„Doktor úr, a maga szíve sose fáj?” – Az orvosi hivatással járó pszichés nehézségek

Amikor kapcsolatba kerülünk az egészségüggyel valamilyen problémánk miatt, akkor azt várjuk, hogy a fókusz rajtunk lesz, a mi nehézségeinken. Ez rendben is van így, hisz az orvos-beteg kapcsolat természetéből ez következik, de ettől függetlenül nem árt magunkat emlékeztetnünk arra, hogy az orvos személyében ugyanúgy egy ember áll velünk szemben, akinek megvannak a saját érzései. Vajon mivel kell megküzdenie egy medikusnak és egy gyakorló orvosnak nap mint nap? Cikkünkben ebbe szeretnénk egy apró betekintést adni.

Nem várnak könnyű évek azokra az érettségizőkre, akik felvételt nyertek valamelyik orvosi egyetemre. Ez az állítás egy közhely, mindenki tisztában van vele, hogy az egyik legnehezebb szak az orvosi. Létezek azonban tudományos adatok is arra vonatkozóan, hogy pontosan milyen pszichés megterheléssel járnak a medikus évek, majd aztán az orvosi hivatás. Számos tanulmány keretében vizsgálták az orvostanhallgatók és a későbbi orvosok pszichés jólétét és az őket érő stresszorokat. Cikkünkben Túry Ferenc egyik könyvfejezete alapján ezeket szeretnénk röviden bemutatni, továbbá megszólaltatunk orvosokat is a témában.

Tisztában vagyunk vele, hogy rengetegen rendelkeznek kisebb-nagyobb negatív tapasztalatokkal az egészségügyből, ezzel mi sem vagyunk másképp. Ezzel együtt azt gondoljuk, hogy a másik ember megértésére való törekvés és a helyzetével történő empatizálás csak jobbá teheti a helyzetet.

A megterhelő orvosi egyetem

Az egyetemre frissen bekerült hallgatóknak a gimnáziumi évek után azonnal meg kell tanulniuk az időgazdálkodást, hiszen az egyik legnagyobb problémájuk az időnyomás lesz a következő években. A tananyag hatalmas mennyiségét figyelembe véve fontossági sorrendet kell felállítaniuk a különböző életterületek között, úgy, hogy minden lényeges dologra jusson idő. Belátható, hogy ez nem egyszerű, és könnyen fellazulhatnak addig szoros, közeli kapcsolatok is, ami a magányosság érzését hozhatja magával. Később, a klinikai évek alatt megnövekszik a felelősségérzés és a rossz döntések lehetséges következményeitől való félelem.

A halál látványa, a krónikus vagy terminális állapotban lévő betegek kezelése nyomasztó teher,

ahogyan a fertőzések miatti aggodalom vagy a szexuális tartalmú kérdések megbeszélése a beteggel is az lehet. Az pedig, hogy egy hallgató vagy egy későbbi orvos képes legyen elfogadni azt, hogy a tudásának korlátai vannak, és nem állhat mindig a fájdalom és a halál útjába, az egyik legnagyobb kihívás, mellyel szembesül.

Megoszlanak a vizsgálatok eredményei a tekintetben, hogy melyik év a leginkább stresszes: egyes szerzők szerint az első év, míg mások a második-harmadik évfolyam stressz-terheltségét találták a legnagyobbnak, megint mások krónikus lefolyásúnak tartják az orvosegyetemi stresszt. Akárhogy is, a stressz mindenképp ártalommal jár, és az immunfunkciók csökkenését okozva fogékonyabbá tesz a kisebb fertőzésekre. A férfiak és nők különböznek a stressz mértékének és minőségének megítélésében is: a nő hallgatók több stresszről számolnak be, és ők inkább az orvosi szereppel járó felelősségtől szoronganak, míg a férfiak a beteggel való kapcsolat és az orvosi műhibák miatt aggódnak, illetve amiatt is, hogy még nem tudnak gyógyítani.

Azzal kapcsolatban is voltak kutatások, hogy miként hat az orvosi egyetem a személyiségre. Több vizsgálat megerősítette, hogy az egyetemi képzés az A-típusú személyiségre jellemző viselkedésformákat erősíti, úgy mint versengés, ellenségesség, impulzivitás, túlzott munkabéli elhivatottság. Kiderült, hogy később az orvosoknak csak 10 százaléka él pihenőidővel, csak 16 százalékuk olvas kedvtelésből vagy csinál valamilyen szabadidős programot, és csupán 11 százalékuk vett ki olyan szabadnapot, mely nem hivatásbéli tevékenységgel volt kapcsolatos.

Mindezek fényében felmerülhet a kérdés, hogy kiből lesz sikeres hallgató, majd aztán orvos? Úgy tűnik, hogy

a tesztírások eredménye nem megbízható előrejelzője a klinikai teljesítménynek.

A jó teljesítmény az autonóm véleménnyel és megfelelő emocionális intelligenciával rendelkező, motivált személyiséggel korrelált. A teljesítménymaximalizálást a szorongás optimális szintje támogatja, a túl alacsony vagy túl magas szorongásszint nem előnyös.

Következmények

Látjuk, hogy az orvosképzés az egyik legmegterhelőbb út, melyet a fiatal érettségi után választhat magának. De vajon mindennek milyen következményei vannak? Első körben fontos kiemelni, hogy

a hallgatók és az orvosok többsége sikeresen megbirkózik a nehézségekkel,

ez mindenképp pozitívum. Több adat is arra utal azonban, hogy a medikusok és a későbbi orvosok egy része fokozottan veszélyeztetté válik pszichiátriai zavarok tekintetében. A depresszió élettartam-prevalenciája 15 százalék körüli a második év végén, mely háromszor magasabb, mint az átlagnépesség életkor szerint illesztett mintája. Ez alapján kijelenthető, hogy 

az orvosi tanulmányok komoly depresszióprovokáló tényezőként tarthatók számon,

azonban segítséget viszonylag kevesen kérnek, melynek egyik oka a megbélyegzéstől való félelem lehet. Egyébként azok a hallgatók a leginkább veszélyeztetettek, akik a felvétel előtt alacsony társas támogatással rendelkeztek, még akkor is, ha ez a szupport az egyetemi évek alatt már jobb volt. Szintén szomorú adat, hogy a gyakorló orvosok 10-20 százaléka tapasztal meg élete során valamilyen pszichiátriai zavart. Ami vezet: a depresszió, az öngyilkosság és az addikciók.

Ezeken kívül ott van a kiégési (burnout) szindróma is, mely a segítő foglalkozást végző szakemberek által megtapasztalt, speciálisan megterhelő körülmények következménye. A szindróma lényege definíció szerint: „Olyan tartós, negatív, munkára vonatkozó lelkiállapot egyébként „normális” egyénekben, amelyet elsősorban kimerülés és distress, a csökkent hatékonyság érzése, csökkent motiváció, és a munkával kapcsolatos diszfunkcionális viszonyulások és viselkedések jellemeznek. Fokozatosan fejlődik ki, de hosszú ideig észrevétlen maradhat az érintett számára.”

Kialakulása kapcsán legnagyobb magyarázóerővel az olyan munkahelyi stresszorok bírnak, mint például: a túlterhelés, az időnyomás, a szerepkonfliktusok, a társas támogatás hiánya. Lélektani értelemben nagy szerepe van az érzelmi túlterhelésnek, mely a segítő foglalkozás kapcsán a fokozott interperszonális igényekből ered, egy alapvetően olyan orvos-beteg kapcsolatban, mely természetéből fakadóan nem kölcsönös.

Mi segíthet?

Valószínűleg kevesen lepődnek meg, ha azt mondjuk, hogy a segítés útjai mentálhigiénés vagy komolyabb esetben pszichoterápiás jellegűek. Már az egyetemi évek alatt is hasznos segítséget nyújthatnak a társas támogatás jegyében az esetmegbeszélő csoportok, ahova be lehet vinni a gyakorlat során adódó problémákat, orvos-beteg kapcsolattal összefüggő nehézségeket. Biztosan támogatóan hatnak a relaxációs vagy mindfulness gyakorlatok, melyek segíthetnek elszakadni az időnyomás és teljesítménykényszer okozta szorongástól. Azt is lényeges tudatosítani, hogy – ahogyan egyébként sem – ilyen megterhelés mellett, ha a kialakult helyzet indokolja, egyáltalán nem szégyen szakember segítségét kérni, sem a hallgatónak, sem a gyakorló orvosnak. Az egyetemi évek alatt óriási szerepe lehet a különféle önszerveződő köröknek, melyre egy nem klasszikus, de remek példa a SOTE Meme nevet viselő Facebook-oldal. Habár nem a hagyományos értelemben, hanem virtuális közösségként funkcionálva, de abszolút

a társas támogatás és összetartozás érzetét erősíti,

ráadásul az egyik leghatékonyabb módon, a helyzetben lévő nehézség humorba történő átfordításával segíti a megküzdést.

Ezzel együtt a problémák nyilvánvalóan rendszerszintűek, és tekintettel arra, hogy mi nem vagyunk orvosok, és nincs személyes tapasztalatunk a magyar viszonyokról, szakmabelieket kérdeztünk meg arról, ők hogyan látják a tárgyalt témát, miben vélik felfedezni a sikeres megküzdés kulcsát, és számukra miért érdemes ezt a hivatást űzni, a nehézségek ellenére is.

Egy rezidens doktornő: 

Amit a közvetlen környezetemben látok, az a nagy leterheltség, nagyon sok adminisztrációs munka és nagy nyomás szinte minden munkanap. Hosszú előjegyzési sorrend és várólisták vannak az ambulancián és az osztályon, ami számunkra is frusztráló. 

A kiégés szerintem eléggé gyakori. Számokat hirtelen nem tudok mondani, de az a tapasztalatom, hogy mind én, mind a barátaim már az egyetemen átmentünk egy kiégéses perióduson, majd a munkakezdéskor szintén. Utána kicsit jobb lett, ahogy megszoktuk a munkát, terhelést, de azért elég nehéz megbirkózni vele. Szerintem nagy megterhelés minden nap mások gondjaival (és ide mind a lelki, mind a testi beleérthető) foglalkozni. Főleg úgy, hogy ritka a közvetlen sikerélmény. 

A megküzdésre leginkább a határok meghúzását javasolják és a hobbikat. Ez persze rezidensként egy nem belátó vezető alatt dolgozva viszonylag nehéz, mert ha a főnök több munkát ad ki, mint ami belefér a munkaidőbe, akkor az ember nehezen húzza meg a határokat. Szerencsére nálam nem ez a helyzet áll fenn. 

Az egyetemmel kapcsolatban kicsit elfogult vagyok, mert nem szerettem. Nem értettem egyet a tanítási stílussal, elvvel. Szerintem az egyetem a sok tanulnivaló mellett nagyon nagy pszichés nyomást is helyez a tanulóra. Az első két év tapasztalata számomra az volt, hogy soha nem lehetek elég jó, bármennyit is tanulok, bármilyen jegyet is kapok. Irreális volt az elvárt mennyiség és a részletesség is. Harmadévtől ez sokat változott, a hallgatókhoz való hozzáállás is általában emberségesebb lett. Az, hogy mik azok a tényezők, amik eldöntik, hogy ki küzd meg sikeresen, nem tudom. Biztos, hogy fontos a kiegyensúlyozott, egyetemtől független élet, hogy az ember ne gondolja azt, hogy csak a vizsgák és a zárthelyik azok, amik számítanak.

Hogy miért érdemes ezt csinálni a magyar rendszerben, irreális viszonyok között, az nagyon személyes. Nálam sok oka vannak ennek, például az egyik, hogy ha hat évet jártam egy egyetemre, akkor már legyen értelme is. Szerintem orvosi diplomával azért nem sok választása van az embernek, vagy orvosként dolgozik, vagy elmegy gyógyszercéghez, vagy kutat. De olyat azért keveset hallok, hogy valaki teljesen másba kezdett volna. Biztos, hogy van a háttérben egy altruista szemléletmód is, de ennek a gyökerei az egyetemi évektől régebbre nyúlhatnak vissza a személyiségben. 

Dr. Banet Nóra Mira:

Szerintem a kiégést túlmisztifikálják. Az egész csak egy csalódás önmagunkban, egy fájdalmas szembesülés a valósággal. Amikor a fejünkbe vesszük, hogy az egészségügy elkötelezett fogaskerekei leszünk, elképzelünk magunknak egy jövőképet. „Szeretnék segíteni másokon!” „Szeretek emberekkel foglalkozni!” Ezek a leggyakoribb motivációk. Nos, tulajdonképpen gyógyítani nagyon hálátlan feladat.

Egy ideális világban az emberek megbetegszenek, segítséget kérnek és kapnak, a diagnózis birtokában mindent megtesznek gyógyulásukért, majd újra egészségesek és hálásak lesznek. Az orvosok, ápolók társadalmi megítélése jó, a gyógyításért cserébe kellő mennyiségű fizetést és szabadidőt kapnak, utóbbi kettőt pedig kikapcsolódásra, pihenésre, szórakozásra fordítják.

A valóságban ezek közül gyakorlatilag semmi nem valósul meg. A betegek későn fordulnak segítségért, nem vesznek részt szűrővizsgálatokon, az elhanyagolt nyavalyákat pedig nehezebb helyre hozni. Az átlag magyar ember együttműködő készsége sajnos csekély, komoly gondok vannak a betegségtudattal, a felelősségtudattal és az egészségkultúrával. Az orvosok és az ápolók társadalmi megítélése romlik, többségük alulfizetett, túlterhelt, fáradt és frusztrált, szabadidejüket és pénzüket rosszul mozgósítják.

Kézenfekvő lenne mindezekért valamilyen külső erőt hibáztatni, akit hívhatunk a sátánnak vagy a kormánynak, a főnökünknek vagy a betegeknek. De valójában ez a természetfeletti gonosz lény bennünk lakik. Nem tudunk megküzdeni a mindennapi pszichés terheléssel, az élet igazságtalanságaival, a szegénységgel, a halállal, a gyötrelemmel, az emberi makacssággal, a trehánysággal, a szégyennel, a bánattal, mások fájdalmával, a kiszolgáltatottsággal, a tudatlansággal, a szegénységgel, a nagyképűséggel, a lekezelő emberekkel, a neveletlenséggel és a türelmetlenséggel. Közhelynek tűnhet, de ezeket az érzéseket napról napra újból és újból átéljük, megtapasztaljuk. Ember legyen a talpán, aki ezt mind a helyén kezeli. A probléma akkor kerekedik, amikor a reakció ezekre az üresség lesz, a passzivitás, a közöny. A közöny a lélek gyilkosa.

Véleményem szerint tíz emberből egy az, aki pszichésen elég stabil ahhoz, hogy alkalmas legyen a pályára és mindezzel megküzdjön gond nélkül. Két dolgot tartok még fontosnak a témában: az egyik a pénz, a másik pedig a reális énkép. Sokan azt mondják, ha jobban megfizetnék a kórházi dolgozókat, csökkenne a kiégés mértéke. Vitathatatlan, hogy rengeteg dolgozó küzd anyagi gondokkal, ennek ellenére azt gondolom, hogy a pénz nem pótolja a személyiségbéli hiányosságokat, inkább csak a rekreációt segíti elő a szabadidőben, ami valóban képes csökkenteni a frusztráció mértékét, de a rosszul berögzült viselkedésmintákon, a negativisztikus gondolkodáson, az együttérzés hiányán nem segít.

A burnout egyik veszélyes jellemzője az, hogy ragályos. Sajnos a legmotiváltabb és legvidámabb dolgozót is próbára teszi, ha társai mindenben a negatívat látják, rosszindulatú megjegyzések viharában kell eltölteni a dolgos mindennapokat. A dolgozók gyakran minősítik egymás munkáját, társszakmákban dolgozók munkáját, a beteget magát, a körülményeket, a sok panaszkodás pedig saját munkájuk és megítélésük rovására megy, ami miatt megint csak másokat hibáztatnak és kialakul egy ördögi kör. Talán mindenkinek csak az aktuális problémára kellene koncentrálnia, megoldania az aktuális feladatot a tőle telhető legjobban, megveregetni a saját vállát, meg persze a betegét, és nem nyilatkozni más munkájáról. Az egész kiégés csak hozzáállás, szemlélet és önismeret kérdése. De persze én erről semmit sem tudok: jó a fizetésem, kedvesek a kollégáim, csak jó betegeim vannak, és nekem van a legjobb főnököm a világon!