Csernobil: az intézményesült butaság, I. rész

Az HBO minisorozatának egyik lehetséges üzenete, hogy a korabeli Szovjetunió politikai rendszerének működésmódja jelentősen hozzájárult a katasztrófa létrejöttéhez és abszurd kezdeti kezeléséhez. A hibás társadalmi/irányítási rendszerből eredezteti a balesetet Aszódi Attila professzor, a magyar atomenergiaipar szakértője is. De miért szükségszerű, hogy egy ilyen típusú rendszer alapvetően rosszabb módon működjön, rosszabb döntéseket hozzon, mint a nyílt, demokratikus környezetet biztosító rendszerek? A választ a szociálpszichológia csoportgondolkodás nevű mechanizmusa segíthet megtalálni. Dr. Tanács János egyetemi docens cikksorozata.

Amikor egy szervezetben összeülünk megbeszélést tartani, szeretnénk azt gondolni, hogy a csoportos döntéshozás nagy valószínűséggel jobb döntést szül, mintha egyénileg döntenénk. Reméljük, hogy a  csoportban több szempont fog megjelenni, az egyéni szélsőséges álláspontokat, az agymenéseket a közösség le tudja nyesegetni, érvényesülni fog valamiféle kollektív bölcsesség. Bízunk benne, hogy a közösség megsokszorozza intellektuális erőforrásainkat, mert többen együtt több információt tudunk beszerezni, feldolgozni. Irving Janis amerikai szociálpszichológus viszont azzal a koncepcióval állt elő 1972-ben, hogy bizonyos körülmények esetén a döntéshozó csoport butább lesz, mint a sokévi átlag. Janis jó néhány, nagy léptékű politikai kudarc és vele kontrasztot képző siker döntési folyamatát elemezte a konstruktív tanulságok leszűrése érdekében. Vizsgálta különböző amerikai elnökök és tanácsadó testületeik fiaskóit: John F. Kennedy elnöknek a kubai Disznó-öbölben megkísérelt invázióval, Franklin D. Rooseveltnek a Pearl Harbor japán általi megtámadásával, Harry S. Trumannek az Észak-Korea elleni háborúval, valamint Lyndon B. Johnsonnak a vietnámi háború elszállásával kapcsolatos kudarcait. E fiaskók ellenpárjaként tanulmányozott sikeres döntéseket: a Marshall-tervvel, valamint a kubai rakétaválsággal kapcsolatos megbeszéléseket. Végül megalkotta a csoportgondolkodás koncepcióját.

A csoportgondolkodás szó elsőre akár pozitív csengésűnek is tűnhet: azt sugallhatja, hogy itt valami nagyszerű közösségi együttgondolkodásról van szó. Ez azonban tévedés. A csoportgondolkodás sokkal inkább a „csoportos hülyeség” szinonimája. Pláne, ha figyelembe vesszük, hogy Janis is szerette felidézni elmélete kifejtésekor John F. Kennedy elhíresült, és nem kevéssé önkritikus kérdését, amelyet a balul elsült Disznó-öböl inváziót követően tett fel: „Hogyan lehettünk ilyen hülyék?” Janis válasza a csoportgondolkodás, ami a csoporthülyeség szépítő megfogalmazása.

A csoportgondolkodás jelenségének legáltalánosabb meghatározása, hogy

a csoport döntési folyamatát jobban meghatározza az egyetértésre törekvés erőfeszítése, mint annak a helyzetnek a létrehozása, hogy az egyetértés valódi, tartalmas és megalapozott legyen.

Ilyenre persze könnyen találunk példát a legtöbb szervezetben. Például, a „siessünk, döntsünk gyorsan a jelölt/pályázat/stratégia alkalmasságáról, mert zár a menza, nem kapunk ebédet” könnyű szerrel tud katalizálni egy hamis konszenzust. Janis azonban nem állt meg az általánosság ilyen szintjén, hanem egy sokkal kifinomultabb mechanizmust hámozott ki az esettanulmányok révén.

A koncepció szerint első lépésben létrejön a csoportgondolkodás melegágya (eredetiben antecedens, azaz előzmény tényezők). Tulajdonképpen ezek a kiinduló katalizátorai az egész jelenségnek. A csoportban már lábra kelt negatív folyamatokat mutatják a csoportgondolkodás tünetei (symptoms). A téves vágányon futó működésmód végül konkrétan a döntéshozás információfeldolgozási hibáiban és egyoldalúságaiban ölt testet, amely rossz minőségű döntést valószínűsít.

Janis alapélménye az volt, és sokszor vissza is tér ehhez a példához, hogy John F. Kennedy elnök és döntéshozó csoportja másfél éven belül két, lényegesen eltérő minőségű és eredményű döntést hozott. Először 1961 áprilisában óriási kudarcot könyvelhetett el a fentebb már említett disznó-öbölbeli partraszállás kapcsán, majd 1962 októberében sikeresen oldotta meg a kubai rakétaválság jelentette kihívást, amely a III. világháború kirobbanása irányába mutatott, miután a Szovjetunió az Amerikai Egyesült Államok területét elérni képes rakétákat kezdett telepíteni Kubába. Janisnak kiváló kiindulási támpont volt, hogy Kennedy az öböl-fiaskót követően milyen tervszerűséggel alakította át döntéshozási megbeszéléseinek lebonyolítását. Janis végeredményben négy olyan szervezeti szerkezeti hibát is talált, amelyek előidézői a csoportbutaságnak. Ezek:

• a csoport elszigetelődése más csoportoktól,
• a pártatlan vezetés hiánya,
• a módszertani eljárások nélkül meghozott döntések, és végül
• a tagok hasonló társadalmi és ideológiai háttere.

Bár ezek a szerkezeti hibák rögzült torzulások is lehetnek egy szervezet működésmódjában, ugyanakkor Janis felfogásában nem szükségképpen stabilizálódtak és váltak megváltoztathatatlanná: kontrollálhatók, kivédhetők és ily módon a csoportgondolkodás veszélye csökkenthető.

A csoportgondolkodás létrejöttének egyik legkülönösebb, önálló katalizátora a túl erős csoportkohézió. A mechanizmusban az az igazán különös, hogy a szervezeti működés szempontjából eredendően pozitív dolog, az erős csoport-összetartozás csap át a csoportbutaság létrehozójának szerepébe. A közösséghez tartozás erős érzése egy munkaközösségben akár kívánatos is lehetne, az egyén stabil pozíciója a csoportban pedig elvileg segíthetné a különvélemény felvállalását, a független kritikai gondolkodást. Csakhogy Janis azt találta, hogy a túlságosan dominánssá váló összetartozás-érzés a visszájára sül el:

amikor egy csoportban az egymásnak megfelelés és elfogadás igénye válik meghatározóbbá más szempontok rovására, akkor ez a kritikai gondolkodás és viselkedés leépítéséhez vezet.

Bár Janis maga ezt tekintette a legerősebb előidéző oknak, ennek a kiküszöbölésére vagy enyhítésére nem tett javaslatot.

Janist eredetileg nem az alkalmilag létrejött, inkább egyének halmazának, mintsem közösségnek tekinthető formációk döntési tévedései érdekelték. Nem is a tendenciózusan rosszul döntő csoportok, hanem azok az esetek, amikor az alapvetően jól működő döntéshozók kerülnek olyan helyzetbe, amelynek eredményeként jó eséllyel mégis egy fatálisan rossz döntés születik. Ebből adódik, hogy elmélete eredeti szándéka szerint nem a szisztematikusan rossz működés következtében, rutinszerűen előálló rossz döntésekről ad számot. Ebbe a törekvésébe illett, hogy a megváltoztatható szerkezeti hibák mellett olyan helyzeti tényezőket találjon, amelyek beindítják, kiváltják a már lappangó csoportgondolkodást. Úgy találta, hogy az erős külső fenyegetettség, a tagokban ily módon kiváltott erős stressz, az időkényszer, a döntési feladat összetettsége, a tagok önbecsülését gyengítő, közelmúltbeli kudarcok, és végül az erkölcsi dilemmák egyaránt segítenek életre hívni a csoportbutaságot.

Janis elméletének és empirikus vizsgálatainak a szépsége, hogy nem a levegőbe beszél. Nem elvi alapon, valamilyen ideák mentén teszi le a voksát, mondjuk a nyílt, pártatlan vezetés mellett, vagy a független és kritikai gondolkodás fontossága mellett. Mivel a hülyeség mechanizmusát fiaskók és sikerek tanulmányozásából szűrte le, elgondolása azt üzeni: nem kell így csinálni, de ha nem így csinálod, nem csodálkozz, hogy helybe mész a pofonért. Mondjuk egy olyasmi típusú pofonért, mint a csernobili katasztrófa.

De miért is valószínűsíti Janis koncepciója a Csernobilhoz vezető utat?

Ahogy láttuk, Janis koncepciója az erős csoportkohéziót nem számítva olyan tényezőket ragad meg mind a hibás szervezeti működésben, mind a helyzeti tényezőkben, amelyek esetlegesek. Ebből fakad, hogy az általa vizsgált döntéshozási csoportok nem szükségképpen működnek és döntenek rosszul, valószínűsítve a nagyszabású kudarcokat. Ugyanakkor az általa megadott feltételek minden további nélkül általánosíthatók úgy, mint amelyek tartós fennállása esetén jellemzően fiaskókra számíthatunk. Janis elméletéből ugyanis az következik, hogy azok a társadalmi, politikai, vállalati stb. rendszerek, amelyek működésmódjuk alapjaivá teszik, esetleg formálisan is intézményesítik a csoportgondolkodás melegágyának tényezőit, nagy valószínűséggel produkálni fogják az elbaltázott döntéseket, következményeikkel együtt.

Márpedig, ha rávetítjük a Janis-féle csoportgondolkodás tényezőit a kelet-európai szocialista országok és a Szovjetunió társadalmi berendezkedéséből fakadó, durván 1990-ig érvényes működésmódra, akkor azt találjuk, hogy e társadalmi rendszerekben tartósan és alapvetően állt fenn azon tényezők többsége, amelyek a csoportbutaságot előidézik. Ennyiben nem véletlen, hogy a csernobili baleset a szocialista politikai berendezkedésen belül jött létre: a társadalmi rendszer az atomerőmű menedzsmentjétől és különböző egységeitől, az intézményi rendszer magasabb szintjeiig olyan környezetet teremtett, amelyben a csoportgondolkodást életre hívó feltételek helyből fennálltak.

A cikk szerzője: Dr. Tanács János