Ismerős helyzet, amikor nem férünk el lakásunkban az évek során felhalmozott dolgoktól? Tele vannak a polcaink olyan tárgyakkal, amik valamikor fontosak voltak számunkra, de ma már csak fogják a port. Olyan ruhák lógnak a szekrényben, amelyekről sejtjük, hogy már nem fogjuk őket viselni, mégsem tudunk megválni tőlük. Ez a gyűjtögetés gyakran leképezi lelki működésünket, régmúlt dolgokhoz való ragaszkodásunkat. De milyen pszichés tényezők állhatnak annak hátterében, ha nem tudunk elszakadni a múlt tárgyaitól? Hova vezet, ha emiatt nem marad szabad terünk a jelenben? Cikkében erre keresi a választ Székács Zsófia tanácsadó pszichológus.

Évente egyszer lehetőségünk nyílik, hogy kilomtalanítsuk életünkből azokat a tárgyakat, amik már nem kellenek. Megszabadulhatunk elhasznált bútorainktól, elromlott készülékeinktől. Azonban nem szívesen dobunk ki olyan dolgokat, amikhez érzelmileg kötődünk. Lehet bármilyen apróságról szó, egy kép, egy ruha, egy apró tárgy gyakran valamilyen szép elméket őriz a régmúltból. A szoknya, amit az első randin viseltünk, egy óra, amit még édesapánktól kaptunk, vagy gyermekünk első cipői. Ezzel nincs is gond, ezek a tárgyak segítik a múlttal, szeretteinkkel való kapcsolatunkat. Azonban ha szép lassan felhalmozódnak és teljesen beterítik életterünket, lakásunk olyanná válik, mint egy panoptikum, ahol csak a múlt érzéseinek foszlányaiból tudunk építkezni. A falainkról olyan arcok tekintenek vissza ránk, akikkel

már réges-régen nem vagyunk kapcsolatban.

Szerepek, az identitásunk alapkövei

Régi tárgyaink erősen kötődnek régi szerepeinkhez. Bizonyos szerepek végigkísérik életünket (például akkor is a szüleink gyermekei maradunk, mikor már saját családot alapítunk), de sok szerep életünk alakulásával eltűnik, helyükre újak lépnek. Néhányat ezek közül már nem sírunk vissza, mások viszont a jelenleginél „sikeresebb” életszakaszra emlékeztetnek minket. Ezért hát kedvenc szerepeinkről emlékeket őrzünk, és ha rájuk nézünk, egy kicsit újra átéljük a múlt élményeit. Szentimentálisan gondolunk a régi időkre, egykori kapcsolatainkra, kalandokra. Fiatal felnőttként ugyanis nagyon sok szerepbe belekóstolhatunk: lehetünk partizó egyetemisták, világjáró utazók, romantikus szerelmesek, körülrajongott társasági emberek. Van időnk és lehetőségünk kipróbálni magunkat sportokban, művészetekben. Mindez az identitásunk részét képezi, és jó érzéssel tölt el bennünket saját sokrétűségünk.

Szerencsések vagyunk, ha van időnk felkészülni a következő életszakaszra. /Székács Gyöngyvér grafikus munkája/
Mégis, mikor új életszakaszba lépünk, elengedhetetlen bizonyos szerepek háttérbe szorítása. Szerencsés esetben egyes szerepeket magunktól kinövünk, másokba beleununk. Belátjuk, hogy már nincs szükségünk rájuk, vagy felismerjük, hogy eljött az idő valami újra. Ha fel tudunk készülni a váltásra, és sikerül lezárnunk egy korszakot, elszakadnunk egy korábbi, számunkra fontos szereptől,

úgy könnyebben éljük meg a változást.

Azonban az élet kiszámíthatatlan fordulatai nem segítik az elengedést. Állhat a háttérben hirtelen munkahelyváltás, nem várt családalapítás, váratlan veszteség vagy haláleset. Ha nincs időnk és lehetőségünk, hogy végigjárjuk a szükséges gyászfolyamatot, úgy a valós elválás nem történik meg, csak háttérbe szorítjuk szerepvágyunkat, ami titkon ott lappang majd gondolatainkban.

A múlt fogságában

Ezek a passzív szerepek gyakran akadályoznak bennünket, és terhesek számunkra, viszont elengedni sem tudjuk őket. Olyanok, mint a régi ruhák a szekrényben: valamelyik kopott, néhány már ránk sem jön, van amit már nem is lenne illendő viselnünk. Mégsem tudunk megválni tőlük.

Néha elővesszük és magunkra próbáljuk.

Némi nosztalgiával vegyes csalódással megállapítjuk, hogy nem tudjuk fölvenni, majd visszaakasztjuk és tovább pihentetjük.

A múlt emlékfoszlányai nem adnak elég energiát a jelen kihívásaihoz.
Ha elveszünk az emlékezésben, a múlttal kapcsolatos érzések között nem találunk vissza a jelenünkhöz. Az a téves elképzelés alakulhat ki bennünk, hogy a jövő már nem tartogat számunkra szép kilátásokat. Az idealizált múlthoz semmi sem érhet fel. Mindennapjaink ellaposodnak, és a hétköznapjaink érzelmi szürkeségében már csak a múlt emlékei között találunk vigasztalást. Nem látjuk meg jelenlegi élethelyzetünk, szerepeink szépségét, és mivel nem látjuk, így nem is tudunk élni a felkínálkozó lehetőségekkel. Elégedetlenség, hiányérzet uralkodhat el rajtunk, ami kedvtelenséget, frusztrációt szülhet.

Szereptorta

Ezért hát rá kell szánnunk az időt, és meg kell találnunk újra a kapcsolatot passzivitásba száműzött szerepeinkkel. Az őszi-téli időszak különösen alkalmas erre a tevékenységre. Mielőtt az új év kezdetét veszi, búcsút vehetünk mindattól, amire nincs szükségünk már, és leporolhatjuk azokat a szerepeket, amelyekkel még feladatunk van az életben. Közelebb kell kerülnünk saját identitásunkhoz, szerepvágyainkhoz, terveinkhez. Kezdjünk el gondolkodni az alább kérdéseken. Mi az, ami fontos nekünk, amitől nem szívesen válnánk meg, és honnan ered a ragaszkodásunk? Mit jelképezett számunkra az a szerep, miért tett bennünket boldoggá? Vajon megtalálhatjuk-e ezt az örömet más tevékenységben? Kik azok, akik segíthetnek bennünket ebben? Segítségünkre lehet ebben az úgynevezett szereptorta játék. Kezdjük el listába szedni valaha volt és jelenkori szerepeinket, és próbáljuk meg kiszámolni, hogy 100% energiából mennyit tudunk egy-egy szerepre szánni a jelenben. Ezután semmi más feladatunk nincs, csak rajzolni egy kört egy papírlapra, és belerajzolni a szerep cikkelyeket a százalékos aránynak megfelelően. Majd készítsünk el egy másik kört, amelyben a szerep-cikkelyeket már aszerint helyezzük el, amilyennek mondjuk két év múlva képzelnénk az ideális életünket. A két kör összehasonlításával máris nagyon sokat tudunk meg saját vágyainkról, terveinkről. És tudni fogjuk, mi az amitől itt az ideje megválni.