2019 januárjában zajlott le a Dániában és Németországban megrendezett férfi kézilabda-világbajnokság, ahol a magyar válogatott a tizedik helyen végzett. Az elért helyezésről és a magyar kézilabda helyzetéről, jövőjéről azóta sok szó esik. Az együttes első számú kapusával, Mikler Rolanddal arról beszélgettünk, hogyan élték meg a kinti eseményeket, és hogy hogyan kezeli a világbajnoksággal és annak megítélésével járó feszültséget. 

Hogy van? Mennyire sikerült kipihennie a világbajnokság fáradalmait?

Túl sok idő nem volt rá. Miután számunkra véget ért a világbajnokság, csütörtökön délelőtt jöttünk haza, és hétfőn már kezdtük is az edzéseket. Ezt a pár napot a feleségemmel és a családommal, pihenéssel töltöttem. A közös programok ilyenkor nagyon feltöltenek, elmentünk például színházba. Próbáltunk egy kicsit elvonatkoztatni a kézilabdától. Bár akkor még mentek a helyosztó mérkőzések, amiket persze megnéztem, úgyhogy száz százalékig nem tudtam kikapcsolni. De muszáj volt egy kicsit kitisztítani a fejemet és túltenni magam a történteken.

Mikler Roland 2004-ben mutatkozott be a válogatottban, azóta részt vett több Európa- és világbajnokságon, illetve ott volt 2012-ben a londoni olimpián is.

Tudtak csapatként is időt fordítani a történtek feldolgozására?

Annyi időnk volt közösen, hogy aznap este, amikor a norvégokkal játszottunk, összeültünk mindannyian. Ez egy bevett szokás, amikor vége van egy világversenynek. Ilyenkor beszélgetünk, egy kicsit lazábban tudunk együtt lenni, ami jó is, mert ettől mindig enyhül valamelyest a feszültség. Általában nem a kézilabda a téma, mert annyira telítve vagyunk vele.

Hogyan értékeli a tizedik helyezésüket?

Én alapvetően azt gondolom, hogy ez az egész kis apróságokon múlt, hogy most sikerről vagy sikertelenségről beszélünk. Ha például Egyiptomot egy góllal megverjük, akkor most arról beszélgetünk, hogy megvan a hetedik vagy nyolcadik hely valamelyike, hogy elértük a kitűzött célt. De ez nem sikerült, és akkor már rögtön arról van szó, hogy rossz a csapat.

Igen, kemény kritikákat is kaptak.

Sokáig nagyon megviselt, amikor olvasgattam a különböző hozzászólásokat, kommenteket. De aztán rájöttem, hogy ezeket sokszor azok írják, akik adott esetben még egy oda-visszát nem futottak életükben. Honnan is tudhatnák ezek az emberek, hogy mivel jár egy világbajnokság? Még csak nem is azt, hogy milyen minden nap lejárni az edzésekre, vagy hogy feladod a gyerekkorodat azért, hogy profi sportoló legyél. Hanem, hogy milyen egy világbajnoksággal járó nyomás. Úgyhogy ezt befejeztem, nem olvasgatok már ilyeneket.

Azok az emberek, akiknek fontos a véleménye, reálisan látják ezt az egészet, és értik, hogy miért történt így.

És legfőképpen nem azt mondják, hogy szégyelljük magunkat.

A világbajnoksággal járó felfokozott érzelmi állapot mellett több dolog is plusz mentális terhet jelenthetett a csapat számára, amik talán hatással voltak a végeredményre.

Igen. Például volt ugye három kispapajelölt is a világbajnokság alatt, akik egyik pillanatról a másikra bármikor apukákká válhattak úgy, hogy ők közben ott voltak kint. Ez a három fej egy kicsit biztos itthon is volt meg ott is. Emellett sikerült egy keresztszalag-szakadást is összegyűjteni, meg két bokaficamot, amikből azért nem egy nap, mire helyreáll az ember. Úgyhogy mindig mindenki azt latolgatta, hogy mi lesz, ki megy haza, ki tud játszani. És mindemellett vannak idősebb játékosok is – többek között én is –, akik nehezebben bírják már ezt a fajta sorozatterhelést. Fizikailag még hagyján, de szellemileg is.

„A kapusok megterhelése szakaszos, a 60 percből körülbelül 30, viszont az iszonyú intenzív.”

És a fiatalabb játékosok?

Igyekeztünk segíteni egymást. Azzal szerencsére nincs probléma, hogy mi ne tudnánk a fiatalabbak felé fordulni vagy ők felénk. De tény, hogy egyelőre egy olyan sorunk van, akik nemzetközi szinten hétről hétre megmérettetik magukat, így ebből adódóan ezen az első soron volt a legnagyobb feszültség és teher. A második sorunk is jó lehet, ha majd ők is több világversenyen és nemzetközi kupán játszanak, de egyelőre nincs meg az a rutinjuk. De ez érthető, hiszen mindenki húsz év alatti vagy a körüli.

Pszichológus segítette a válogatottat?

Nem. Korábban rövidebb ideig volt mellettünk szakember, de jelenleg nem dolgozunk pszichológussal.

Ha nem is volt jelen pszichológus, fordítottak külön figyelmet a mentális állapotukra? Akár egyénileg, akár csapatként.

Szerintem ilyenkor mindenki a saját jól bevált technikáit alkalmazza. Egy mérkőzés után például nagyon nehéz elaludni – egyfelől, mert ilyenkor koffeintartalmú italokat iszunk, másfelől pedig, mert azon pörög még az agyad, mit lehetett volna jobban csinálni. Sőt, én ilyenkor már fél szemmel a következőre meccsre figyelek, videózom az ellenfelet, tehát az is a fejemben jár közben. Én ilyenkor relaxálni szoktam vagy imaginációval próbálom irányítani a gondolataimat. Anno, fiatalabb korunkban volt velünk egy sportpszichológus, tőle tanultunk jó pár technikát. Bár akkor még sokszor úgy fogtuk fel, hogy a kötelező pszichológiai foglalkozások csak a pihenő időből vesznek el, azóta

már sokszor bebizonyosodott, hogy nagyon jól alkalmazhatóak ezek a módszerek.

De ehhez persze sportolói oldalról is kell egy olyan hozzáállás vagy profizmus. Sok fiatalnak a videojátékozás a kikapcsolódás két mérkőzés között, mert még nem tudják, mennyire kivesz az is az energiájukból, megbontja a koncentrációjukat, és inkább tovább pörgeti, mintsem pihenteti őket.

Öt nap alatt négy meccsük is volt. A relaxáció mellett mi segített még feltöltődni?

A zenehallgatás mindenképp. Vagy a kedvenc régi filmek újranézése is segített kikapcsolódni. Olyankor én is jobban hiszek például abban, hogy a Puffin lekvár erőt és mindent lebíró akaratot ad.

Mikler Roland nemcsak relaxációs céllal, de edzés közben is sokszor hallgat zenét

És mi az, amire csapatszinten nagyobb hangsúlyt kellett volna fektetni pszichológiai szempontból?

Biztosan vannak még olyan területek, amiken fejlődnünk kell. Főként talán az önbizalmunkat kellene fejleszteni. Sokszor kishitűek vagyunk. Erő van a csapatban, és van, hogy csodákra vagyunk képesek, de előfordul, hogy azt se hisszük el, hogy akár Egyiptomot meg tudjuk verni. Valahogy nagy a hullámzás.

Mi okozhatja ezt?

Nem tudom. Az biztos, hogy irgalmatlan nagy eredménykényszer van nálunk, ami persze nem egy új keletű dolog. Mi is elvárjuk magunktól a legjobbat, de közben tudjuk azt is, hogy mindenki más is elvárja tőlünk, hogy jól teljesítsünk. És ezt a terhet nem tudja egy vagy néhány játékos vinni. Szükség van arra, hogy ők is tudjanak pihenni, kikapcsolódni, hogy lekerüljön róluk a nyomás. Ha csak egy napra vagy akár epizódokra is.

Említette, hogy ma már megszűri, kinek hallgatja meg a véleményét. Kivel beszélgetett először, miután hazaértek Dániából?

A feleségem az, akivel mindig először beszélek, és talán a legtöbbet is. Így volt ez most is. Mellette a nagypapám volt a másik, akivel mindent megbeszéltem, de ő sajnos már két éve nem él. Van egy barátom, aki hobbi szinten triatlonozik, és a minap megkérdezte tőlem, hogy

„Most miért csüggedsz, miért vagy szomorú? Én olyan boldog lennék, ha én lennék a világon a tizedik legjobb!”

De sajnos ezt sokan nem értékelik. Nem azt mondom, én sem tartom egy nagy eredménynek, de mégiscsak ott voltunk és beletettük azt, amit bele tudtunk. Most ennyi jött ki belőle.