Bábok, rajzok, játékok – a gyermekterápia rejtelmei

Viszonylag egységes elképzelés él legtöbbünk fejében arról, mi történik a felnőttekkel a pszichológusnál. Azonban talán kevésbé ismert, hogy miben vesz részt egy gyermek azt követően, hogy belépett a gyermekpszichológus játékokkal teli szobájába. Cikkünkben a gyermekterápiák néhány főbb aspektusát mutatjuk be. Varga Zoltán pszichológus írása.

Gyermekekkel pszichológusként rengeteg módszerben dolgozhatunk. Hasonlóképp a felnőtt terápiákhoz, alkalmazhatunk pszichoanalitikus vagy viselkedésterápiás megközelítést, de megvan a helye többek között a pszichodrámának vagy a személyközpontú terápiáknak gyermekek esetében is. A következőkben a rajzokon túl a dinamikus játékterápiákról lesz szó, annak elméleti és módszertani rendszeréről, ezen belül is a kisgyermekek korosztályára helyezve a hangsúlyt.

Hasonlóságok és különbségek

A gyermekekkel illetve felnőttekkel végzett pszichoterápiáknak ugyan vannak természetesen metszéspontjaik, ám alapvető különbségeket állapíthatunk meg a két terület között. Az elsődleges különbség a kisgyermek életkori sajátosságaiból fakad; abból, hogy saját emocionalitásába nincs betekintése, hiszen az elvont fogalmi gondolkodásra és introspekcióra (melyek serdülőkorban alakulnak ki) nem képes. (Polcz, 1999).

Vágyaira, szorongásaira, lelkének tudatos és nem tudatos tartalmaira nem lát rá úgy, mint egy felnőtt.

Ebből fakadóan a verbalitáson alapuló terápiák kisgyermekek esetében nem alkalmazhatók, pszichés világukhoz más utakon juthatunk el.

Egy másik lényeges eltérés, hogy a gyermek nem önszántából jön terápiára, szülei viszik pszichológushoz, miután bejelentkeznek valamilyen problémával. Nem szenved a tünetétől olyan értelemben, mint a felnőtt kliensek, inkább a környezete szenved tőle. A családot (vagy adott esetben az óvodát, iskolát) frusztrálja, ha a gyermek nem áll szóba senkivel, vagy érthetetlen dühkitöréseket produkál. Sokszor nem is érti, miért kellett jönnie, ő maga nem kérne segítséget (Németh, 2009). Magát a problémát sem tőle halljuk első kézből, hanem valamelyik hozzátartozó, esetleg egy pedagógusi jellemzés jeleníti meg előttünk.  Éppen ezért egy nagyon fontos és informatív pont, amikor megkérdezzük a gyermektől első találkozásunk alkalmával, hogy szerinte miért van itt.

A gyermek számára a múlt fontos személyei a jelenben is elsődlegesek (Németh, 2009), életének aktuálisan központi figurái az édesanya és az édesapa. Míg a felnőtt terápiákban az anyával, apával és más kulcsszemélyekkel való kapcsolat csak felidézés szintjén van jelen (ez alól kivételt jelenthetnek a családterápiák), addig a gyerekek szüleihez fűződő viszonyát közvetlenül szemlélheti a szakember.

Érdemes néhány hasonlóságról is szót ejtenünk. Ahogyan a legtöbb felnőtt pszichoterápiában, úgy

a gyermekterápiákban is folyamatosan monitorozza saját magát és a kettejük kapcsolatát a pszichológus.

Figyeli, hogy a gyermek mit csinál a szobában, hogyan használja őt. Például bevonja-e a játékba vagy éppen teljesen kirekeszti belőle? Felnőttként vagy barátként kezeli? Óvatosan vagy azonnali nyitottsággal közelít felé? Melyik játékhoz nyúl először? Ez mind informatív egy terapeutának, aki a gyermeken kívül önmagát is vizsgálat tárgyává teszi abbéli meggyőződésében, hogy ha meg akarja érteni a gyermeket és az aktuális családi helyzetét, akkor saját gondolatait és érzelmeit, saját spontán viselkedését is figyelnie kell (Stadler & Witte, 2002).

A „korrektív emocionális élmény” fogalma ugyancsak ismerős gyermek- és felnőtt pszichoterápiákban egyaránt. Ennek lényege felnőtteknél, hogy

a kliens a terapeutával való kapcsolatában újra átéli a régi, elintézetlen konfliktusokat, azonban egy új befejezéssel.

Mit is jelent ez? Például adott egy férfi kliens, aki saját párkapcsolatában az igények és követelések körüli kíméletlen viták káros és végtelen körét ismétli nap mint nap a feleségével. A dinamikus pszichoterápiák alapgondolata, hogy amikor ez a kliens terápiába kerül, a terapeutával való kapcsolatában ugyanazok az érzések, melyek a vitákat generálják, jó eséllyel felszínre törnek. Ha a terapeuta ugyanúgy reagálna, mint a kliens párja, a káros kör megerősítést nyerne, hiszen a szituáció megismétlődött. Amennyiben azonban a terapeuta nem vonódik bele ugyanúgy a dologba, mint otthon a feleség, hanem olyan módon reagál, mely megtöri ezt a káros kört, úgy képessé teszi a klienst, hogy megértse a problémát, majd átdolgozza azt (Malan, 1989). Ilyen értelemben beszélünk új befejezésről. A korrektív élmény átélésének elősegítése gyermekekkel folytatott terápiákban is megjelenik, például a játékon keresztül. Erre a játékterápiák tárgyalásánál még visszatérünk.

Beszélő rajzok

A pszichológus általában azért kér rajzokat a gyermektől, mert azt gondolja, hogy a verbalitásában korlátozott gyermek a rajzain keresztül tud betekintést adni saját pszichés világába. A gyermekekkel felvehető rajztesztek skálája rendkívül széles, jelen esetben a családrajz különböző változatainak rövid bemutatására korlátozódunk Vass Zoltán (2001; 2011) munkái nyomán.

A családrajz a gyermek megismerésének talán legfontosabb rajzvizsgálati módszere, melyben a gyermek kifejezésre juttathatja a család általa megélt dinamikáit és működésmódját. Az elkészült rajz nagyon sok információt hordoz a szakember számára, aki meghatározott szempontok szerint vizsgálja az elkészült művet. Mérlegeli egyrészt, hogy a rajz globálisan pozitív vagy negatív érzelmi-hangulati tónust hordoz magában. A globálisan pozitív családrajz összhatásában vidám, meleg és koherens, integrált egész. Az alakok mosolyognak, esetleg semleges arcuk, de semmiképpen sem görbül lefelé a szájuk vagy nem kiabálnak egymással. A családtagok egy vagy két sorban helyezkednek el; első két helyen általában a szülők, majd életkor szerint következnek a többiek. A figurák kartávolságnyira vannak egymástól, esetleg megérintik egymást. A családtagok azonos színvonalúak és kidolgozottságúak. Gyakori, hogy valamilyen járulékos elem szerepel a rajzon, például napocska. Ezzel szemben a globálisan negatív családrajz kusza és zavaros, átfirkálások, radírozások láthatók. Érzelmi-hangulati tónusában negatív, hideg, üres és szorongó. Fenyegető alakok, agresszióval asszociálható tárgyak jelenhetnek meg. A saját alak méretben összezsugorított vagy túlméretezett. A rajz részletszegény, elrontott és összecsapott formák szerepelnek rajta.

Ezen kívül számos dolog mentén értékelhetjük a rajzot. Például az egyik legérdekesebb, hogy a gyermek ki mellé rajzolja magát, hiszen

a szereplők közti fizikai távolság általában a pszichológiai távolságot képezi le.

A saját alak közel rajzolása általános értelemben azt mutatja, hogy a gyermek szereti a reprezentált családtagot vagy szeretne közelebb kerülni hozzá. A távolság viszont az elutasítottság és elszigeteltség érzéseit jelenítheti meg. A jól illeszkedő, egészséges gyermek rajzán a szereplők közel vannak egymáshoz, de nem olvadnak össze és nem fedik át egymást, mindenkinek megvan a saját helye a lapon. Informatív továbbá a rajzolási sorrend, a figurák mérete, a színezés és a radír használata is.

A családrajz hagyományos változata mellett használatos az úgynevezett elvarázsolt és kinetikus családrajz is. Előbbi esetében azt kérjük a gyermektől, hogy képzelje el: jön egy varázsló és mindenkit elvarázsol a családjában, kicsiket és nagyokat egyaránt. A gyermeknek le kell rajzolnia, hogy mi történik, ki mivé változott. A megváltoztatott instrukció célja a tudattalan megszólítása és az elhárítások megkerülése, melyek adott esetben aktiválódhatnak olyankor, amikor nyíltan a saját család lerajzolását kérjük. Sokatmondó tud lenni például, ha valakiből mérges kutya vagy nagy elefánt lesz, míg mások esetleg egérré vagy nyuszivá változtak. A kinetikus családrajzban a gyermek feladata, hogy minden szereplőt valamilyen cselekvés közben rajzoljon le. Az eredmény a család dinamikájáról, a családtagok interakcióiról és érzelmi kapcsolatairól mesél a szakembernek.

A játék mint diagnosztikus és terápiás eszköz (Polcz, 1999)

A pszichológusok a játékot a gyermek vizsgálata és terápiája során is alkalmazzák. Ennek alapja a játékdiagnosztika- és terápia azon felismerése, hogy

a gyermek bizonyos szituációban újból és újból megismétli, eljátssza a nehezen feldolgozható élményeit

és mindazt, ami foglalkoztatja. A gyermeknek nem áll módjában a történtek valóságos elismétlése, de nincs is szükségre erre különösebben, mivel számára a játék a valósággal egyenrangú, természetes cselekvési mód. Ez a felismerés adja a lehetőséget, hogy a pszichológus a gyermek játékába becsatlakozva, vele együtt-játszva korrekciós játékot indukáljon, és ezáltal a felnőtt terápiákhoz hasonlóan korrektív emocionális élményt nyújtson. Ennek persze egy nagyon komplex és szigorúan betartandó módszertana van, de az érthetőség kedvéért egy egyszerű példával illusztráljuk. Egy első osztályos kislányt azzal a panasszal visznek rendelésre, hogy tanítási időben órákig sírdogál, elhagyja az iskolát. Az édesanyja munkahelyére akar eljutni, de nem talál oda, a rendőrök viszik vissza az iskolába, ahol megbüntetik. Ezt követően a gyermek azt játssza a terápiás ülésen, hogy a mackó akár jó, akár rossz jegyet kap az iskolában, megszidják érte otthon. Akár tudja a leckét, akár nem, összeszidják az iskolában is. A mackó világgá megy és eltéved. A gyermek az élményeit tehát a mackós játék keretében ismétli meg. A korrekciós játékkal olyan irányba tereljük a történetet, ahol a mackót az iskolában kitüntetik, otthon ünneplik stb. Ez önmagában nem elégséges, a kulcsmozzanat az, hogy

a játékkal analóg történést biztosítsunk a valóságban.

Vagyis ebben az esetben megbeszéljük a gyermek tanítónőjével és a szülőkkel, hogy az iskolában kapjon valamiért kitüntetést, dicséretet, otthon pedig jutalmazzák meg ezért. A játéktörténést tehát összehangoljuk a valósággal, mely a gyermekre rendkívül szuggesztíven hat és gyógyító hatást gyakorol rá. A hangsúly – a felnőtt terápiák korrektív emocionális élményéhez hasonlóan – itt is az eredeti kellemetlen élmény új, másfajta befejezésén van, azonban mindezt a játékon keresztül indukáltuk.

Életre keltett bábok

Az elméleti megfontolások rövid és nagyon érintőleges ismertetése után fontos szót ejteni a módszertanról is. A bábjáték az egyik legrégebbi és legszélesebb körben használt játékdiagnosztikus- és terápiás eszköz. Többek között azért hatásos, mert képszerű és dramatikus, ezáltal megfelel a gyermek pszichéjének, vizuális beállítottságának. Csodálatos abban az értelemben, hogy az élettelen bábu megelevenedik, él, s ilyenkor a gyermek egy személyben lehet alkotó-varázsló és az életre keltett figura. Végül, de nem utolsó sorban a bábdarabon keresztül kiélhetők az elfojtások, vágyak és indulatok; erősnek, hatalmasnak, csodálatosnak lehet lenni, büntetni és jutalmazni lehet. Mindezt úgy, hogy a valóságban nincsenek következményei. Hiszen a bábuval játszó gyermek nem a saját, hanem a bábú nevében beszélhet és cselekedhet, mely által biztosítva van a gyermek számára a rejtőzködés lehetősége. Így a belső pszichés tartalmak kivetülése szabadabb teret kaphat.

A bábjáték kiválóan alkalmas az olyan negativisztikus magatartású gyermek feloldására is, akik minden közeledést visszautasítanak, játékhoz nem nyúlnak, kérdésekre sem válaszolnak. Egy sárga kiskacsa a pszichológus kezén, aki kukacnak nézi a kisgyermek cipőfűzőjét és le szeretné nyelni, csodákra képes. A kiskacsa hangján közeledve és az említett jelenetet eljátszva még a legvadabb vagy legfélénkebb gyermek is feloldódik és mosolyogni kezd. A kulcs jelen esetben az, hogy nem mi közeledünk a gyermekhez, hanem a bábu, és az sem őt szólítja meg közvetlenül, hanem a hozzá tartozó tárgyakkal beszél és játszik. Ezzel

kiemeljük a gyermeket abból az „én-te” relációból, amit személyiségfejlődésének torzulása miatt nem bír el elviselni.

Bábjáték hatására az is előfordulhat, hogy az addig semmire sem válaszoló gyermek olyannyira felszabadul, hogy hangját még az anyuka is meghallja egy emelettel lejjebb a váróban.

Ez az írás természetesen csak néhány aspektusát villantotta fel annak a rendkívül komplex és színes területnek, amit úgy hívunk, hogy gyermek-pszichoterápia. Számos más módszerben és megközelítésben dolgoznak szakemberek gyermekekkel, s az itt tárgyalt elméletek és módszerek is sokkal összetettebbek annál, mint amiről jelen keretek között beszélhettünk. Ezzel együtt talán sikerült egy kicsit közelebb hozni mindazt, ami a gyermekpszichológusok szobájában történik.