Talán nincs még egy olyan érzelem, amely ennyi gyönyörű verset, szívszaggató zenét szült, mint a viszonzatlan szerelem. Egy ilyen kapcsolat bármelyik oldalán lenni fájdalmas tapasztalat. Különösen, ha az illető egy hozzánk közel álló személy. Mit tehetünk, ha olyanba szeretünk bele, aki nem érez hasonlóan irántunk? S akkor, ha van egy kéretlen hódolónk? Cikkünkből kiderül.
„Kettős teher/ s kettős kincs, hogy szeretni kell./ Ki szeret s párra nem találhat,/ oly hontalan, mint amilyen gyámoltalan/ a szükségét végző vadállat.” – József Attila egyike azon számtalan költőnknek, aki megörökítette a beteljesületlen szerelem érzését. Az emberek többsége legalább egyszer átéli életében ezt a kegyetlen élményt, akár a visszautasító, akár a visszautasított szerepében. Szerencsére azonban ilyen szituációban sem kell tehetetlenül várnunk, hogy megoldódjanak a dolgok. Lássuk, mit tehetünk.
Mit tehetünk az elutasítás után?
A visszautasítás fájdalmas élmény lehet: a szomorúság mellett az önbecsülésünk is csorbát szenvedhet. Ennek megelőzése érdekében fontos tudatosítani magunkban, hogy hajlamosak vagyunk-e a kognitív torzításokra. Ezek során az információkat egyfajta filteren keresztül, átalakítva dolgozzuk fel, így a világról egy torz (s gyakran negatívabb) képet kapunk. Melyek merülhetnek fel ezek közül egy elutasítás esetén?
- Túláltalánosítás. Minden olyan mondat, melybe beleillesztjük a „mindig" és „soha" szavakat, jó eséllyel nem igazak. Tudatosítsuk magunkban, hogy minden egyes eset más és más. Az, hogy most kosarat kaptunk, nem jelenti azt, hogy sosem fogjuk megtalálni a párunkat, hiszen ez az esemény számtalan vonásában eltér a ránk váró későbbi eseményektől.
- Perszonalizáció. Saját személyiségünk, lényünk hibáztatása gyakran előfordul kudarcok esetén. A legtöbb ok azonban, amely a visszautasításhoz vezetett, rajtunk kívül áll, így fölösleges saját magunkat marcangolni miatta. A kérésünket utasították el, nem pedig minket magunkat mint személyt. S épp így, ha egy reklám nem képes rávenni az embereket a vásárlásra, attól még a termék lehet nagyon is jó.
- Címkézés. Az egyes tettek helyett a teljes személyiség hibáztatása, címkézése szintén igen gyakran előfordul. Így például ha az előző pont ellenére mindenképp úgy érezzük, hogy a mi hibánk volt, akkor is fontos tudatosítani: az elutasításhoz tettek vezettek, nem a személyiségünk – tetteinken pedig szerencsére bármikor változtathatunk, a hibáinkból pedig tanulhatunk.
Ha ezeket a torzításokat korrigáljuk, az elutasításból származó negatív érzelmek egy részét elkerülhetjük. Ha pedig az önbecsülésünket ily módon meg tudjuk óvni, máris közelebb állunk egy jövőbeli sikerhez, mint ha megtépázott egóval zárnánk le magunkban ezt a próbálkozást. Az pedig, ha képesek vagyunk ezt az esetet úgy kezelni, mint egy, a céljainkhoz vezető leckét, még előnyt is kovácsolhat belőle.
Mit tehetünk, ha el kell utasítanunk valakit?
Nemet mondani nehéz, s ez fokozottan igaz, ha egy általunk kedvelt embert kell megbántanunk ezzel. Érezhetünk bűntudatot, bosszúságot, akár haragot is. Gyakran maga a kérés el sem hangzik, ami megnehezíti a nyílt kommunikációt. Elaine Hatfield és Richard Rapson ebben az esetben az úgynevezett „zombitaktikát" ajánlják: amikor nem tudjuk elkerülni az interakciót, legyünk udvariasak, de nagyon rövidek. Ne mutassunk semmiféle érzelmet. Se negatívat, se pozitívat, mindkettő megerősítésként szolgálhat a hódolónk számára. Hiszen az érzelmek kifejezése önmagunk feltárását jelenti, az önfeltárás pedig egyfajta intimitást implikál.
Ha pedig arra kerül sor, hogy szemtől-szembe kell nemet mondanunk, általában két automatikus reakció lehet az, amelyre azonnal késztetésünk támad. Az első a túlzott empátia. Ebben az esetben szem elől téveszthetjük a saját érdekeinket, érzéseinket, félvén, hogy fájdalmat okozunk a másiknak. Azonban ha egy pillanatra megállunk, s belegondolunk a helyzetbe, látni fogjuk, hogy
ha nem mondjuk ki a nemet, az hosszú távon több fájdalmat fog okozni.
A másik gyakori reakció pedig a túl kemény visszautasítás. Ez adódhat az úgynevezett alapvető attribúciós hibából. Eszerint a pozitív dolgokat inkább saját magunknak tulajdonítjuk, míg a negatív eseményeket a körülmények vagy a másik személy rovására írjuk. Ez a vélekedés vezethet minket arra, hogy dühből, átgondolatlanul adjuk meg a nemleges választ, ezzel sérülést okozva a másiknak.
Mindkét esetben tehát az segíthet, ha képesek vagyunk egy pillanatra megállni, s végiggondolni, mit szeretnénk tenni. Gondoljunk arra, hogy jogunk van nemet mondani, s rengeteg későbbi problémát megelőzhetünk ezzel mind magunk, mind a másik számára.
