Huszonévesen ült le először a honi kulturális élet nagyjaival beszélgetni, és nem vallott kudarcot, ma pedig már az egyik legjobb a szakmájában. Kadarkai Endre háta mögött több mint kétszáz televíziós portré áll, és olyan emberek személyiségbe kaphattunk bepillantást a munkássága által, mint Törőcsik Mari vagy Moldova György. Állítása szerint már gyerekként is eszelős módon érdekelték az emberi történetek, és ma sincs ez másképp. Őszinte kíváncsisággal fordul a kérdezettje felé, melynek jutalma, hogy egyszerűen szeretnek neki mesélni az emberek. A jövője kulcsát is az interjúkban látja, azonban nyitott arra, amit az élet tartogat számára. Nagyinterjúnk.
Készülve a beszélgetésre, találtam egy interjút a Youtube-on, amiben kivételesen Ön volt a kérdezett fél. A videó alatt pedig olvastam egy érdekes kommentet. Azt írta a hozzászóló, hogy Kadarkai Endre nem egy átlagos fiatal, mert emögött az eminens, fiatal külső mögött egy száz éves, bölcs aggastyán lakik. Mennyire érzi ezt igaznak?
A fiatalt és az eminenst is vitatnám. Remélem, hogy most sem vagyok eminens, ahogy sohasem voltam az. Tisztelettudó vagyok és igyekszem minden helyzetben úriemberként eljárni, de az eminens szónak van egy negatív felhangja, úgyhogy bízom benne, hogy ez rám nem igaz. Persze ha így tűnik, akkor így tűnik. Ahogyan Weöres Sándor írta: „Ki minek gondol, az vagyok annak.”
A bölccsel mi a helyzet?
Ennyi idősen, 33 évesen bölcsnek sem nevezném magam. A bölcsesség az ismeretanyaggal és a tapasztalatokkal érkezik meg. Az egy másik kérdés, hogy világéletemben nagyon szerettem emberekkel beszélgetni, ennek hozadékaként pedig rengeteg sors és életút átfolyt rajtam, de ez nem egyenlő a bölcsességgel.
Egyfajta koravénség sincs Önben?
Az lehet, hogy volt, ma már szerintem nincs.
Fiatalabbként volt koravén?
Talán igen, de azért nem voltam egy rendellenes gyerek. Szerettem a figyelem középpontjában lenni, ennek megfelelően osztályelnök is voltam, és mindig is nagy társasági életet éltem. Ezzel együtt igaz, hogy hamarabb kezdtem el felnőttekkel beszélgetni vagy az idősebb korosztálynak szóló könyveket olvasni, mint a kortársaim.
Az pedig egészen biztosan nem volt tipikus a gyerekek körében, hogy 10 évesen a Friderikusz Show-t jegyzetelik, és közben azon gondolkoznak, hogy miért úgy kérdeznek és válaszolnak az emberek egy beszélgetésben, ahogy. Ön viszont azt mondta egy korábbi interjújában, hogy rendszeresen gyakorolta ezt.
Tegyük hozzá, hogy csak a magam 10 éves szintjén, az akkori intellektusommal. Egyébként ehhez az is hozzátartozik, hogy egyke gyerek vagyok. Ez sok mindent megmagyaráz, mert az embernek ilyenkor önmagát kell szórakoztatnia. Sok barátom volt, de amikor nem velük játszottam, akkor például a saját gombfoci-meccseimet közvetítettem a szobámban. Borzasztóan érdekelt minden, ami a televíziózással kapcsolatos. Egy ideig kacérkodtam a sportriporterkedéssel is, amit aztán elengedtem. De amikor két ember beszélgetett a kamerák előtt, az elbűvölt a kezdetektől fogva. Mindegy volt, hogy ezt Vitray, Szilágyi vagy Kepes csinálta.
Mi bűvölte el benne?
Nézze, most voltam például Nápolyban. Azt mondhatom, hogy egyáltalán nem érdekeltek az épületek és a múzeumok.
Egy dolog érdekel: az ember és az ő története.
A döntéshelyzetei, a dilemmái, a természetrajza, a lelkének bugyrai, az életének a fordulópontjai, és hogy mindez hogyan van elmesélve. Egy könyv is csak akkor fog meg, ha ott van benne az aktor. Ezért nem olvasok tájleírásokat vagy útirajzokat. Történelmi könyvet is csak akkor, ha teljesül az említett kitétel. Például ha Churchill memoárja kerül a kezembe, akkor is azon merengek, vajon miért döntött úgy egy adott helyzetben, ahogy. Az teljesen hidegen hagy, hogy a fronton milyen hadászati eszközöket vetettek be a nácik ellen. Valószínűleg gyerekként is az foghatott meg ezekben a beszélgetésekben, hogy egy ember élettörténete kibomlott előttünk, mint egy regény. A sportriporterkedés is azért lehetett egy vonzó alternatíva számomra, mert elképesztő drámákat, mennybemeneteleket és pokolra jutásokat mutat meg. Annyi idősen ez még nem volt tudatos a részemről, de ez a veleszületett vonzalmam az emberi történetek iránt tuszkolhatott abba az irányba, hogy meg akarjam mutatni őket másoknak is, például egy portréműsor által.
A szülei mit szóltak ahhoz, hogy gyerekként riportert játszik?
Biztosan érezték, hogy jó nagy adag exhibicionizmus van bennem, és hogy szeretném a későbbiekben megmutatni magam. Elég nagy arcom is volt, többször kijelentettem, hogy belőlem országos szintű televíziós válik majd. Mentségemre szóljon, hogy ennyi idősen szerintem normális az ilyesfajta lelkesedés.
Ezek szerint nem érte őket meglepetésként a pályaválasztása.
Látva a karakteremet, szerintem nem. Azt talán már furcsállták, amikor 13 évesen még mindig kiküldtem őket a szobából, mert annak az illúziójával közvetítettem gombfoci-meccseket, hogy ez most élesben megy. Tisztában voltam vele, hogy igazából senki sem hallja a szavaimat, de halálosan komolyan vettem. Ettől függetlenül hozzátenném, hogy egyáltalán nem voltam egy mimóza típus, aki hazaérve az iskolából egyedül játszott a szobájában.
Egy extrovertált kisfiút kell elképzelni?
Minden voltam, csak introvertált nem. A szüleim egyébként sokkal szemérmesebbek, mint én.
Volt olyasvalaki a családjában, akitől örökölhette a kérdezés szeretetét, és a másik ember belső világa iránti ilyen fokú érdeklődését?
Nem tudok senkiről, akitől ezt hozhattam volna, vagy akinek hasonló ambíciói lettek volna.
Ha már az ambíciók: ön szerint ki alkalmas erre a pályára?
Mindig azt szoktam mondani, hogy az válassza ezt a szakmát, akit érdekel a másik. Aki ürügynek tekinti a hivatást, hogy ő maga megjelenhessen és kérdezhessen a tévében, az ne csinálja ezt, az csak tetszeleg. A legfontosabb az érdeklődés. Ha például szóba elegyedek egy hajléktalannal, akkor engem őszintén érdekel, hogy hol szokott mosakodni. Ha ez hidegen hagy, és már ott van a válasz a fejemben, hogy biztos valamelyik melegedőben, akkor ezt azonnal észreveszi az alany és nem jön létre valódi diskurzus.
Ezt a fajta őszinte érdeklődést érezhették meg az Arckép vendégei is, még a műsor elindulásakor? Azért kérdezem ezt, mert azt mondta egy korábbi beszélgetésben, hogy a kezdet kezdetén a nagyinterjúi még hemzsegtek a gyermekbetegségtől. Nekem mégis az a benyomásom a korai Arcképekről, hogy már akkor is szerettek Önhöz járni, ráadásul nem akárkikkel ült le 50 perces beszélgetésekre, hiszen ismert művészek, színészek és írók is a vendégei voltak. Ön pedig egy huszonéves fiatalként volt jelen. Egy ilyen helyzetben az érdeklődés volt a kulcs?
Valószínűleg igen. Vitray Tamás mondta nekem egyszer:
„Egész egyszerűen magának szívesen beszélnek az emberek. Ez a legnagyobb adomány, amit egy riporter a magáénak tudhat, mert Ön csak érdeklődően figyel, ők pedig elmondják az életüket.”
Azóta is nagy becsben tartom ezeket a mondatokat.
Nem bízta el magát?
Egyáltalán nem, sőt! Ezek a mondatok azért is jelentettek nagyon sokat, mert egy olyan korszakban hangzottak el, amikor az önbizalmam nem verdeste az eget. Már akkor is tudtam, hogy tele vannak hibákkal az interjúk, és most visszanézve sem vagyok elájulva tőlük. Akkor még a riporterré válás első szakaszában jártam, amikor hályogkovács módjára teljesen ösztönösen kérdeztem, és hiányzott belőle a tudatosság.
Milyen szakaszok vannak még?
A második az, amikor görcsösen nekiállsz mások gesztusait és a kérdezéstechnikáját utánozni, kvázi epigonná válsz. Ma is van egyébként bennem egy kaméleon, tudok úgy kérdezni, mint Baló, Szilágyi, Vitray vagy Friderikusz. A harmadik szakaszban már marha magabiztosan nyomod, de még nincs mögötte kiérlelt tudás, és a negyedik az, amikor megszületik egy kiforrott, önazonos személyiség, aki a kellő tudással is fel van vértezve.
Most az utolsó szakaszba tenné magát?
Ebben nem vagyok teljesen biztos. Inkább a harmadik és a negyedik között tartok valahol.
Miért?
Ennyi idősen még borzasztóan fiatalnak számítok ebben a szakmában. Nem tudom, hogy biztosan megvan-e az a fajta ismeretanyagom és élettapasztalatom, ami ahhoz kell, hogy valaki érdemben tudjon beszélgetni mondjuk egy 70 éves emberrel. Ezek nélkül, ebben a helyzetben te egy fiatalabb érdeklődő vagy.
Mindenesetre úgy tűnik, hogy az odafordulásával ezt némiképp kompenzálni tudta. Meg talán azzal, ami a képernyőn keresztül is átjött: maga mindig nagyon alaposan felkészült a másikból.
Ebben viszont benne van az egész szakmánk kritikája is. Tisztelet a kivételnek, de rengetegen vannak olyanok, akik nem készülnek fel rendesen az interjúalanyból. Miközben ennek annyira magától értetődnek kellene lennie, mint hogy egy színész tudja a szövegét a színpadon. Ezért lehetett az, hogy sokan már azon is meglepődtek, hogy ötnél több interjút elolvastam tőlük.
Többször említette az interjúi során, hogy nem akar pszichologizálni a másik ember életével kapcsolatban, mégis mindig ezt teszi. Miért nem akar pszichologizálni, ha élvezi?
Mert okoskodni nagyon egyszerű. Elmondani, hogy a másiknak szerintem ezt vagy azt kellene csinálnia.
De hát ilyeneket nem szokott mondani.
Nem szoktam, csak ezeket akarom elkerülni. Egyáltalán, hogy jövök én ahhoz, hogy egy harminc évvel idősebb embernek opciókat kínáljak? Másrészt a pszichológia egy szakma. Én maximum számvetésre alkalmas szempontokat kínálok föl. Nyilván, az nagyon jóleső dolog, amikor beszélgetek valakivel, és azt jelzi vissza egy meglátásom kapcsán, hogy ez még sosem jutott eszébe.
Ezek szerint volt erre precedens.
Az például emlékezetes marad számomra, amikor Caramel adott egy kitárulkozó interjút, és elmesélte, hogy annak idején mekkora szegénységben éltek. Én arról érdeklődtem, hogy szégyellte-e ezt, mire ő azt válaszolta, hogy igen, és mondott is egy példát. Karácsony után, amikor visszamentek az iskolába, mindenki beszámolt arról, hogy mit kapott ajándékba. Ő rendszeresen, minden karácsonyt követően azt válaszolta, hogy hifitornyot kapott. Ez nyilvánvalóan teljesen irreálisnak hathatott, ezért felmerült bennem és megkérdeztem: „Szerinted elhitték?” Ekkor eltöprengett és azt mondta: „Ezen még életemben nem gondolkoztam. Lehet, hogy évekig annyira jófejek voltak velem az osztálytársaim, hogy úgy csináltak, mintha elhinnék, hogy ne bántsanak meg?”
Ilyen értelemben mondhatjuk, hogy önismereti hozadékkal szolgáltak az interjúi az alanyok számára?
Ezt azért nem hinném. Beérkezett, jórészt kiemelkedő intellektussal bíró művészekről beszélünk, aligha hiszem, hogy ezek a beszélgetések hatással lettek volna az életük megítélésére.
Tévúton jár az a riporter, aki túl nagy jelentőséget tulajdonít egy-egy interjújának.
Olvastam nemrégiben egy kollégánk véleményét, miszerint sorsok változtak meg az ő munkái által. Én jóval szerényebb ambíciókkal állok a műsorainkhoz.
Valamilyen hatásuknak mégiscsak kell lenniük, még ha nem is ennyire erőteljesnek.
Azt néhányszor megtapasztaltam, hogy profitálnak az alanyok egy-egy interjúból azáltal, hogy szimpatikusabbá válnak, mint előtte voltak.
Gondolkodott azon, hogy mi állhat emögött?
Nehéz kérdés, csak találgatni tudok. Akkor jó egy beszélgetés, ha a riporternek sikerül megteremtenie azt a közeget és hangulatot, amiben a másik fél meg meri mutatni magát. Remélem, hogy nálam valóban nem szoktak befeszülni, meg úgy leülni, hogy a karfát szorongatják. Pedig az utóbbi időben már rendszeresen belekérdezek a negatív dolgokba is. Talán ez az önmegmutatás, ami ebben a közegben megjelenik, alapvetően szimpatikussá tesz egy embert egy másik számára. De ez csak egy kapaszkodóm, nem vagyok benne biztos.
Említette a negatív dolgok behozatalát a beszélgetésbe. Nem mindig mert rákérdezni a potenciálisan fájó pontokra is?
Nem, ez kezdőként komoly gondot okozott. Én voltam 26 éves, velem szemben meg egy 55 éves beérkezett művész ült. Azt éreztem, hogy nem vehetem a bátorságot ahhoz, hogy felhozzam a negatív, adott esetben kínos témákat is.
Az évek és a tapasztalat segített abban, hogy ezen a bizonytalanságán túllendüljön?
Ezek is, meg a rengeteg bosszúság, amit a kihagyott ziccerek okoztak. Ha én utánajártam és kinyomoztam egy információt, amit abban a pillanatban legfeljebb öten tudtak rajtam kívül erről az emberről, akkor azt baromi frusztráló volt nem kihangosítani a gyávaságom miatt. Kellett legalább 70-80 adás, míg bátrabb lettem, amihez az is hozzájárult, hogy akkorra tanultam meg úgy feltenni egy ilyen kérdést, hogy a másik ne álljon fel a székből és hagyjon ott. A kérdezéstechnika kulcsfontosságú, különösen a negatívumok esetében.
Mindent meg lehet és meg szabad kérdezni, csak tudni kell a módját.
Az utóbbi években már nagyon kevés olyan kérdés volt, amit ne tettem volna föl, és bízok benne, hogy idővel még kevesebb lesz.
A veszélyes kérdésről jut eszembe: a Nemadomfel és a Csakazértis című műsoraiban gyakran nehéz sorsú, adott esetben traumatizált emberekkel beszélgetett. Ott mennyire volt nehéz megállni, hogy ne mélyítsen el túlságosan egy beszélgetést? Folytatott egyfajta belső párbeszédet magában, hogy meddig és ne tovább? Azért merül ez fel bennem, mert a traumát felhozni viszonylag könnyű, de aztán ha otthagyjuk vele a másikat, az nagy károkat okozhat. Márpedig Ön egy alkalomra „szerződött” velük, és ahogyan már említette, nem szakember.
Ilyen eset konkrétan előfordult. Egy roma családnál forgattunk, akik három gyereket neveltek nagy szegénységben, egy kis falu szélén. Az édesapa húga, akinek szintén három gyereke volt, felkötötte magát, így aztán, hogy ez a három gyerkőc ne kerüljön állami gondozásba, ehhez a családhoz kerültek, így lettek hatan. Az édesapa később elmondta a forgatás során, hogy a hozzájuk került legnagyobb lány korábban szexuális abúzus áldozata is volt, azonban erről egyáltalán nem szokott beszélni, ahogyan az édesanyjáról sem, akit ő vágott le a kötélről. Évekre eltemette magában ezeket a dolgokat, még pszichológusnak sem nyílt meg.
Ön miről beszélgetett ezzel a lánnyal?
A szegénységre helyeztem a hangsúlyt, és megkérdeztem tőle, hogy mi hiányzik neki leginkább? „Az anyukám” – válaszolta. Azt hiszem, hogy ezután még kettőt kérdeztem, azt is nagyon szőrmentén, majd úgy döntöttem, hogy témát váltok. A szexuális abúzust és az édesanyja öngyilkosságát nem hoztam szóba. Később az operatőrök jelezték vissza, hogy az ott egy eszményi pillanat volt, és szerintük a lányból minden kijött volna.
Hogyan érez ezzel kapcsolatban?
Azóta sem tudom, hogy jól tettem-e. Biztosan meg tudtam volna ríkatni ezt a lányt, és olyan műsor jött volna össze, hogy a fal adja a másikat. De utána vajon mi történik, ha én ezt a lányt otthagyom?
Azért, hogy legyen öt jó perce a műsornak, vásári módon tegyük ki egy gyerek traumáját ország-világ elé? Szerintem ez lehetetlenség.
Az más felállás lett volna, ha ez magától szakad ki belőle, és én csak hallgatóságként funkcionálok. Ezt itt nem sikerült elérni, mert kellett volna még pár kérdés ahhoz, hogy nagyon mélyre menjünk, de azt hiszem, hogy a humánum felülírta a szenzációra éhes riportert. Hozzáteszem, hogy ez a riporteri munkának egy óriási dilemmája, hiszen mi a feladatunk szerint mindig műsort akarunk csinálni. Szilágyi János szokta mondani, hogy a riporter az, aki ha kiugrott valaki az ablakból és összetörte magát, akkor először azt kérdezi meg tőle, hogy miért ugrott ki, és csak utána hívja a mentőket. Én talán nem vagyok ennyire virtigli riporter.
Annak kapcsán van Önben hiányérzet, hogy ma már az Arckép és a Nemadomfel is megszűnt?
A Nemadomfelt szívesen folytatnám, az Arckép viszont kifutotta a magáét. Nyolc évig csináltam, ami iszonytató. Majdnem 220 adáson túl voltunk, amikor megszűnt, és sajnos vagy nem sajnos, de nem vagyok benne biztos, hogy a magyar nyilvánosságban van még ötven olyan ember, akiknek a teljesítményét és egyszersmind a karakterét, ismertségét alkalmasnak találnám arra, hogy egy érdemdús portrét csináljak velük. Ebben a formájában az Arcképet le tudom zárni, de van egy újragondolt folytatása a fejemben, ami szerintem nagyot szólna.
Elmondja?
Csak annyit, hogy egy teljesen saját fejlesztésű dologról van szó, és ilyen jellegű beszélgetős műsorról én még nem hallottam. Tesztelés alatt van, és vannak arra nézve biztató jelek, hogy lesz jövője.
Van olyan személy egyébként, akivel nem jött össze portré és sajnálja?
Például Máté Erzsivel, Psota Irénnel, Garas Dezsővel vagy Darvas Ivánnal szerintem jót beszélgettem volna. Ezzel együtt, akiket annak idején felírtam a listámra, azoknak a 85-90 százalékával sikerült leülnöm. Úgyhogy sok nagy hiányzó nincs. Ráadásul azzal csináltam, akivel akartam, és azt kérdeztem, amit akartam. Kívánhatnék ennél többet? Nyilván tudnék még ötven embert mondani, akiknek örültem volna, de én mindig azt vallom, amit Gabriel García Márquez fogalmazott meg az Azért élek, hogy elmeséljem az életemet című könyvében: „Ne bánd, ha véget ért, örülj, hogy megtörtént.”
És az Ön könyvével mi a helyzet? Úgy tudom, van egy félkész regénye.
Rövid válaszom van erre. Nem írok én olyan jól, hogy ezzel valaha is a nyilvánosság elé álljak. Amikor az ember Szerb Antalt vagy Szabó Magdát olvas, akkor rájön, hogy
felesleges ott zongoráznia, ahol Liszt Ferenc a szomszédja.
Azért megosztható, hogy mi a témája?
Mindig is nagyon érdekelt a női-férfi kapcsolat dinamikája és a szerelem misztériuma. Persze, itt is felmerül a kérdés, hogy jövök én ahhoz, hogy ennek a megoldóképletét megpróbáljam elmondani az embereknek, miközben ez a világirodalom nagyjainak sem sikerült teljesen? Márai Az igazi című könyve szerintem a legjobb magyarul íródott mű a témában. Ehhez én mit tudok hozzátenni? Semmit. Vagy nagyon keveset. Azt meg minek?
Ha már az elején a család szóba jött, arra gondoltam, hogy adjunk a beszélgetésnek keretes szerkezetet, és egy gondolatkísérletre invitálnám. Tegyük fel, hogy száz év múlva a leszármazottai ülnek vasárnap az ebédlőasztalnál. Mit gondol, hogyan fejeznék be a következő mondatot: „Kadarkai Endre volt az, aki…”?
Remélem, még nagyon messze van, hogy ekkora számvetésre vetemedjek. Azt mindig el szoktam mondani, hogy nekem mint párkányi gyereknek az, hogy kapcsolatba kerültem Szilágyi Jánossal és Vitray Tamással, vagy hogy beszélgethettem Törőcsik Marival és hozzá hasonló formátumú emberekkel, olyan, mint Alice-nek Csodaországban. Ez sokkal több, mint amit titokban valaha is reméltem. Ha nekem most véget érne a szakmai életem, biztosan maradna bennem hiányérzet, de nem lehetnék túlzottan elégedetlen.
Ezek után mit vár még az élettől?
Ha már ennyire bölcselkedni sarkall az élet értelméről, így a végére elmesélem a zen mester történetét, mely a Charlie Wilson háborúja című filmben hangzott el. Volt egy falu, ahol kiválasztottak egy 14 éves fiút, aki a faluban egyedüliként kapott egy lovat. Mindenki megirigyelte ezért a kiváltságáért. A zen mester azt mondta: meglátjuk. A ló később ledobta a srácot a hátáról, akinek amputálni kellett a lábát és élete teljében rokkanttá vált. Az egész falu osztozott a fájdalmában, és sajnálták, amiért ennyire szerencsétlen sors jutott neki osztályrészül. A zen mester azt mondta: meglátjuk. Kitört a világháború, rajta kívül mindenkit elvittek katonának és valamennyien oda is vesztek. Ekkor őt tartották a legszerencsésebbnek. A zen mester ismét csak azt mondta: meglátjuk. Ez egy szép példa arra, hogy nem tudhatjuk, hogy mi következik a rosszból, és hogy mi fakad a jóból. 33 évesen úgy érzem, hogy eddig jó volt. Aztán meglátjuk.
