Egy mindenkiért, mindenki egyért! – a személyiség és a csoport dinamikája

Csoporttagságunk alapvető jelentőséggel bír, amikor feltesszük a kérdést: ki vagyok én? Ám amennyire a minket körülvevő közösségek meghatároznak minket, úgy személyiségünkkel, illetve jelenlétünkkel mi is szerves résztvevői vagyunk a csoportfolyamatoknak: érzelmi, gondolati, valamint viselkedésbeli válaszok sokaságát váltjuk ki a társainkból. Honnantól hat ki személyiségünkre a csoporttagságunk, és hogyan formáljuk mi a saját közösségeinket?

A munkahelyünktől kezdve a kedvenc csapatunk szurkolótáborán át az online videójátékos klánokig, életünk szinte minden szegmensét átszövik a csoportok. Mindannyian éreztük már, hogy egészen különleges élmény, amikor kedvenc focicsapatunk meccsét nézzük a tévében, egy koncerten együtt tombolunk a többiekkel, vagy a választásokon preferált pártunk győzelméért szorítunk.

Gondolataink ilyenkor a csoportunk körül forognak, a közösséggel kapcsolatos érzelmeink előtérbe kerülnek, és viselkedésünk összeolvad a többi csoporttagéval. Ez nem véletlen, ugyanis szociálpszichológiai kutatások alapján elmondható, hogy egy csoporthoz való tartozás rövid- és hosszútávon is irányítja gondolkodásmódunkat, észlelésünket és cselekedeteinket.

A minket körülvevő közeg az önmagunkról alkotott kép meghatározó részévé válhat, illetve önértékelésünknek is fontos aspektusát képezheti.

A híres szociálpszichológus, Henri Tajfel szerint olyannyira kiemelkedő egy csoport részének lenni, hogy énünket önmagunkon túl kiterjesztve kialakul bennünk a társas identitás, az „én”-ből „mi” lesz. Ennélfogva tartós vagy átmeneti csoporttagságaink mentén hajlamosak vagyunk a torzításokra, saját közösségünk előnyben részesítésére, illetve más csoportok leértékelésére.

Egységben az erő

A focimeccs példájánál maradva képzeljük el, ahogy a többi szurkoló közt ülünk. A közelünkben lévő tengernyi színes sál, zászló és mez mind a csapatunk logóját ábrázolja, valamint rajongótársaink arcáról meccs közben leolvasható a feszültség, győzelem esetén az eksztázis és mámor, vereség után pedig a csalódottság és a szomorúság.

Ilyen helyzetben szinte önkéntelenül is azt érezhetjük, hogy egyszerre mozdulunk a tömeggel, együtt ugrunk fel örömünkben egy gól láttán, illetve közösen hajtjuk le a fejünket egy elhibázott helyzet után. Mindez kézzelfogható jele annak, hogy csoporttagságunk, társas identitásunk aktiválódott. Az aktiváció elindulhat közvetlen emlékeztetőkből (például a csapat indulójának kántálása, szurkolótársaink jelenléte), külső csoporttagokból (ellenfél szurkolótábora), kisebbségi pozíciónkból (adott esetben az ellenfél rajongói csoportjával utazunk egy buszon), továbbá konfliktusból vagy versengésből (a meccs közben). 

Ebből kifolyólag efféle szituációkban énfogalmunkat és személyiségünket számos hatás éri. Elsősorban a csoportunkra jellemzően változik meg gondolkodásmódunk és a viselkedésünk, tehát hajlamosak vagyunk tipikus tagként meghatározni magunkat, és közösségünk normái mentén alakítani viselkedésünket. A meccseken jellegzetes közös éneklés, ugrálás, ujjongás és markáns érzelmek mind a közös értékek előfeszítéséből fakadnak. Így változik az önértékelésünk is, melyben jellegzetes részt képvisel a csoporttagságunk.

Erős azonosulás során közösségünk, a hovatartozásunk egyre inkább énünk részévé válik, azaz szinte minden, csoportunkat ért esemény, vagy egy másik tag teljesítménye a saját pozitív és negatív érzelmeinket hozza mozgásba.

Következésképp, csoportunk annyira identitásunk részévé válik, hogy érzelmi jelentőségre tesz szert. Ha mondjuk kedvenc futballcsapatunk megnyeri a meccset, úgy érezhetjük, mintha mi magunk rúgtuk volna a gólt, és jutottunk volna el a trófeáig. A csoport és az egyén efféle érzelmi egyesülése a Cialdini által leírt BIRG jelenséghez (bask in the reflected glory, sütkérezés a csoport dicsőségének fényében) vezet.

Csoportunk győzelmének íze legtöbb esetben édes, így csoporttagságunk megélése önértékelésünk növekedéséhez vezethet. A növekvő önbecsüléssel kecsegtető csapatokat pedig többen választják, mivel mindannyiunkban megvan a természetes törekvés, hogy önmagunkat minél pozitívabb fényben lássuk. 

Többek közt a fentebb leírt emocionális válaszok megjelenése sem csupán az empátiánk számlájára írandó, hanem sokkal inkább a csoporttagság alapvető hozzátartozója. Ennek szélsőséges változata a deindividualizáció, amikor a személyek teljesen beolvadnak adott átmeneti vagy hosszútávú közösségükbe, mivel a csoportfolyamatok mentén maximálisan elérhetővé válnak a csoportnormák. Ezáltal az egyéniség, a sajátos személyiségvonások és normák a háttérbe kerülnek (például egy erőszakos tüntetés során a háborgó tömegben).

A csoportnormák által dominált egyén figyelme és észlelése beszűkül, így viselkedését és környezetét sok esetben képtelen árnyaltan látni, mely olyan atrocitásokhoz és tettekhez vezethet, amelyeket később lehet, hogy megbán.

Kicsi a bors, de erős

Gyakran a személy is legalább akkora hatást gyakorol a közösségére, mint a csoport őrá. Környezetünk általában meghatározott kereteket biztosít minden tagjának. A szabályrendszerek – azaz a normák – két fajtáját fedezhetjük fel közösségünkben: vagy előírások jelzik őket (előíró normák) vagy társaink viselkedése tükrözi, mit szabad, és mit nem (leíró normák).

Mindkét normatípus egyszerre megjelenhet egy csoporton belül, viszont ezek nem mindig egyeznek. Például az egyetemeken előírás, hogy nem szabad puskázni, ellenben, ha az évfolyamtársaink rendszeresen csalnak az órákon, leíró normákat teremtenek. Ezeket sokkal könnyebb észrevenni és betartani, ugyanis közvetlenebb módon észleljük és érzékeljük őket (érzékszerveink mentén), mint az előírt szabályokat, amiknek előfeszítése (a gondolkodással) több kognitív erőforrást igényel.

Ezáltal egy-egy lázadó egyén képes személyes értékeinek előtérbe helyezésével és sajátos viselkedési mintáival hosszú-, illetve rövidtávon is befolyásolni a közössége cselekedeteit, gondolkodásmódját. Ha mi is hasonlóan hatni szeretnénk társainkra, érdemes elsősorban a csoportnormák alkalmazásának módját megkérdőjelezni. Ezzel már nem csak gyengíteni, hanem adott esetben azonnal hatástalanítani is tudunk egy-egy beépült erős szabályt is.

Emellett érdemes átgondolnunk társainkhoz fűződő viszonyunkat. Vajon tényleg van elég erős kapcsolat köztünk és a másik közt, hogy például utasíthasson minket, vagy elvárjon tőlünk bármit? Továbbá a többiek nézőpontjának átértékelése legalább ilyen fontos, mivel a tagok egyéni véleménye és személyes elfogadása mentén épül fel a csoportműködés összessége.

A normák megkérdőjelezése akkor válik igazán sikeressé, ha a szisztematikus átgondolás után alternatív konszenzust ajánlunk, amellyel nem térünk el túlságosan az eredeti úttól. Következetesen tartva új elképzeléseinket, példát mutathatunk társainknak, illetve őket is komolyabb megfontolások felé terelhetjük, amely az általunk kínált csoportnormák elfogadásának és sikerének záloga.

Magától értetődő, hogy a lázadás mellett együttműködéssel is lehetünk hatékonyak közösségünk formálásában, legfőképpen vezetőként. A közelmúlt kutatásai szerint

azok kerülnek irányító, hatalmi pozíciókba leggyakrabban, akik sokat beszélnek és kommunikálnak, domináns nonverbális jeleket (pózokat, testtartást, gesztusokat) alkalmaznak, és megtestesítik a csoport legjellemzőbb normáit, tulajdonságait.

Ha vezetői pozícióba kerülünk, egyrészt úgy lehetünk a legeredményesebbek, ha figyelembe vesszük a csoport koordinációját, értékeljük a teljesítményt, és összehangoljuk a tevékenységeket, azaz feladatközpontúan gondolkozunk. Másrészt a csapat összetartása szintén kulcsfontosságú, tehát a kapcsolatközpontú vezetés során arra is ügyelnünk kell, hogy meglegyen a tagok közti megközelíthetőség, nyitottság, kommunikáció és bizalmas légkör.

A kettő vezetési stílust ötvözve a vezetés úgynevezett kontingenciaelméletei szerint a megfelelő időben kell alkalmaznunk egyiket és másikat, ennélfogva közösségünk hatékony befolyásolásához elengedhetetlen a rugalmas váltás a feladatok és a kapcsolatok ápolása közt. Ellenkező esetben negatív irányba fordulnak a csoportfolyamatok, amik a tagok kilépéséhez, a csoportcélok meghiúsulásához és a motiváció csökkenéséhez vezethetnek.

Összességében tehát a csoportok és személyek folyamatos kölcsönhatásában megélhetünk fenomenális érzelmi csúcspontokat, szélsőséges esetekben egyéniségünk elvesztését, vagy akár saját személyiségünk csoportformáló erejének is szemtanúi lehetünk lázadóként és vezetőként egyaránt. Mindezek alapján számos előnyt kovácsolhatunk csoporttagként, de a hátrányokat sem szabad feledni, hogy tudatosságunkat mindig megőrizve harmonikus kapcsolatot ápolhassunk környezetünkkel és saját magunkkal.