Egymás figyelmének igénylése emberi sajátosság, hiszen alapvetően társas lények vagyunk. Akad azonban közöttünk olyan is, aki az átlagosnál többet, már-már túlzott figyelmet igényel, vagy akár úgy is fogalmazhatnánk: szokása a drámázás. Mi állhat emögött a jelenség mögött? Miért igénylünk különböző mennyiségű figyelmet másoktól? Lehet-e kezdeni valamit azzal, ha rendszeresen drámakirályt vagy drámakirálynőt játszunk?
Mások figyelmének felkeltése egy élet-halál szituációban döntő lehet. Olykor tehát akár az életünk is múlhat rajta, hogy sikerül-e mások figyelmét magunkra irányítanunk. A drámakirályok és -királynők azonban arról ismeretesek, hogy nem csupán ilyen rizikós helyzetekben, hanem inadekvát szituációkban is kiharcolják maguknak a társas figyelmet. Ennek hátterében pedig sok esetben lelki kétségbeesés állhat.
Nem jellemhiba
A túlzott figyelemfelkeltést sokszor tévesen jellemhibának titulálják, azonban a szakemberek – köztük Billi Gordon neurológus – szerint nem ebbe a kategóriába sorolható. Legtöbbször ugyanis
olyan korai fejlődési traumára, elhanyagolásra vezethető vissza, amely az agyműködésre is hatással van, ezzel megváltoztatva az agyi fejlődést.
A fejlődő agy ugyanis megfigyeli, megtapasztalja környezetét, és ennek megfelelően változik, idomul hozzá. Célja, hogy a fejlődésben lévő kis szervez életben maradjon az fennálló körülmények között. Az újszülöttek túlélése rendkívüli mértékben függ attól, hogy az anyjuk figyelmét fel tudják-e kelteni. Minél inkább figyelmen kívül hagyják igényeiket a korai fejlődés során, annál inkább szeretnék felhívni magukra a figyelmet. Így alakulhat ki olyan beállítódás, mely szerint a végletekig el kell menni ahhoz, hogy felkeltsük a környezetünkben lévők figyelmét.
Drámai hatások
Ha tehát drámázunk, azzal egyértelműen felkeltjük a figyelmet. Ennél azonban bonyolultabb a történet, hiszen a drámázás hatására az agyalapi mirigy és a hipotalamusz endorfinokat választ ki, amelyek fájdalomcsillapító és örömindukáló vegyületek (hasonlóan a heroinhoz és más opiátokhoz). Ezért a dráma enyhíti a szorongást, és mivel ugyanazokra a mechanizmusokra épül az agyban, mint bizonyos drogok használata, könnyen függővé is válhatunk.
Mint minden függőség, a drámázás is toleranciát épít fel, így folyamatosan egyre többet igénylünk belőle az adott neurokémiai hatás elérése érdekében.
A dráma esetében ez azt is jelenti, hogy egyre több krízishelyzetre van szükségünk ahhoz, hogy ugyanazt az izgalmat elérjük.
Egy másik tényező pedig a felszabaduló dopamin – más néven boldogsághormon. Ha arra számítunk, hogy elérjük, amit akarunk, akkor az agy egyre több boldogsághormont szabadít fel. Amikor tehát úgy érzékeljük, hogy meg fogjuk kapni a kívánt figyelmet, tehát a dráma eléri célját, boldogsághormonból is egyre több szabadul fel a testünkben.
Le lehet-e tenni a drámát?
Az agyi fejlődést ugyan nem fordíthatjuk vissza, és a kora gyermekkori traumákat sem törölhetjük ki az életünkből, de mindezek ellenére drámai megnyilvánulásainkon változtathatunk. Az első lépések egyike, hogy felismerjük és elfogadjuk azt, ami történt velünk, amit átéltünk, akik vagyunk. Ezt követheti az, hogy elkezdünk arra figyelni, amink van, ahelyett, amink nincs. Fontos, hogy kérjünk szakmai támogatást, ha úgy érezzük, egyedül nem tudunk kilépni a dráma bűvköréből.
Azt is fontos hangsúlyozni, hogy nem minden elhanyagolás egyenlő a szülői szeretet hiányával. Előfordulhat, hogy szüleink egyszerűen ennyit tudtak nekünk adni, habár ez néha nem elég. Gyógyítóan hathat az elfogadás és a helyzet megvizsgálása szüleink szempontjából. Olykor nekünk kell megadni saját magunknak azt a figyelmet, amelyre olyannyira vágytunk gyermekként, de nem kaptuk meg.
Felhasznált irodalom:
Angstman, K.B. and N.H. Rasmussen, Personality disorders: review and clinical application in daily practice. Am Fam Physician, 2011. 84(11): p. 1253-60.
Goenjian, A.K., et al., Prospective study of posttraumatic stress, anxiety, and depressive reactions after earthquake and political violence. Am J Psychiatry, 2000. 157(6): p. 911-6.
Gordon, B. (2020). Excessive Attention-Seeking and Drama Addiction. Retrieved 23 June 2020, from https://www.psychologytoday.com/intl/blog/obesely-speaking/201411/excessive-attention-seeking-and-drama-addiction
McEwen, B.S., Brain on stress: how the social environment gets under the skin. Proc Natl Acad Sci U S A, 2012. 109 Suppl 2: p. 17180-5.
McEwen, B.S., Early life influences on life-long patterns of behavior and health. Ment Retard Dev Disabil Res Rev, 2003. 9(3): p. 149-54.
McEwen, B.S. and P.J. Gianaros, Central role of the brain in stress and adaptation: links to socioeconomic status, health, and disease. Ann N Y Acad Sci, 2010. 1186: p. 190-222.
McEwen, B.S., Stress and hippocampal plasticity. Annu Rev Neurosci, 1999. 22: p. 105-22.
Stockley, P. and J. Bro-Jorgensen, Female competition and its evolutionary consequences in mammals. Biol Rev Camb Philos Soc, 2011. 86(2): p. 341-66.
Volkow, N.D. and R.D. Baler, Addiction science: Uncovering neurobiological complexity. Neuropharmacology, 2014. 76 Pt B: p. 235-49.
Wise, R.A. and P.P. Rompre, Brain dopamine and reward. Annu Rev Psychol, 1989. 40: p. 191-225.
Wolff, P.H., Organization of behavior in the first three months of life. Res Publ Assoc Res Nerv Ment Dis, 1973. 51: p. 132-53.
