„A zene mindenkié” – szól a kodályi tétel, és lássuk be, nehéz lenne vitatni ezen állítás igazságtartamát. A hangok, a dallamok mindnyájunk számára társként állnak mellettünk boldogabb időkben, és menedéket nyújtanak nekünk a nehezebb napokon – mi lenne hát alkalmasabb eszköz arra, hogy szakemberek kezében valódi terápiás célokat is szolgáljon? Háromrészes interjúsorozatunk során ebbe a különös, újdonságokkal teli, bűvös világba avatja be a Mindset olvasóit Sőnfeld Mátyás, a Magyar Zeneterápiás Egyesület korábbi elnöke.
Hogyan mutatnád be magadat az olvasóknak, mit érdemes tudni rólad?
Alapvetően gyógypedagógus vagyok. Erre a diplomámra épült később rá a zeneterapeuta posztgraduális képzés, szintén a Bárczin, a Gyógypedagógiai Karon.
18 évesen elvittek a szüleim egy pályaválasztási tanácsadóhoz: itt a gyerek, mi legyen belőle? Kérdeztek, faggattak, és valahogy mindig arra lyukadtunk ki, hogy zene, zene, zene. Mondta a hölgy, akkor nincs mese, tessék a konziba menni - én viszont semmiképpen nem szerettem volna napi 5-6 órát gyakorolni, hogy mesterien elsajátítsak egy hangszert. Viszont ének-zenetanár sem szerettem volna lenni. Azt éreztem, hogy nekem az valahogy... túlzottan behatárolt. A (klasszikus értelemben vett) tanárnak van egy sztenderd tananyaga, és sajnos erőltetett menetben elsősorban azzal kell foglalkozni - közben pedig elvész maga az ember. A gyógypedagógiában viszont azt éreztem, hogy
itt tényleg a gyerek személyiségéhez kell a módszert illeszteni,
ahhoz, hogy valóban meg tudjuk tanítani neki azt, amit szeretnénk. Kiscsoportokban, kis létszámú osztályokban... sokkal emberközelibb. Szóval akkor úgy voltam vele, hogy se zenei, se tanári irány, de ott volt a gyógypedagógia, és elkezdtem keresni, hogyan hozhatom be erre a területre a zenét.
Tehát ha jól értem, téged elsősorban a módszer, a szemlélet vonzott, nem pedig feltétlenül az, hogy fogyatékosokkal dolgozz - de ez az a közeg, ami előhívja az ilyen típusú pedagógiát.
Pontosan. Az, hogy valaki értelmileg akadályozott-e vagy sem, számomra maximálisan lényegtelen. Teljesen azonos mérlegen vannak számomra ezek a gyerekek, és nem érzem azt, hogy igazán különböznének a többi gyerektől. Inkább azt, hogy persze, ők máshogyan fogják megtanulni a dolgokat, és máshogyan fogják látni a világot. De miért lenne ez baj? Igazából mindannyian teljesen máshogy látjuk a világot - csak vannak, akik nagyon jól beférnek egy skatulyába, amiben aztán végighordozzák őket az iskolai pályafutásuk során.
Mennyi, milyen jellegű zenei tapasztalatod volt ekkoriban?
10 évet játszottam klasszikus gitáron, de nyilván nem az fogott meg, egy kamasz a tábortűz körül nem etűdöket fog játszani... Sokkal jobban vonzott az ének és az akkordok. Akkoriban már sok táborban önkénteskedtem, és ott láttam, hogy a gitárnak, a zenének nagyon jó közönségformáló ereje van – az, hogy le tudod játszani azt, amit kérnek, és együtt éneklitek, mindig is egy hatalmas élmény volt. Manapság pedig már kifejezetten napi szinten kenyerem a gitár - bárhol is dolgozom, jelen van.
Visszatérve az egyetemi éveidhez - hogyan talált meg végül téged a zene ezen a pályán?
Volt egy kurzus, zeneterápia címmel, erre nagyon rácsodálkoztam - valami, ami nem zenepedagógia, nem kell hozzá konziban tanulni, ellenben lehet úgy zenélni közösen, hogy nem csak élményt ad, de közben összehangol, sőt, akár még fejlesztő hatású is lehet. Ott és akkor kinyílt nálam egy mindig is keresett ajtó: talán ezt kerestem mindig, ahol emberekkel is foglalkozhatok, meg a zenével is! Elvégeztem hát a gyógypedagógiát, elmentem egy évre pszichológiát és szociológiát tanulni Skóciába, majd hazajöttem, és felvettek egy EGYMI-be (Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Központ), ahol azóta is dolgozom. Itt a vezető fogyatékosság az enyhe értelmi fogyatékosság, legfőképpen tanulásban akadályozott gyerekekkel foglalkozom - de vannak középsúlyos értelmi fogyatékos gyerekek is.
A tanulásban akadályozottakkal való munka mindig is különösen érdekelt. Alapvetően én is egy kicsit elvarázsolt gyerek voltam, és utólag néha eszembe jutott, mi lett volna, ha valaki látja, milyen ember vagyok, hogyan működöm - hátha tudott volna valami igazán rám szabott módszert mutatni, hogy jobban menjen például a verstanulás. Visszatérve a zenére: később még elvégeztem egy kétéves zeneteraputa képzést, ami rengeteg tudást, és talán még annál is több önismeretet adott. Mindig próbáltam az ottani tapasztalatokból a lehető legtöbbet visszaforgatni a tanításba és a zeneterápiás alkalmakba.
Milyenek voltak az első tapasztalataid gyakorló pedagógusként?
Amikor elkezdtem a suliban tanítani, egyből éreztem: ez mégsem lesz olyan egyszerű, mint amire gondoltam. Én gyerekkoromban zeneiskolába jártam, imádtam az éneket, a szolmizációt... de ezt persze egyáltalán nem tudtam úgy átadni, ahogy szerettem volna, mert nagyjából három percig bírtam fenntartani a figyelmet - vagy inkább csak másfélig. Szóval nagyon kellett törni a fejem, hogy mi a szösszel is fogom én megfogni a csapatot? És akkor előszedtem a régi jegyzeteimet, ahol ott volt például az ULWILA színes kotta, ami csakis színeket és formákat használ. Nincs öt vonal, nincs előjegyzés, nincsenek bonyolult szavak, nincs violinkulcs. Azoknak a gyerekeknek, akiket én tanítok, ez iszonyatosan nehéz lenne - eltalálni, hogy melyik két vonal közé tegye azt a pöttyöt, vagy hogy éppen akkora formát rajzoljon, hogy az ne lógjon át egy másik vonalra. Itt viszont egyszerű színek és formák vannak. Azt mondom például, hogy a fekete a C, a barna a D, stb, a zárt kör pedig egy tá, két félkör meg egy ti-ti. Nem is kell sokkal több minden, tákból, titikből, szinkópából (és esetleg még nyújtott ritmusokból) mi remekül és boldogan zenélünk.
Gyönyörűen le lehet képezni ezeket a kottákat így, szép színes ábrákkal.
Az pedig egy iszonyatosan nagy sikerélmény, amikor ezek után mindenki le tud játszani hangszeren egy-egy dalt - valaki a Tavaszi szelet, a Kis kece lányomat, vagy épp a Titanic, vagy a Star Wars filmzenéjét cajonon, xilofonon, zongorán, furulyán... szóval ez egy nagyon jól működő rendszer! És nem csupán örömzene van - ami önmagában is fantasztikus - de van ennek egy fejlesztő oldala: ütemben kell közben maradni, a megfelelő hangmagasságot a megfelelő sorrendben és időben kell leütni (vagy lefogni, ha például furulyán játszik). Ez kőkemény fejlesztés, gyönyörű örömzenébe csomagolva.
Ha már itt tartunk, milyen területeket fejleszt a zene? Mást vagy máshogyan fejleszt fogyatékos embereknél, mint épeknél?
Nehezen tudnék olyan területet mondani, amit nem fejleszt! Annyira komplex, hogy az hihetetlen. Egyéni szinten a legfőbb, amit én látok, az két dolog: a figyelem és a memória - és ez a kettő a tanulás két oszlopa, hiszen az információnak el is kell jutnia, és meg is kell maradnia. Egy színes kotta végigolvasása és annak leképezése - méghozzá úgy, hogy nem elég, ha a színeket jól ütöd meg egymás után, mert az sem mindegy, hogy milyen hosszan hagyod őket kicsengeni -, ezek mind iszonyatosan nagy koncentrációt, figyelmet igényelnek a gyerekek részéről. Meg persze memóriát is, mert nagyon nehéz a színeket szimultán olvasni és jó időben megszólaltatni. Ha eljut a zenészhez az információ (ez a figyelem), és fejből vissza is tudja adni (memória) akkor jön az egyénen túli szint: a közösség! Onnantól figyelhet már a másikra is, hiszen közösen játszunk. Akkor már arra is figyelni kell, hogy ő eljátszott valamit, a másik meg egyszer csak belép, és játszik valami mást - ráadásul az egyik az egyik hangszeren, a másik meg a másikon. Tehát: figyelnem kell, önfegyelmet kell gyakorolnom, mert nem akkor kezdem, amikor akarom, és nem olyan tempóban kezdem, ahogyan akarom... hát, ez figyelem, koncentráció, memória, szociális készségek tárháza. Ja, és aki már zenélt közösen másokkal, pontosan tudja, milyen közösségformáló ereje van! A kemény munka után olyan közös figyelmi helyzet alakul ki, hogy egy-egy fellépésen képes vagyok könnyekig hatódni. Egyszerre szólalt meg az első és utolsó hang, figyeltünk magunkra és egymásra is. És meg is van a jutalom, felzúg a tapsvihar: ügyesek voltatok srácok!
Az élményterápiás tanulmányaim nagyon meghatározták a világnézetemet azzal kapcsolatban, mennyire lehet tapasztalaton keresztül élményt átadni, így tanítani, és természetesen fejleszteni. Mondok egy példát. Régen hosszan magyaráztam, mielőtt közösen zenéltünk volna: figyelj a másikra, kövesd a tempót. Ma már nem kezdek magyarázni, hanem csak annyit mondok: “na srácok, itt a kotta, mehet”! Ilyenkor persze össze-vissza játszik mindenki mindent. Ekkor megkérdezem, hogy na, ez jó volt így? Nem. Egyik azt mondja, nem játszottunk együtt. A másik, hogy zajos volt. Hát akkor találjuk ki, hogy hogyan legyen. És szépen lassan, tapasztalat útján, közösen ki fogjuk silabizálni, hogy talán lehet, hogy figyelni kéne arra, mikor kezdjük el. Mert ha egyszerre kezdjük, talán jobban fog működni. Ekkor jön a következő lépés, amikor már egyszerre kezdjük el, de valaki gyorsabban, valaki lassabban játszik. Ilyenkor megint átbeszéljük a dolgot: hogyan tudjuk elérni azt, hogy mindenki ugyanolyan tempóban játsszon? És ekkor jön az, hogy hú, be kéne számolni! Méghozzá olyan ütemben, hogy utána mi is át tudjuk venni azt a lüktetést - és tudjuk, ha gyorsabban mondom, hogy egykéthánégy, akkor gyorsabban játszunk, ha lassabban mondom, akkor lassabban játszunk. A végén pedig már nem is én mondom, hogy figyelj, mert számolni fogok, hanem már ő várja, hogy számoljak, mert tudja, mert megtapasztalta, hogy neki az lesz a jó. És akkor szépen lassan összeáll egy mű.
Ugyanezeket a módszereket használják épeknél is? Amit egy speciális iskolában például hetedikben használsz, azt az épeknél - mondjuk - negyedikben?
Ezek a módszerek épeknél is remekül működnek, igen, de van egy hatalmas különbség: egy általános iskolában 25-30 gyerek van az osztályban. Így sokkal nehezebb személyre szabni a játékot - pedig ezek évtizedekig emlékezetes elemi tapasztalatok és élmények lehetnének. A legtöbb módszert sajnos csak akkor lehetne átemelni, ha a közoktatásban is kislétszámú csoportok lennének. Ugyanakkor persze, valamennyit azért meg lehet belőlük csinálni, sőt, az épeknél sokkal korábban is, szóval nem lehetetlen, csak nagyon ügyesen kell megszervezni. És persze a nagy létszámnak is megvannak az előnyei!
