Nem boldognak lenni művészet. Nem a boldogsághoz kell erőfeszítéseket tenni. Ellenkezőleg. Boldogtalannak lenni művészet, a boldogtalansághoz kellenek sorozatos erőfeszítések - dr. Lisznyai Sándortól a párkapcsolati – és munkahelyi kiégés tizenkét fázisáról és azok jellemzőiről tanulhattunk a Lisznyai Pszicho-Műhely legutóbbi, szombati eseményén. Tudósítás.
A Lisznyai Pszicho-Műhely nyílt rendezvényén dr. Lisznyai Sándor (klinikai szakpszichológus)
adott elő Biztos, hogy ennél jobban is lehet élni! – önmegvalósítás vs. kiégés címmel a Szatyor Bár galériáján szombaton. Az előadás címéül Csíkszentmihályi Mihálytól kölcsönzött idézet szemlélteti, hogy a gyermek Csíkszentmihályi hogyan reagált az őt ért korai negatív életeseményekre (az utolsó vonattal menekült Velencébe, úgy, hogy közben lőttek rájuk): dühvel. A düh autentikusabb reakció a negatív élethelyzetre, mint a kellemetlen létállapotokra a felnőttek által mutatott melankolikus átélés és beletörődés. A gyermek dühvel reagál arra, hogy olyan ostobaságokkal, mint például a háborúk, felforgatják boldog világát, és felháborodással gondolja: lehet ennél jobban is élni.
A boldogság elérése kapcsán Lisznyai Sándor rövidre zárta fejtegetéseit azzal, hogy az emberek általános tévedésben élnek. Nincsenek jó választások se párt, se munkát illetően. Ha felépítjük azt, amit választunk, akkor boldogok lehetünk. Ha elvesszük azt, aki először szembe jön az utcán, ugyan olyan eséllyel lehetünk boldogok, mint ha évekig keresnénk a tökéletes választást.
Ezzel szemben a boldogtalanság művészet, és sok igyekezetet igényel ezt az állapotot kifejleszteni.
20-25 évnek is el kell telnie, mire először kifejlődik az első igazi boldogtalanság. Azonban ha egyszer már volt az ember ebben az állapotban, akkor utána már sokkal gyorsabban kialakul újra: a következőhöz már csak 2-3 év kell, aztán hónapok, hetek, majd 2 nap is elegendő. Boldogtalannak lenni „kiteremtés”. Sorozatos rossz döntések szükségesek hozzá. Azonban az ember hozhat akár 4 fatálisan rossz döntést is, még akkor is elkerülhető a katasztrófa. 6-8 egymást követő rossz döntés szükséges a tágan értelmezett (párkapcsolatra és munkára egyaránt vonatkoztatott) kiégéshez. Ezeket a számokat repülőgép-szerencsétlenségek után, a fekete dobozok felvételein keresztül, a pilótafülkében jelen levők döntési-mátrixának elemzései alapján használja a szakirodalom. Lisznyai Sándor a repülőgép zuhanásának analógiáját azonban végig használta a fázisok szemléltetése során.
A rossz döntések sorozata szükséges tehát a kiégéshez, amelynek tizenkét stádiuma van.
A tizenkettő közül bármelyiknél ki lehet szállni, azonban ezt megtenni egyre nehezebb. A 12 stádiumot Christina Maslach (burnout-kutató) dolgozta ki, Lisznyai az ő elméletei mentén mutatta be az egyes állomásokat.
- Kényszeres bizonyítási vágy
Az első állomás kérdése, a kit, mit válasszunk kérdése. A válasz az, hogy mindegy kit választunk, boldogok lehetünk vele. Nincs olyan, hogy valakit nekünk szántak. Viszont van olyan, hogy valakit egyáltalán nem nekünk szántak, vele viszont hiba összejönni. Tipikus hibák ebben a fázisban, ha azért választunk valamit, mert bizonyítani akarunk az adott területen, ha a döntésünk mindent vagy semmit jellegű (ha nem lehetek vele, nem is érdemes élni), ha múltbeli emlék, vagy beteljesítetlen vágy alapján valamilyen rejtett, fiktív célt akarunk megvalósítani.
- Keményebben küzdeni
A második fázisban, a fő probléma önmagában az, hogy nem szállunk ki most azonnal. Érezzük, hogy valami nem stimmel, bizonytalanok vagyunk, de a „megdolgozunk érte” attitűddel felvértezve harcolni kezdünk, a csak „kezdeti nehézségeknek” megcímkézett, egyébként már ekkor alapproblémák ellen.
- Szükségleteink figyelmen kívül hagyása
A harmadik szakaszban egyre többet felad magából az egyén a küzdelem érdekében. Változunk a párkapcsolatunk érdekében, hogy az fennmaradjon, feladjuk saját igényeiket. Ezek a rossz döntések általában második generációsan kerülnek terítékre és sokszor a párok gyermekein csapódnak le.
- A konfliktusok áthelyezése
A negyedik szakaszban ráébredünk rossz döntésünkre, tudatába kerülünk az 1-3 szakasznak, mindent tudunk saját helyzetünkről, de mégis benne maradunk ebben a kedvezőtlen szituációban.
Ez a halogatás szintje.
Olyan ez, mint a világvégét váró szekták dinamikája. A világvége nem jön el, de a többség paradox módon még elkötelezettebb lesz a szektával kapcsolatban. Tudjuk, hogy tévedtünk de nem lépünk ki, mert már annyit fektetettünk be az adott területen, és annyi időt áldoztunk erre az életünkből, hogy már túl nagy a költsége a kiszállásnak. A belső önmeghasonulás érzését éljük meg ilyenkor. De ha még ebben a stádiumban ki tudunk lépni, az rendkívül felemelő, és a későbbiekben tudunk abból építkezni, hogy egyszer rosszul döntöttünk. Sokan könyvet írnak az ilyen éveikről, amelyekből legtöbbször nem lesz szépirodalmi remekmű, de fontos lépés, mert feldolgozásra kerülnek ezek az élmények. Ebben a stádiumban jelenhetnek meg az első depressziós tünetek is.
- Az értékek revíziója
Az ötödik szakasztól személyiségváltozás nélkül már nem ússzuk meg. Átformálódunk, a saját rossz döntéseinkké válunk. A negyedik volt az utolsó szakasz, ahol még önerőből ki tudtunk volna szállni. Az ötödiktől kezdve ez csak segítséggel lehetséges. Ennek a fázisnak a legjellemzőbb attitűdje a cinizmus és a szarkazmus, és a világ értékeivel szembeni szkepszis. Már nem hiszünk semmiben. A rossz párkapcsolatban élők tipikus reakciója ekkor: „mutass egy jó párkapcsolatot, és akkor kiszállok az enyémből”. Itt kezdjük elveszíteni a Csíkszentmihályi-féle gyermeki énünket.
- A begyűrőző problémák tagadása
A hatodik stádium a kegyetlenség stádiuma, és a mizantróp attitűdök felvétele jellemzi. Főnökök elkezdik annyival kirúgni alkalmazottaikat, hogy „sajnálom, az élet kemény”. A nihilista életszemlélet szuggesztívan közvetítődik a személy közegére is, és a környezet tagjai közül is sokan bevonódnak ebbe a fajta világlátásba. Tipikus példamondat a fázisban, ha például nincs szex valakinek a párkapcsolatában: „ugyan már, komolyan ez lenne a lényeg? az egész szexualitás úgyis egy nagy hányás”.
- Visszavonulás
A hetedik stádiumra a szociális kapcsolatok minimálisra csökkennek. A segítség lehetősége is elvész a korábbi kegyetlenségek miatt. Hogy innentől kezdve mi állíthatja meg a zuhanást? Egy fal. Egy váratlan, extrém esemény, egy hirtelen felébredés. Drogfüggőkre jellemző például, hogy észbe kapnak egy olyan durva eseménytől, amitől már ők maguk is megijednek. Az utolsó bástya tehát egy intenzíven negatív élmény, sokaknak például a börtön, vagy a fenyegetettség érzése.
- Egyértelmű viselkedésváltozások
A nyolcadik fázisra mindezt már vissza szokta jelezni a szociális közeg, nem tudják tovább figyelmen kívül hagyni a zuhanást, mert annak már nagyon egyértelmű, destruktív jelei mutatkoznak.
- Deperszonalizáció
A kilencedik fázis maga a csalódás. Csalódás önmagunkban. Rájövünk, hogy a világ győztesei és vesztesei közül mi utóbbiak csoportjába tartozunk. Az egész életünket veszteségnek értékeljük. Mi mindent megtettünk, erre találkozunk másokkal, akik semmi különlegeset nem tettek, mégis boldogok. Ezzel nehéz szembenézni, de még mindig szembe lehet. Társas támogatással, anélkül viszont esélytelen. Itt azonban már másfajta külső segítség kell, sokkal határozottabb. Az ebben a stádiumban lévő egyéntől át kell venni élete kormányát, kézen kell fogni, mert már csak sodródik.
Ha beüt a csalódás, konkrét segítség kell.
Az ezen a ponton megvalósuló krízisintervenció már nem terápiás műfaj. Az utolsó fázisból való kilépéshez kell valaki, aki erőteljes fellépéssel kilépteti az egyént a spirálból. Szerencsére jellemző a krízisre, hogy ebben az állapotban valaki megtalálja a személyt. Azonban társadalmunkban nehezen lépünk bele a kiléptető szerepébe.
- Belső üresség
Az értéktelenség és az üresség érzésének elnyomása érdekében, még utoljára, túlzottan felerősítünk, mániás jelleggel egyes aktivitásokat, például a szexualitást, hogy leküzdjük a kellemetlen belső érzéseket. Azonban valójában kiüresedést élünk meg.
- Depresszió
Eluralkodik a reménytelenség, az értelmetlenség, a kimerültség, és a közömbösség érzése.
- Kiégés
Fizikai és érzelmi összeomlás, esetleg öngyilkosság. A repülőgép a tengerbe zuhan, leérünk a taigetoszi szikla aljára.
