A nyelv alapvető része emberi létünknek. Annyira alapvető, hogy mindennapi rutinunk során bele sem gondolunk abba, hogy a nyelv milyen módon képes befolyásolni majdnem hogy egész társas környezetünket. Mi több, nyelvi eszközök egész tárháza áll rendelkezésünkre – különböző hatásfokkal ugyan –, hogy akár tudattalanul, akár tudatosan módosítsuk hallgatóink interpretációit, és ezáltal mi is részesei lehessünk szociális környezetünk formálásának.
Abban minden kutató egyetért, hogy a verbális csatorna a legspecifikusabb kommunikációs mód – a sokcsatornás jellege is erre utal – ennek fényében a legbonyolultabb kóddal rendelkezik. A beszéd és a nyelv kulturális termékek, az ember fejlődéstörténete során alakultak ki, így téve könnyebbé a kommunikációt és gördülékenyebbé, színesebbé általánosságban az életet. Az első Humboldt volt, aki felvetette, hogy a nyelv és az emberiség mentális fejlődése között valamiféle összefüggés lehet. A későbbeikben Wilhelm Wundt német pszichológus is hasonlóképp vélekedett, szerinte az emberek mentalitása a nyelven keresztül érhető el, nyelvi jelek, szókincs és nyelvtani struktúra formájában érhető tetten. A beszélt nyelv mint kutatási témakör igazi rivaldafénybe csak Whorf és Sapir híres nyelvi relativitás hipotézise után került. Whorf és Sapir elmélete azt állítja, hogy az anyanyelv nem csupán a gondolataink formába öntésére szolgáló eszköz, hanem azt is
alapvetően meghatározza, hogy milyenné válik a gondolkodásunk.
Eszerint a más-más anyanyelvűek másképp szemlélik a világot, mást vesznek észre belőle, másképp elemzik a jelenségeket, másképp érvelnek, egyáltalán más alapokra épül a tudatuk.
A narratív pszichológia kialakulása
Amikor Whorf létrehozta a nyelvi relativitás elméletét, azt még semmilyen elméleti keretek közt nem tárgyalták. Évekkel később viszont kialakult egy egységes értelmezési keret, melyet narratív pszichológiának neveztek el. A narratív pszichológiát Bruner 1986-ban megjelent művétől számítjuk. Bruner ebben az időben adta ki a Valóságos elmék, lehetséges világok című könyvét, melyben két gondolkodás/beszédmódról ejtett szót. Ez a kettő a logikai-tudományos és a narratív-elbeszélői mód. A logikai tudományos módban az események előrejelzése és kontrollja kerül előtérbe, míg a narratív elbeszélői módban a szándékok sokszínűsége és a koherens, hihető történetek kapnak szerepet. Bruner azt is megemlíti, hogy ez a két elbeszélői mód nem zárja ki egymást, létezhetnek párhuzamosan egymás mellett.
Tehát a narratív pszichológiai vizsgálódások e ponttól kezdtek sűrűsödni és egyre több embert foglalkoztatni. Először is tisztázni kellett, hogy mi számít narratívának az esetleges fogalmi zavar elkerülése érdekében. A narratívát úgy értelmezik, mint egy elbeszélést vagy történetet, eseményt, aminek van eleje, közepe és vége, mindemellett referencialitással és idői és oksági struktúrával is bír, ami célirányos cselekvéseket is leírhat (László, 2005). Bruner szerint a narratíva mindig kétértelmű, egy szubjektív realitást jelenít meg, ezért kell referenciával rendelkeznie. A narratív képességre a kutatók úgy tekintenek, mint egy
evolúciósan kialakult képességre,
a pszichikum általános antropológiai sajátosságára. Persze ezt kulturális faktorok is befolyásolják. Máshogy hangzanak a kánonok a nyugati és máshogy a keleti kultúrákban. A kánonokat értelmezhetjük forgatókönyveknek, sztereotípiáknak is, amelyek különböző oksági láncolatokon keresztül kerülnek megjelenítésre.
Theodor R. Sarbin is a narratív pszichológia egyik úttörője volt, tőle származik a narratív pszichológia kifejezés. Ő javasolta a narratív elv megfogalmazását. A narratíva Sarbin szerint a cselekvés szervezőelve, amely értelmet ad az ember életében történő eseményeknek, és azok között koherenciát teremt.
Miért hozunk létre narratívákat?
Az emberi tudás történeteken alapul, amik a múltbéli tudást foglalják össze. Az új tapasztalatok a régi történések értelmében lesznek interpretálva.
Ezek az interpretációk segítik megérteni a környező világot, abban a helyünket és önmagunkat.
Gyakorlatilag jelentést konstruálunk azzal, hogy narratívumot hozunk létre. A narratívát fel lehet fogni úgy is, hogy egy reprezentáció, amely nemcsak kognitív, hanem intrapszichikus és interszubjektív is. Tehát az eseményeket úgy tudjuk értelmezni, hogy értelmet adunk neki időben. Egy pszichológiai valóságot konstruálunk. Bruner szerint a pszichológiai valóságnak kétféle mezeje van: egyrészt a cselekvés mezeje, másrészt pedig a tudatosság mezeje. A cselekvés mezeje a cselekvést, szándékot, célt, eszközt, a tudatosság mezeje a cselekvés résztvevőinek tudatát, gondolatait, érzéseit vagy éppen ezek hiányát fejezi ki. Ezek mellett a tudattalan szintje is mindig benne van az elbeszélésben a szöveg strukturális szintjén.
A narratív pszichológia egy új tudományággá kezdte kinőni magát, új elméleti keretet biztosítva. Az, hogy az emberek elbeszéléseit, történeteit is pszichológiai vizsgálódás alá lehet vetni, új perspektívát nyitott a pszichológia tudományában. A szövegből kinyerhetünk releváns információkat, majd használhatjuk azt akár vizsgálati eszközként is, mely reflektál bizonyos intrapszichés állapotokra.
