A koronavírus időszaka a balett-táncosok életét is fenekestül felforgatta. A színházak leálltak, a próbák online térben zajlanak. Hogyan lehet megküzdeni mindezzel? Milyen pszichológiai támogatás zajlik a színház falain belül? Mi a legnehezebb számukra ebben az időszakban? Interjúnkban a Magyar Nemzeti Balett táncművészével, Majoros Balázzsal beszélgettünk a karrierje kezdetéről, a balett fizikai és mentális kihívásairól és a jelenlegi rendkívüli helyzetről!
Hogyan kerültél kapcsolatba a balett világával?
Nagyon szerettem a mozgást, a sportot, vívtam fociztam, úsztam, néptáncoltam. Aztán jött az általános iskolába egy jazzbalett tanárnő, és minden lány az osztályból elkezdett az óráira járni. Akkor kitaláltam, hogy én is elmegyek erre az oktatásra. Édesanyám úgy volt vele, hogy persze, próbáljam ki, édesapám kaparta a falat, hogy a kisfia már megint megőrült. Ez a tanárnő, akivel egyébként a mai napig jó kapcsolatban vagyok, azt mondta, hogy érdemes lenne felvételiznem a főiskolára. 15 fiú ment, ebből 14-et felvettek. Én voltam az egyetlen, akit nem. Csak azért is beiratkoztam a főiskola előkészítőjére, majd ősszel a pótfelvételin sikerrel jártam. A vicces az egészben, hogy abból a 15 fiúból csak ketten maradtunk a pályán.
Nagyon hamar megfogott ez a világ, pedig ez általában elég problémás a fiúknál. Egy balettóra a világ egyik legunalmasabb dolga, főleg az elején. Nyilván amikor már ugrásokat, forgásokat gyakorlunk, azt már élvezzük, de mire oda eljut az ember, az évekbe telik. Engem ez az extra drukk, hogy csak azért is megmutatom, ez tolt át az első pár éven.
Létezik erre egy pszichológiai elmélet, ha valakit valami hátrány ér, és/vagy hátrányos helyzetből indul, az emiatt kialakult kisebbrendűségi érzés miatt sokkal magasabb szintre szeretne eljutni. Sok sikeres ember életében megfigyelhetők ilyen nehézségek.
Úgy érzem, szerencsés vagyok, mert a véletlenek sorozata vezetett. A családomban nincs színházi ember, nem voltak balettrajongók – azóta már kénytelenek azok lenni –, úgyhogy én nagyon távolról jöttem ebbe a világba, de úgy gondolom, hogy megtaláltam itt a helyem és nagyon jól érzem magam.
Előfordul, hogy felébredsz reggel és azt érzed, hogy soha többet nem szeretnél hallani a balettról?
Általában egy héten háromszor-négyszer (nevet). De az ember tudja, hogy ez csak átmeneti nehézség, amin át kell lendülni. Csak belekezdeni nehéz: a felkelés például egy egy 20 perces procedúra, mert a hátad fáj, a térded fáj, a bokád fáj, de a sportolók is ugyanezen mennek keresztül. Ezen át kell lendülni, aztán ha már elkezdek bemelegíteni, ha beindul a vérkeringésem, már nincsen probléma.
Fizikálisan, mentálisan vagy lelkileg ér titeket a legnagyobb megterhelés?
Ez nagyon személyfüggő. Ha táncol az ember, ott van a színpadon, olyan szerepeket kap, amit szívesen csinál, akkor egy abszolút kielégítő, flow érzése van. Nyilván egy ilyen nagy társulatnál ez nem mindig leányálom, nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt szeretnénk, de a valamit valamiért elven az ember meghozza azokat az áldozatokat, amiket meg kell hozni, és csak megy előre.
Neked mi volt ilyen nagy lemondásod?
Ebben a szakmában minden nap egy nagy lemondás; óriási a fizikai igénybevétel, illetve biztos tudják a kedves olvasók is, hogy ott vagyunk a színpadon karácsonykor, szilveszterkor, nincs születésnap, nincs semmi. Ez hozzá tartozik ehhez a szakmához, de mégis sokszor megterheli az embert, hogy folyamatosan a legjobbat kell nyújtani.
Pszichológiai támogatás elérhető számotokra a színházban?
Volt pszichológusunk, aki jelen volt a munkaidőnk alatt, és bármikor fel lehetett keresni, de már nem dolgozik velünk, amit nagyon szomorúnak tartok. Szerintem óriási szüksége lenne rá a társulatnak. Fizikálisan olyan munkát végzünk, mint egy élsportoló, úgy gondolom, hogy óriási mértékben tudná a teljesítményünket javítani, ha lenne egy háttércsapat, akik tudnák a munkánkat segíteni. Vannak masszőreink, van gyógytornászunk,
de a mentális képességfejlesztés is nagyon fontos lenne.
Soha nem láttam a társulatot még ilyen állapotban, mint most.
Egymást tudjátok most támogatni?
Igyekszünk, de mindenki próbálja a színházon kívüli találkozásokat minimálisra csökkenteni. A színház is ezt várja el tőlünk, illetve én is azt gondolom, hogy ez az, amit most tenni kell.
Nyilván mindig vannak nehéz időszakok, és ha valaki rosszabb passzban van, mert éppen nem úgy sikerült az előadás vagy egy próba, vagy épp nem kapott meg egy szerepet, mindig ott van mellette valaki, aki tudja motiválni és segíteni, de most valahogy annyira kilátástalan a helyzet, hogy nem igazán tudunk honnan motivációt szerezni. Most mindenki ugyanolyan mélyen van.
Mi a legnehezebb ebben az időszakban?
A legrosszabb, hogy tőlünk kívülálló körülmények befolyásolnak, amire semmi ráhatásunk nincs. A társulat nagyon fegyelmezetten igyekszik minden előírást betartani, most már maszkban próbál mindenki, ami nyilván nem egy ideális helyzet, sőt, kegyetlen, de azt látom a társulaton és saját magamon is, hogy bármilyen áldozatot képesek vagyunk azért meghozni, hogy működjenek a dolgok és ne feleslegesen dolgozzunk. Ez a sok befektetett munka, energia és idő mind értelmét veszti, ha nem tud az előadás a színpadon, a közönség előtt kiteljesedni. Ráadásul egyik percről a másikra változhat minden, jön egy telefon egy eredményről, amire senki nem számított és akkor vége, lehúzzuk a rolót. Sajnos itt igazából nem nagyon van megoldás, és attól tartok, hogy ez a következő pár hónapban így fog menni.
Szerintem már az optimizmusunk végén járunk, mert az ember nyilván igyekszik tartani magában a lelket, de ez kicsit most szélmalomharcnak tűnik. Ez egy nagyon nehéz időszak.
Hogyan viseled a munka nélkül töltött időt?
Valamit nyilván kezdeni kell ezzel az idővel, az ember próbálja lefoglalni magát. De ha reggel 10-től este 20:30-ig dolgozol egész héten, és egyik pillanatról a másikra szűnik meg minden, akkor nagyon nehéz az átállás. Benne vagy ebben az óriási pörgésben és akkor egyszer csak ott vagy, hogy felkelsz reggel és azon gondolkodsz, hogy most mi dolgom van, mit csináljak.
