga sem volt megfelelő ahhoz, hogy rendeltetésszerűen lehessen használni őket, túl nagyok és finoman megmunkáltak voltak. Ráadásul olyan nagy számban kerültek elő, amely szintén arra utalt, hogy a hétköznapi használaton kívül valami más rendeltetése is lehetett ezeknek az eszközöknek. A válasz egészen egyszerű: ezek valóban

nem használati eszközök lehettek, hanem műtárgyakká formált mindennapi szerszámok.

De mi céljuk lehetett vele őseinknek? A további vizsgálatok erre is fényt derítettek. Őseink nem csak dísztárgynak szánták a szebbnél szebb szakócákat. Olyan egészségjegyként szolgáltak, mint a páva farktollai. Az evolúciós versengés eszközei voltak. A különbség csak annyi, hogy ezeket tudatosan, értelemmel és szándékkal hozták létre. A művészi szakócák a készítőjük intelligenciáját, tervezőkészségét, kézügyességét és a ritka nyersanyagok birtoklását voltak hivatottak demonstrálni. Ezek a személyiségjegyek és erőforrások pedig bizonyították tulajdonosa rátermettségét, így szaporodási előnyt és státuszt jelentettek számára.

Tehát a szépség iránti vonzalmunk és annak fogalma, hogy mit tartunk gyönyörűnek, az emberiség történelmével egyidős és máig hatással van ránk. Ha tehát legközelebb meglátunk egy szikrázó, könnycsepp alakú ékszert, egy szakértelemmel megmunkált díszes kardot vagy egy idilli tájképet, akkor eszünkbe juthat, hogy az érzés, amely hatásukra elfog minket, őseink hagyatéka. Ugyaninnen származó örökségünk a zene szeretete és a különleges hangulat is, amely ránk tör, amikor a csillagos éjszakai égboltra tekintünk. Mindez pedig valószínűleg velünk is marad, amíg ember az ember.