Az utóbbi időben egyre többen keresnek fel a praxisomban egy jellegzetes problémával, egy féltve őrzött, szorongva hurcolt titokkal: „Nem vagyok alkalmas a hivatásomra, csak még nem jöttek rá. Rettegek, hogy ki fog derülni, és meg fogok szégyenülni.”
Rettegés a lebukástól
Évfolyamelsőként végzett orvosok, tehetséges szerkesztők és sziporkázó írók, magas pozícióban lévő mérnökök, tekintélyes adószakértők. Azt gondolhatnánk, hivatásuk örömteli és élvezetes része az életüknek, mégis szorongások közepette beszélnek nekem a munkájukhoz fűződő érzelmeikről. Közös bennük, hogy hiába a magas végzettség, a kiemelkedő eredmény, az irigylésre méltó munkakör, mégis úgy érzik, sikerük pusztán látszat. Azt, hogy eddig eljutottak, nem a kitartó munkájuknak, erőfeszítéseiknek köszönhetik, kizárólag a véletlen szerencse műve, és a légvár bármikor összedőlhet.
Az imposztor-szindróma
Az „imposztor-szindrómás” emberek egy speciális önértékelési zavarral küzdenek, melynek sajátossága a
„csaló vagyok” megrögződés.
Úgy érzik, hatalmas tehetséggel tudják színlelni azt, mintha értenének a szakmájukhoz, és ez a megjátszási és kommunikációs képesség járult hozzá eddigi sikereikhez. Erős szorongást élnek meg nap, mint nap, a lebukás folyamatos veszélyérzetétől fenyegetve. Hiszen szerintük a lelepleződés csak idő kérdése, egyszer csúnyán ki fog derülni az igazság, hogy nem is értenek semmihez, és becsaptak mindenkit.
Itt mindenki jobb nálam
Ebben a szindrómában szenvedőre jellemző, hogy gyakran hasonlítja össze magát kollégáival, és mivel a probléma nagyrészt a szakmájukban tehetséges, teljesítmény-kényszeres embereket érinti, az általában bekövetkező előléptetésekkel egyre magasabbra kerül a belső mérce is. A legjobbak között még jobban kiéleződik a különbség a munkatársak irreálisan felértékelt képességei és saját maga eltorzult értékelése között. Úgy látja, hogy a kollégái sokkal magabiztosabbak, szakmai tudásuk stabil és megkérdőjelezhetetlen, nem hibáznak.
Ezzel szemben a belső inkompetencia-érzés és a bizonytalanság egyre jobban elszigeteli őt környezetétől, egyedül marad a nyomasztó titokkal. A lelepleződés és megszégyenülés félelme kísér benne minden feladatot, megbeszélést. Például amikor a vezetői irodába hívják azt gondolja: „Biztosan most fognak kirúgni!”
Miből fakadhat az imposztor-szindróma? - Az első diplomás generáció terhe
Imposztor-szindrómás klienseimnél gyakran megfigyelhető jelenség, hogy
családjukban ők az első diplomás generáció
vagy, hogy szüleik végzettségük ellenére sohasem mertek többre vágyni. Gyakori, hogy a szülő a tehetséges gyermeke sikereire a korai évektől fogva kettősen reagált: egyrészt örömmel, másrészt egy burkolt szorongással, kétkedéssel is. A szülő automatikusan bekapcsolt félelme saját kisebbrendűségi érzéseit tükrözi, miszerint most ugyan sikerült a jó eredmény, de egyáltalán nem biztos, hogy legközelebb is így lesz, a világ kiszámíthatatlan, ahogy ezt a felnőtt korábbi negatív tapasztalataiból eredő kognitív torzításaival alá is támasztja.
A siker ellenére is félti gyermekét a – számára sokszor kontrollálhatatlannak tűnő - csalódástól, és attól, hogy „nehogy elbízza magát”, így akarva-akaratlanul is behúzza a kéziféket. Ezzel a kettős kommunikációval és közvetített félelemmel rögtön meg is tanítja gyermekének azt, hogy bár érhet el sikereket, de minden bármikor kudarcba is fordulhat.
A szakadék fölött egyedül hidat építeni?
Másik szakmai megfigyelésem: a szülő retteg attól, hogy gyermekét elveszíti, hiszen a kis falu vidéki nyugalma és a száz fokon izzó- pörgő multik vezérigazgatói világa között óriási szakadék tátong. A vidéken élő idős szülők számára sokszor fényévnyire távolodik felnőtt gyermekük, aki a kiszakadását mintegy árulásként éli meg. A gyökerek és a jelenlegi hétköznapok összeegyeztetési nehézségei gyakran hozzák létre a „nem vagyok idevaló” érzést, és ezáltal magát az imposztor-szindrómát is.
Nehézségeink és erősségeink felvállalása
Ha a fent leírtakat tapasztaljuk, érdemes pszichológushoz fordulni, aki segít feltárni a szorongás mögött rejtőző okokat. A közös munka során felismerhetjük és le is tehetjük
a hurcolt családi és transzgenerációs mintákat, negatív hiedelmeket.
Fontos a sikereinkhez vezető utunk erőfeszítéseink, önrészünk tudatosítása, hogy integrálni tudjuk elért eredményeinket, és egy idő után hiányosságainkat elfogadva, sőt, felvállalva tudjuk képviselni saját értékeinket, erősségeinket.
A szerző Heller Csilla, (krízis)tanácsadó szakpszichológus, relaxációs terapeuta, család-és párterapeuta-jelölt, a Lisznyai Pszicho-Műhely tagja.
