Pulai Imre a magyar kenusport kiemelkedő alakja. Nyert olimpiai arany- és bronzérmet, a világbajnoki címet négyszer szerezte meg, és két-két alkalommal a második és a harmadik helyen végzett. Európa-bajnokságról hozott aranyat és bronzot is. A most 51 éves olimpikon azóta sem került messze a sportélettől, sportolóként leginkább a bob- és szánkópályákon lehet megtalálni, míg edzőként az észt csapat felkészülését irányítja. Pulai Imrével többek közt kenus pályafutásáról, a médiával való kapcsolatáról és a fair play fontosságáról beszélgettünk. Interjú.
Hogyan került a sport közelébe?
Öt-hat éves koromban a szüleim lecibáltak a Honvédba úszni, mert ott laktunk a közelben. Hét-nyolc évesen már menni kellett hajnalban is – mentem, de nem értettem, miért. Pár évvel később aztán tudatomra ébredtem és megmondtam, hogy nem megyek, soha többet reggel ötkor a hideg vízbe belemászni és úszni faltól falig. Meg az úszásnál bent van a fejed a vízben, én meg beszélős vagyok. De ott hova beszéljek, a vízbe? Az nem volt nekem való.
És aztán?
Épp nyári szünet volt, a srácokkal mászkáltunk a Dunaparton és elkezdtük dobálni az Árpád-hídról a kenusokat. De nem őket céloztuk, hanem melléjük, hogy lefröcsköljük őket. Ők meg persze mindig anyáztak. Egyszer aztán készültek, be lettünk kerítve. Na, mondom, most végünk van. Mi voltunk tíz körül, ők meg tizenhat-tizennyolc évesek voltak.
Úgy tűnik, nem lett.
Nem, nem is vertek meg. Azt mondták, menjünk le velük, próbáljuk ki a kenuzást vagy a kajakot. És ott ragadtunk.
Úgy éreztük, tartozunk valahová.
A gondnok lett az edzőnk, vele kezdtünk el evezgetni. Ez három évig így ment, aztán már nem bírt velünk, nagyon rosszak voltunk, az edzések jó részét is sokszor lecsaltuk. Úgy tudott túladni rajtunk, hogy azt mondta a nevelő edzőnek, hogy már versenyképesek vagyunk. Be is neveztek minket kétezer méteren, de fordulni se tudtunk, persze zsír utolsók lettünk. Olyan későn értünk be, hogy már mindenki hazament. Én meg mondtam, hogy óvjunk, nagy volt a szám. Szóval ez volt az első versenyélményem.
Ekkor történt a pálfordulás?
Még nem. A verseny után az edzőnk ugyan mondta, hogy akkor mostantól kezdjünk el komolyan edzeni, de annyi edzés volt, hogy muszáj volt csalni. Én ezt akkor úgy is könyveltem el, hogy azért ad ennyit ez az állat, mert tudja, hogy lecsaljuk a felét. Még úgy is rengeteg volt.
Ezért a Sumák becenév?
Igen, az ilyenek miatt. Eredetileg onnan jött, hogy egyszer mondta az edző, hogy másnap hatra jöjjön mindenki, mert hétkor indulunk Szentendrei-sziget-kerülésre. Az ilyen nyolcvan kilométer. Lementem én is, de mondtam, hogy abbahagyom az egészet, nekem ez nem kell. Még ketten jelentkeztek, hogy abbahagyják, haza is mentünk, aztán hétvégén visszajöttem, hogy meggondoltam magam. Persze levette, hogy miért csináltam az egészet, azért mondta, hogy sumák vagyok.
Mikortól vette komolyan?
A fordulat olyan tizenhat évesen következett be, amikor kijutottam az Ifjúsági Barátság Versenyre (ez most mondjuk egy ifi VB-nek felelne meg). Egyesben meg párosban indultam ötszázon és ezren, mind a négy számban negyedik lettem, tehát nem sokkal maradtam le. És ott gondolkodtam el, hogy talán nem kéne lecsalni az edzések felét. Így is jó vagyok, de úgy még jobb lehetnék. Az edző is azt mondta utólag, hogy ott lehetett leülni velem komolyan beszélni arról, hogy tényleg kéne edzeni, mert oda tudok érni. Írt is egy négyéves edzéstervet, és azt mondta mindannyiunknak, hogy a negyvenöt gyerekből ketten-hárman ki tudunk jutni az olimpiára, de nem mondja meg, kik. Végül én jutottam ki egyedül.
Nem volt nehéz pont tizenhat-húsz évesen belefeküdni a kemény munkába?
Nem, mert jó volt nagyon a csapat, ott volt egy csomó gyerek együtt. Meg az edző lekötött minket. Pénteken suli után beszálltunk az indián kenuba a sátrakkal és mentünk Szentendrére. Egész hétvégén ott voltunk, gyakoroltunk a versenyhajókkal, ő meg főzött. Így szerettem meg. De ez ma már sajnos nincs, mert minden olyan versenycentrikus, meg a szülők nem is nagyon engednék ezt. És ennek akkor még nem volt költsége sem. Most egy ilyenért rengeteg pénzt elkérnének.
A sok edzésnek aztán meg is lett az eredménye.
Igen, húszévesen az első világkupámon megvertem Ivan Klementyevet, aki a példaképem volt. Több mint egy fél hajóval, négy perces idővel. Parti János kapitány azt mondta, amikor kiszálltam, „Na, gyere ide, te görény!” És ha valakinek azt mondta, görény, az Partitól dicséretnek számított. Mondtam, jövök, János bácsi, de Ön mennyivel is nyert az olimpián...? Persze tudtam, hogy olyan öt perccel. Mondta is, hogy na, akkor húzzak onnan... Mindig ilyen voltam, szerettem hülyéskedni. Négy alatt egyébként egy magyar se ment még akkor. De ez a különbség nagyrészt a hajók miatt volt, meg a teljesen más szisztémájú edzések miatt. Utána volt egy komolyabb sérülésem, amire az újságok is rátettek egy lapáttal. Ha jól mész, magasztalnak, amikor nem, akkor meg egyből jön, hogy „a Pulai már nem bírja, vége.”
Hogyan kezelte az újságírók reakcióját?
Ekkor is volt egyfajta fordulat bennem, amikor ezeket irkálták. Eldöntöttem, hogy akkor innentől kezdve csak állatságokat mondok az újságíróknak. Később például csomószor azt nyilatkoztam valamelyik olimpia kapcsán, hogy Csala Zsuzsa volt a nevelő edzőm. Többször fel is hívtak, hogy tényleg, a művésznő? Mondom, igen. Kérdezték, hogy miért hagyta abba? Mondom, mert nem élt meg belőle.
Mit szólt ehhez Csala Zsuzsa?
Tök jó volt, mert amikor az olimpiát megnyertük, behívták a tévébe, ő meg szerencsére vette a lapot és mondta, hogy igen, bizony ő volt az Iminek a nevelő edzője. De visszatérve a sérüléshez, onnantól kezdve semmi komolyat nem mondtam az újságíróknak.
Pedig már önmagában a sérülést sem lehetett könnyű feldolgozni.
Nem. Az történt, hogy eltört a karboncsövű lapátom, bement az oldalamba a bordák közé és eltépte a hátizmomat. Három hónapig nem szállhattam vízre, úgy folytattam a felkészülést. Az nagyon rossz volt. A Magyar Bajnokság előtt másfél-két hetet voltam vízen. Ott meg jobbos szél volt, én balos vagyok, és végül a jobbos Szabó Attilával célfotóztam, egy kicsivel lettem a második. Úgy volt, hogy akkor övé ez az olimpiai szám, de Parti mondta, hogy „nem, hanem ezé a görényé lesz, mert ha nem fúj a szél meg három hónapot evez, akkor száz métert kapott volna tőle.” De az egy sorscsapás volt.
Miért?
Mert eleve úgy mentem ki, hogy tudtam, nem nyerek. Ebben a fizikai állapotban nem tudtam nagyot menni. És mivel nem voltam nyerésre esélyes, nem hozták ki az edzőmet. Gondolj bele, húszévesen hat hétig kint lenni tök egyedül. Másfelől meg akkor már voltak légkondik Szöulban, a fele csapat megfázott, belázasodott, köztük én is. Az indulás jogát persze nem adtam át a tartaléknak, lenyomtuk a lázamat vitaminokkal és végül hatodik lettem a döntőben. Utána hazajöttem, mintha mi sem történt volna, pihenő, majd amikor elkezdtünk edzeni, nem bírtam. Kiderült, hogy a terhelés miatt szívizomgyulladást kaptam. Másfél év kuka. Na és akkor jöttek megint az újságírók...
Hogyan telt ez a másfél év?
Kaptam egy kis műszert, mert százhúsz fölé nem mehetett a pulzusom. Evezgettem meg edzettem, csak száznál már csipogott. Még versenyen is indultam így. Szerencsére világéletemben százhetven körül volt a pulzusom, még ha gyorsan is eveztem, így százhúszon is elég jól mentem, az akkori világbajnokságon második lettem. A baj inkább az volt, hogy mivel mindig edzettem, sose tudtak ezek a sérülések teljesen meggyógyulni és az olimpiákon mindig visszaütöttek. Így voltam Barcelonában ötödik ötszázon, pedig ott is nyerhettem volna. Az ezer egyest meg elvették tőlem, mert féltek a sérülésem miatt. Buhalov 4.08-cal nyerte meg, pedig én akkor tudtam négy percet. Atlantában ugyanez volt, amikor a hátam fájt. Akkor is elvették az ezer egyest, de ötszázon így is harmadik lettem. Ott se hozták az edzőmet, egyedül készültem, úgyhogy én tökre örültem a harmadik helyezésnek. Ezeket a dolgokat persze senki nem látja a tévében.
Ha mindezeken nem tudok átlépni magamban, akkor biztos pszichológus kellett volna.
De én szerencsés alkat vagyok, sosem éreztem ennek szükségét.
Mi hajtotta tovább?
Olimpiát vagy világbajnokságot akartam nyerni. ‘95-ben tök jól is mentem, de aztán megint elkezdtem érezni a hátamat. Akkor tudatosan vissza is vettem, olyan hetven százalékosan edzettem. A verseny napján így aztán nem fájt semmim és meg is nyertem a világbajnokságot Duisburgban. Annak nagyon örültem. ‘96-ban aztán harmadik lettem az atlantai olimpián egyesben.
És akkor megint történt egy fordulat.
Igen, akkor jött a hajóváltási mizéria, bejöttek a harmincöt centi széles keskeny hajók, amik így gyorsabbak voltak. Lépnem kellett: vagy feladom az egyest, vagy leszek megint hatodik-hetedik az olimpiákon. És akkor találtam meg Novák Ferit, hogy menjünk párost. A Kolonics-Horváth párost kellett megvernünk, akik akkor már olimpiai bajnokok voltak. Három válogató verseny volt itthon, amikből ha egyet is ők nyernek, akkor védettséget kapnak és övék ez az olimpiai szám. Úgyhogy egyet sem adtunk nekik.
Hogyan reagált erre a kenus világ?
A szövetség sose csípett engem, mert mindig különc voltam. Azt se akarták volna, hogy mi menjünk az olimpiára. De ha jó vagy, nem tudnak hozzád nyúlni. Plusz mindig mentem a sajtóhoz, mert az meg imádta a balhét. Annak idején is, a hajómizéria kapcsán, egyetlen egy srác kapott új, vékony hajót az év elején és azzal állt oda a válogatóra. Én meg szóltam a kapitánynak, hogy ez így nem fair. Meg is beszéltem a többiekkel, hogy akkor ne menjünk föl a döntőre, mert ha ezt most megcsinálják, akkor megcsinálják bármikor. Ugyanis van egy alapszabály, miszerint
a versenyzőknek egyforma feltételeket kell biztosítani.
Ma már tudjuk, hogy ezek a hajók a régihez képest tíz másodperccel gyorsabbak. Szóval, a srác felment egyedül a döntőre, másnap meg jött a fegyelmi tárgyalás nekem. Bementem a Gyárfáshoz a Nap TV-be, ott volt a szövetségből hat ember, én meg egyedül. Nem volt hosszú a műsor, tíz perc, de a Gyárfás szétszedte őket. Utána el akartak tiltani, de mondtam, hogy akkor megyek vissza a tévébe. Végül csak fegyelmit kaptam.
Ennek van köze ahhoz, hogy nem itthon edzősködsz?
Nem, semmi, most már mások vannak. De most is azt mondom, mindenki legyen fair a másikkal, ez nagyon fontos a versenyzőknél. De sajnos most is van olyan, hogy azt teszik mondjuk be a négyesbe, aki mögött van szponzor. Vagy kitalálnak egy olyan válogatót, ami annak az embernek jó. Pedig ez egy tök tiszta dolog lenne, a kenu nem egy pontozásos sportág. Aki első a válogatón, az megy tovább. Ha látom, hogy esetleg a szél miatt alakult így az eredmény, akkor kiviszem a két vitás gyereket világkupára és megnézzük ott. Ez azért is fontos, mert van, aki nem tud versenyezni nemzetközi mezőnyben.
Kanyarodjunk vissza a sportpályafutásod alakulása felé, Sydneynél hagytuk abba.
Ja, igen. Hát, akkor aztán párosban olimpiát nyertünk Sydneyben. A döntő után jöttek oda a szövetségből, könnyezve gratuláltak. Kezet fogtam velük és mondtam, látom, sírtok, de biztos nem az örömtől, hanem a bánattól. Mondták, hogy „Jaj, Sumák, most miért mondasz ilyeneket…?” Persze tudták, miről beszélek. Meg előző nap, amikor ezer méteren ötödikek lettünk és bementünk a faluba, a vezetőség átment a másik oldalra. Kérdeztem is, hogy srácok, tegnap miért nem jöttetek ide? Erre valamit hebegtek meg megkérdezték, hogy mi történt tegnap. Mondom semmi, hátszél volt, nem éreztük, előtte se tudtunk annyit edzeni, mert az edzőtáborban a sok motorcsónak miatt nem volt olyan a víz. De, mondom, gratulálni kéne és nem azt kérdezni, hogy mi történt, miért nem elsők lettünk. Nem történt semmi. Ötödikek lettünk.
Nem lehet mindig nyerni.
Az interjú folytatását jövő szombaton olvashatjátok a 2000-es évek történéseivel.
