Elszabadult érzelmek vagy tudatos agresszió? – A futballhuliganizmus pszichológiája I. rész

A mérkőzésre kilátogató szurkolók elsődleges célja, hogy örömüket leljék a pályán látottakban, valamint hogy támogatásukkal bíztassák a saját csapatukat. Ugyanakkor a szurkolás „gőzkieresztő” funkcióval is rendelkezik, amely feszültségek társadalmilag legális kiélését teszi lehetővé. Azonban ha az érzelmek elhatalmasodnak a szurkolókon, és valódi szereplői kívánnak lenni az ütközetnek, futballhuliganizmusba is torkollhatnak az események. De mit is nevezünk futballhuliganizmusnak? Tudatosan megszervezett zendülés vagy spontán kialakuló érzelmek kiváltója? Univerzális jelenség vagy „angolkór”?

Mi is a futballhuliganizmus?

Mikor a kutatók elkezdték vizsgálni magát a jelenséget, azt találták, hogy sokkal inkább a politika és a média terméke, mint a szociálpszichológiáé vagy a szociológia tudományáé. Az általuk megteremtett „futballhuliganizmus” fogalom alatt rengeteg mindent értettek: a verbális és fizikai erőszak formáit; a vesztes játékosok, a futballpálya, a csapat épületét vagy az ellenfél drukkereinek a megdobálását; a vandalizmust; és a verekedés egyéb formáit egyaránt. Azonban a jelenség agresszivitástartalma erősen eltúlozva jelenik meg a médiában, amelynek a hátterében az áll, hogy

az erőszakhíradások szenzációértéke mindig a nézőszám növelésével jár együtt.

A másik véglet azonban az, amikor enyhítik a komoly sérüléseket és egyéb károkat, ezáltal normális, „gőzkieresztésként” beállítva a zavargásokat. Ez sokkal inkább egy nemkívánatos kultúra továbbélését segíti, mintsem a dolog valódi értelmezését.

A szélsőséges szurkolási szokásokat Roversi olasz szociológus fogalmazta meg a legtalálóbban: „A futballhuliganizmus kifejezés a durvaság minden olyan formájára utal, amely a nézők között zajlik. A jelenséget a vandalizmus és a szisztematikus véres agresszió keverékeként írhatjuk le, amely a fiatalok bizonyos csoportjaira jellemző, s amelyet a hasonló korúak követnek el a stadionon belül és kívül”. Ám a jelenség komplexitása és sokszínűsége miatt  ez sem egy teljesen kielégítő definíció. Legalább öt fogalmi dilemmát kellene pontosítani:

1. Míg a futballhuliganizmust leginkább a két szurkolói csoport közötti erőszakos formába burkolt versenyzést értjük, valójában nem korlátozódik csupán erre: futballhuliganizmusnak nevezhetjük a petárdák dobálását, a vandalizmust, valamint a rendőrök elleni támadásokat is.
2. A rivális szurkolók közötti verekedésnek nem feltétlenül kell a futballpálya környékén történnie: lehet akár a városközpontban, a kocsmákban vagy a buszpályaudvarokon.
3. A futballhuliganizmus magában foglal egy ellenállási és ritualizált agressziót, amelyet könnyen össze lehet téveszteni a valódi erőszakkal. Sokak szerint a szurkolótáborok közötti erőszak inkább a konfrontáció egyfajta „játéka”.
4. Annak ellenére is, hogy a huligánok saját bevallásuk szerint önként és tudatosan alkalmaznak erőszakot, viselkedésük sokszor tartalmaz spontán elemeket: például erőszakos támadásokat rendőrök ellen. Gyakori hiba újságírók és rendőrök részéről, hogy túlhangsúlyozzák a futballhoz köthető erőszakos cselekmények esetében a szervezettséget. Előfordul, hogy ezeket a csoportokat félkatonai szervezetekhez hasonlítják. A valóság ezzel szemben az, hogy ezen csoportok szervezettségi szintje kultúránként és helyszínenként igenis változó. Még a brit Országos Bűnügyi Hírszerzési Szolgálat is igen kétesen fogalmaz: „Létszámra és minőségre is igen változóak lehetnek ezek a csoportok, az igen szervezett, hierarchikusan felépülő bűnözői csoportoktól kezdve, amelyek egész héten keresztül együtt vannak, egészen az olyan alkalmi csoportosulásokig, amelyek az adott mérkőzés miatt alakult ki azzal a szándékkal, hogy valamilyen erőszakos cselekményt hajtson végre”.
5. Az országonkénti eltérések megnehezítik a futballhuliganizmus fogalom meghatározását. A szurkolói csoportokat számos országban – mint Olaszországban, Spanyolországban és Franciaország bizonyos részein – „ultráknak” hívják, amelyek nem feltétlen az erőszak kiváltói. Sőt, az „ultra” csoportokra jellemző a magas fokú szervezettség, ami magában foglalja a hivatalos tagságot és a felvételi rendszert. Alapvető funkciójuk saját csapatuk minél színesebb és expresszívebb támogatása, ami nem feltétlenül jár együtt a másik fél megaláztatásával vagy megfélemlítésével. Hasonló csoport Dél-Amerikában a „barras bravas”, ők azonban nagymértékben különböznek az „ultráktól”, hiszen politikai megmozdulásokon is részt vesznek.

Valóban „angolkórról” beszélhetünk?

A futballhuliganizmust a legtöbben Angliához, a modern labdarúgás bölcsőjéhez kötik. Ez nem meglepő, hiszen egy nagyhatalomban történő rendbontások mindig is nagyobb nyilvánosságot kaptak, mint a kisebb országokban történtek. Éppen ezért sokan a hatvanas évekkel kötik össze a futballhuliganizmus megszületését – különösen a 1966-os világbajnoksághoz, amikor is Anglia válogatottja nyerte a tornát –, az igazság mégis az, hogy már a 19. és 20. század fordulóján is létezett a jelenség.

A futballhuliganizmust mint „angolkór” terjedését az 1985-ös brüsszeli Bajnokok Ligája döntőn történt Heyzel-tragédia is felerősítette.

A nyugati országokban ezt az esetet tartják a legnagyobb huliganizmushoz köthető tragédiának.

Ám ha átlépjük Európa határait, sokkal több halálos áldozatot követelő erőszakcselekményt láthatunk. Míg a brüsszeli tragédiának 39 halálos áldozata volt, az 1968-as Rivar Plate-Boca Junior meccs miatt kirobbant eseményekkor 74 en vesztették életüket, az 1964-es Peru-Argentína mérkőzésen elhunytak száma pedig 287 és 328 közé tehető!

Csak nálunk vagy a szomszédnál is így szurkolnak?

Az említett példák felvetik a kérdést: valóban univerzális jelenségről beszélhetünk? Míg Európán belül Hollandiában, Olaszországban, Spanyolországban és Angliában a leggyakoribb a futballhuliganizmus, addig Portugáliában, Norvégiában és Írországban kifejezetten ritka a rendbontás a mérkőzéseken. Latin-Amerikában a szurkolói csoportok közötti erőszakos összecsapások viszonylag gyakoriak, különösen Argentínában és Brazíliában. Azonban az argentin futballhuliganizmus az 1960-as évektől eszkalálódott, és a futballhoz kapcsolódó eseményekhez egyre több gyilkosság kapcsolódott.

Láthatjuk, hogy annak ellenére, hogy mindenki ismeri a futballhuliganizmus fogalmát, annak pontos definíciójával és vizsgálatával már akadnak problémák. A cikk második részében a nézők és szurkolói szokások csoportosításával foglalkozunk, valamint a különböző futballhuliganizmust vizsgáló szociológiai tanulmányokat tekintjük át.

***

A Mindset Pszichológia több, mint érdekes cikkek halmaza. Nem egyszerűen egy szaklap. Ebből a rövid animációs videóból megtudhatod, miről is szól valójában ez a páratlan platform!

https://www.youtube.com/watch?v=z-htXgkYeeE&t=4s