Néhány kínos helyzet vagy éppen iszonyúan fájó emlékkép is helyet kap a memóriánkban. Hova kerülnek ezek az emlékek? És vajon meg tudjuk-e őket változtatni? Kínál bármilyen alternatívát az agy?
Kétségtelenül az egyik legfontosabb képességünk az, hogy a múlt történéseit fel tudjuk idézni, ezáltal alkalmazkodni tudunk a jelen és a várható jövő eseményeihez. Ez nem véletlen. A ember bonyolultsága, valamint a körülötte rohamosan növekvő társadalmi és információs fejlődés egyre inkább trenírozza az agyunkat arra, hogy helytálljon az adaptáció és a célirányos magatartás szüntelen versenyében. Valahogy mégis az elszenvedői vagyunk ennek a fejlődésnek, ugyanis egyes emlékképeink megzavarják a jelen nyugalmát, ráadásul megnehezítik az elkövetkezendő időszak várakozásait.
„Elmémbe, mint a fémbe a savak, ösztöneimmel belemartalak”
Több modell és elmélet foglalkozik a memória felépítésével, működésével. Az általános koncepció szerint az emlékek tárolódnak – ez az úgynevezett konszolidáció folyamata –, majd előhívásra kerülnek. Manapság ezeknek az elméleteknek egy része már túlhaladottnak tűnik, a legújabb kutatások szerint az agyunk nem konkrét emlékeket tárol, jóval inkább az információhoz köthető felidézés módját.
Miben más ez, mint belelapozni egy könyvbe és felolvasni az oda leírtakat? Amikor kinyitunk egy izgalmas regényt, hogy elolvassuk a benne található mondatokat, a könyv becsukása után az ott leírtak nem változnak meg. Ezzel szemben a neurális hálózatokhoz köthető idegi impulzusok erősen befolyásolva vannak az éppen aktuális történésektől, a felidézés helyzetétől, valamint az érzelmektől, melyek mind formálják és megváltoztatják az adott emlékkel kapcsolatos tudásunkat. Lényegében tehát ez befolyásolja a módot, ahogy legközelebb újra előhívjuk majd az adott emléket. Tekinthetünk erre úgy is, mintha a „Memória Konyha” nagy szakácsai lennénk, minden felidézés során újra elkészítenénk az adott emlékünket. Noha ismerjük a receptet, a külső és belső tényezők pillanatnyilag befolyásolnak bennünket, így sosem fogunk kétszer ugyanolyan emléket készíteni.
Neuropszichológiai szempontból három fontos tényező befolyásolja a felidézés folyamatát. Az inger, amely az emlékkép újrajátszását kiváltja; mindazon neurobiológiai tényezők, melyek fizikai valójukban is aktiválódnak; valamint az aktuális helyzet befolyásoló hatásai. Tankönyvi – azaz szakácskönyvi – meghatározások szerint az emlékek a hippocampusban kerülnek lefuttatásra. Egyes kutatások azt is alátámasztják, hogy ennek strukturáltsága és a térfogata növekszik, ha fokozott igénybevétel alatt van. Azok az érzelmi töltetek, melyek az emlékek minőségét határozzák meg, és szubjektív élményként lenyomatot képeznek a későbbi előhíváshoz, az amigdala, az orbitofrontális kéreg, továbbá a limbikus-rendszer befolyása alatt állnak. Kiemelendő az agy ingerületátviteléért felelős anyagainak, neurotranszmittereinek a jelenléte is, hiszen ezek segítségével történik a kommunikáció az idegsejtek között.
A jelek lefutásáért felelős
idegi impulzusok befolyásolása lehet a kulcs a negatív emlékek megváltoztatásához
Ezidáig patkányokon végzett kísérletekkel sikerült eredményt elérni, mégpedig úgy, hogy a már egyszer megszilárdult emlékekre adott reakciókat csökkentették vagy teljesen megszüntették. A kutatók fénnyel és áramütéssel kondicionált patkányokat kezeltek egy, az idegsejtek közötti kommunikációt gátló anisomycin nevű vegyülettel. A patkányok megtanulták, hogy a megjelenő fény egyet jelent az áramütéssel, ennek megfelelően reagáltak annak felvillanására. Azonban az anisomycinnel kezelt patkányok már nem reagáltak félelemmel a fényre. Mit jelent ez? Úgy tűnik, hogy az emlék újrahívása során, annak megjelenése meggátolható, és így a következőkben nem futnak le azok az idegi jelek, amelyek kiváltották a korábbi emléket. Vagyis nem jelentkezik az emlék, így a félelem sem.
Felejtenetek nem kell félnetek jó lesz
Evolúciós pszichológiai szempontból a negatív emlékek segítségünkre vannak a túlélésben és az alkalmazkodásban, ennek ellenére rendelkezünk a felejtés képességével is. Úgy tűnik: nem létfontosságú minden emléket tárolnunk, lényegesebb az, hogy a meglévő emlékeink által megalapozott tapasztalatainkat úgy tudjuk összekapcsolni, hogy azok rugalmasan és fennakadás nélkül vezessenek minket életünk során. Még mindig nem sikerült pontot tenni annak a fejezetnek a végére, amely azt vizsgálja: a felejtés aktív vagy inkább passzív folyamat. Ezzel kapcsolatban a kutatók között nincs egyetértés. Érdemes megfigyelnünk a pszichológia aktuális trendjeit is a témát illetően. Míg közel száz évvel ezelőtt a felejtést a pszichoanalízis egy olyan folyamatnak tekintette, amely közvetlenül a negatív emlékek elfojtására irányul, addig ma már az agyunk takarékossági folyamatainak egy részeként tekintünk rá.
Sokan közülünk egészen különös mértékű és pontosságú memóriával rendelkeznek, vagy éppen ellenkezőleg, emlékezetkiesésben szenvednek. Első pillantásra azt hihetnénk: akik extrém terjedelmű memóriával rendelkeznek, szakkifejezéssel élve hipermnéziások, egy olyan különleges képességet birtokolnak, amely megkönnyíti a mindennapjaikat. A hipermnézia egyik velejárója a látszólag végtelen terjedelmű életrajzi memória, amely a legapróbb részletekig tárolja az egyes napok és események részleteit.
Korántsem kellemes azonban, ha valaki minden negatív emlékre roppant élesen emlékszik. Hasonló véleményen van Jake Hausler is, aki tizenkét évesen már átélte a hipermnézia adta áldást és átkot egyszerre. Jake azon kevesek közé tartozik, akik felejteni valahogy képtelenek. Fontos megjegyezni, hogy a hipermnéziás emberek nem zsenik, ugyanis az intelligencia teszteken hasonlóképpen teljesítenek, mint átlagos társaik.
Eszerint az agyunk elég hathatós megoldást talált arra, hogyan tegye könnyebbé az életünket. Ennek ellenére mégis
sokan vannak, akik nem tudnak szabadulni egy kínzó emléktől vagy traumatikus élménytől.
A depresszió vagy a poszttraumatikus stressz szindróma – PTSD – az emberek igencsak nagy részének okoz problémát, nem beszélve a fóbiákról, melyek a mindennapi életünket is megnehezítik.
Emlékezetfertőtlenítés
Ha csak az evolúcióra tekintünk vissza, láthatjuk, hogy őseink számos életveszélyes helyzettel találkoztak. Ilyenekre vezethetőek vissza például a kígyókkal vagy a pókokkal kapcsolatos félelmeink. Úgy tűnik, hogy ez a fajta félelem automatikus reakciókat vált ki a velünk élő állatokból is, például a macskákból. Az interneten fellelhető számos, ezzel kapcsolatos videó is megalapozza ezt a feltevést, hiszen bármely kígyóra hasonlító tárgy megjelenésére félelemmel reagálnak ezek az állatok. A hirtelen vészreakciók az embereket sem kerülik, és a lehető legbizarrabb formát képesek felöltetni. Kívülállóként megmosolyogtató lehet, sokan mégis szenvednek ettől. A fóbiával küzdő embereknek kínál megoldást az Amszterdami Egyetem kutatója, Merel Kindt. Az általa „rekonszolidációs terápiának” nevezett programja segít a félelmek és az azzal kapcsolatos rossz emlékek megszüntetésében.
A félelem kialakulásakor a korábban már említett neurotranszmitterekből a noradrenalin kapja az egyik fontos szerepet. Amennyiben egy, a számunkra félelmetes emlékkel találkozunk, úgy az amigdalában noradrenalin képződik, amely aktiválja az emlékhez kapcsolható félelemérzetet. Merel Kindt terápiájának lényege abban áll, hogy a noradrenalin hatását gátló vegyületet, propanololt ad a betegeinek. Így bár az emlék megjelenik, a rá jellemző félelmi reakció elmarad. Fontos, hogy a propanolol szedése előtt a beteg találkozzon a félelmet vagy kellemetlen érzést kiváltó ingerrel. Az eredmények alapján kirajzolódik, hogy a kezelés hatásos, és hosszú távon is megoldást kínálhat a fóbiás tünetekre. A páciensek pedig meglepve veszik kézbe, simogatják azt a pókot, amellyel korábban egy légtérben sem voltak képesek tartózkodni.
Hamarosan nem csupán sci-fi lesz az emlékek módosítása és megelevenedhet előttünk az, amit például az Egy makulátlan elme örök ragyogása című filmben láthattunk. A kérdés tehát nem az: hogyan, hanem mikor következik be mindez. De azért tegyük fel magunknak is a kérdést:
Akarunk-e rossz emlékek nélkül élni?
A cikk „Az emberi memória titkai” című műsor alapján készült.
További források:
Maguire, E. A., Woollett, K., & Spiers, H. J. (2006). London taxi drivers and bus drivers: a structural MRI and neuropsychological analysis. Hippocampus, 16(12), 1091-1101.
Nader, K., Schafe, G. E., & Le Doux, J. E. (2000). Fear memories require protein synthesis in the amygdala for reconsolidation after retrieval. Nature, 406(6797), 722-726.
Versrészlet: József Attila - Óda
