Itthon még kevés olyan klub, sportegyesület van, ahol főállásban alkalmaznak sportpszichológust. Sok sportpszichológus álommunkaként tekint egy ilyen lehetőségre, hiszen a szakmai stáb részeként játékosokkal, edzőkkel, sőt vezetőkkel is együtt dolgozik a szakember. Fontos azonban, hogy a nehézségekkel, buktatókkal is tisztában legyünk, amik megoldása sokszor igen nagy erőfeszítést igényel. Egy Premier League-ben dolgozó sportpszichológus szemén keresztül betekintést nyerhetünk abba, milyen, amikor az ember szinte együtt él a csapattal.
Egy sportpszichológus munkája igen változatos, de alapvetően a sportolókkal, edzőkkel, csapatokkal való munkát foglalja magában, melynek célja lehet például a sportteljesítmény növelése, a sérült sportolók támogatása vagy akár a csapatkohézió erősítése. Emellett gyakran a munka részét képezi még a sportolók bizonyos készségeinek fejlesztése vagy nehézségeik megoldásának segítése is. Ilyen lehet a kommunikációs készségek javítása, az önbizalom „építése”, a célok és motivációk konkretizálása vagy az élsporttól való visszavonulás támogatása.
Persze azért nem ilyen egyszerű a helyzet, a sok változás és a sok váratlan helyzet izgalmassá és sokszor nehézzé is teszi a sportpszichológus életét. Mindezt egy olyan sportpszichológus tapasztalatain keresztül mutatjuk meg, aki évtizedeket dolgozott az angol első osztályban (English Premier League) és egy elsővonalbeli krikett csapatnál.
John egy napja
Általában reggel 8 órakor megérkezik az edzés helyszínére, ahol a stábbal közösen reggeliznek és megbeszélik az aznapi terveket, menetrendet. 9 és 10 óra között játékosokkal vagy stábtagokkal beszélget, majd 10:30-tól edzés van. Ilyenkor a kérések szerint megfigyeli az edzést, sérült játékossal beszélget vagy a kondiban megnézi, hogy haladnak a rehabilitációval, vagy más projekteken dolgozik. Edzés után a stábbal és a játékosokkal ebédel. Délután jellemzően szintén a játékosokkal tölti idejét, egyéniben vagy csoportban, ami főként a már korábban említett elemeket foglalja magában. Késő délutánig még akad egy-egy megbeszélés a stábbal vagy egyeztetés az elemző csapattal. 17:30 körül hazamegy, bár általában ilyenkor még foglalkozik a munkával: e-mailezik, telefonokat intéz vagy éppen szakirodalmat olvas, prezentációkat készít. Ha este mérkőzés van, azon szintén részt vesz.
A sportpszichológus szerint egyszerre tud jutalmazó és kifizetődő, valamint bizonytalan és ingoványos lenni a munkája. Amikor a csapat nyer, nem kérdés, hogy a szakember is örömet érez, és akár közös sikerként éli meg ezeket a pillanatokat. Ugyanakkor nehezíti a helyzetet a menedzserek, edzők váltakozása, akik más-más nézetekkel és sportpszichológiához fűződő attitűddel rendelkeznek. Ez sokszor félelmet és bizonytalanságot kelt, hiszen a szakember nem lehet biztos abban, hogy az adott edzőhöz „passzolni” fog-e.
John is dolgozott két olyan edzővel, akik „nem hittek a sportpszichológiában”. Az addigi munkáját szinte nulláznia kellett. Nem engedték, hogy beszéljen a játékosokkal, csak egy olyan program keretein belül dolgozhatott velük, ami a játékosok pályán kívüli támogatására alakítottak ki. Ezekkel a keretekkel kellett megdolgoznia az elismerésért, s végül a menedzserek akkor engedtek neki több mozgásteret a mélyebb sportpszichológiai munkára, amikor látták, hogy sikeres a kialakított program.
Emellett a pszichológus igencsak célkeresztben áll, ő lehet az, akit elsőként „elővesznek”, ha valami változás történik, főleg ha az éppen negatív irányú. Ennek oka, hogy a sporttudományon belül a sportpszichológia talán a legkevésbé kézzelfogható folyamatokat és eredményeket magában foglaló terület. Így a sérülékenység érzése szinte állandóan jelen van a sportpszichológusban, ami akár az elbocsátástól való félelmet is felélesztheti.
Mindent egybevetve az élet egy futballklubnál meglehetősen izgalmas, akár egy hullámvasút: a verseny előtti feszültség és nyomás nagy mértéket ölthet, bár ugyanekkora öröm követhet egy sikeres mérkőzést, tornát vagy szezont. John szerint egy életformát is választunk azzal, ha egy csapat életébe ilyen szinten bevonódunk: együtt élünk, együtt lélegzünk a csapattal, ami velük történik, az velünk történik. Valószínűleg nem mindenkinek való ez a fajta sportpszichológusi szerep, jelenlegi élethelyzetében már John sem vállalná újra egy sportegyesületnél való munkát. Bizonyos időben bizonyos embereknek azonban valóban az álommunkát jelentheti egy ilyen lehetőség.
Felhasznált irodalom: Gilmore, S., Wadstaff, C. & Smith, J. (2018). Sports Psychology in the English Premier League: ‘It Feels Precarious and is Precarious’. Work, Employment and Society, 32(2), 426-435. University of Exeter: Sports psychologists suffer fear and uncertainty working with elite footballers. https://www.eurekalert.org/pub_releases/2017-11/uoe-sps110817.php Letöltve: 2018. 05.25.
