„Ha neked jobb, nekem rosszabb?” – Látszatvalóság, megfosztottság, irigység, és ami mögöttük áll

Annak érdekében, hogy visszajelzést kapjunk életminőségünk színvonaláról, gyakorta hasonlítjuk magunkat másokhoz, sőt, sokszor teljes közösségek teszik meg ugyanezt. Hiába az ösztönös igyekezet, számtalanszor csalódunk, és könnyen támadhat bennünk irigység mások jóléte miatt, egyenlőtlenség esetén pedig egy egész társadalomban fellángolhat a konfliktusoktól sem mentes igazságérzet. Cikkünkben arra keressük a választ, hogy miért történik mindez, hogyan téveszthet meg minket napjaink látszatvalósága, és mit tehetünk saját elégedettségünkért.

Képzeljük el, amint egy fárasztó, tevékeny hetet követő, forró nyári szombaton elnyújtózunk kanapénkon, kedvenc üdítőnket kortyolgatva. Már épp úrrá lenne rajtunk a teljes megelégedettség, amikor az Instagramot böngészve megpillantjuk egyik ismerősünk fotóját, amint egy trópusi szigeten pózol önfeledten. Ugyan a közben eltelt pár másodperc alatt a hétvégével kapcsolatos pozitív kilátásaink valószínűleg mit sem változtak, könnyen lehet, hogy hirtelen mégis elönt minket a békétlenség. Ha ez történne, akkor éppen relatív deprivációt, más szóval viszonylagos megfosztottságot élünk át, hiszen úgy érezzük, a látott helyzet számunkra is kívánatos lenne.

A szociálpszichológiában honos fogalmat Stouffer használta először 1949-ben, a gyakran előforduló jelenségre az Egyesült Államok hadseregét vizsgálva figyelt fel. Megállapítása szerint a katonai rendőrségen dolgozók – a ritka előléptetések dacára –, jóval elégedettebbek voltak a légierőben szolgálatot teljesítő társaiknál, ahol a gyakori kitüntetések fokozták a versenyt, és a katonák rendszeresen tapasztaltak negatív élményt, amikor egymáshoz hasonlították magukat.

Az olvasott példák kapcsán joggal gondolhatjuk, hogy tulajdonképpen irigységről van szó, s való igaz, a relatív depriváció és a jól ismert érzés szoros kölcsönhatásban állnak egymással, sőt ennek hatékony leküzdési módjairól már mi is ejtettünk szót korábban. Leggazdagabb, aki semmit nem kíván A relatív depriváció első formális meghatározását végül Runciman készítette el, pontosítva a korábban tett megfigyeléseket. Két altípust is megkülönböztetett, aszerint, hogy egyetlen ember vagy egy egész közösség éli-e át a nem kívánt állapotot. A szociológus szerint a pszichés mechanizmus akkor érvényesül, ha egy személy vagy társaság úgy ítéli meg, neki kevésbé megy olyan jól az élet, mint másoknak, emiatt aztán elégedetlenné válik.

Figyelemreméltó tehát, hogy a kellemetlen érzést valójában nem életszínvonalunk ténylegesen gyenge minősége váltja ki, hanem a számunkra kedvezőtlen összehasonlítás.

A deprivált helyzet létrejöttének összesen négy kritériuma van, attól függetlenül, hogy egyedül, vagy favorizált csoportunk tagjaként éljük-e meg az észlelt hátrányt:

1. Nem vagyunk birtokában valaminek, ami szerintünk vonzó és értékes.

2. Tudjuk azt, hogy más emberek rendelkeznek ezzel a jóval.

3. Szeretnénk, hogy mi magunk is tulajdonosai legyünk ennek a pozitív dolognak.

4. Úgy gondoljuk, reális esélyünk van arra, hogy a kívánt tárgyat megszerezzük.

Ha az összes feltétel teljesül, és a vágyott tényező a látóterünkbe kerül – legyen szó akár egy konkrét tárgyról, státuszszimbólumról, szituációról vagy társadalmi helyzetről –, óhatatlanul is átéljük a megfosztottságot, ugyanakkor a hiány viszonylagos, hiszen áhítozásunk tárgya valójában sosem volt a miénk.

Jólétünk szintjétől függetlenül sokszor vágyakozunk arra, amitől megfosztva érezzük magunkat, különösen akkor, ha hasonló státuszú emberek birtokában vannak a kívánt javaknak.

A szomszéd kertje mindig zöldebb

Egoisztikus relatív deprivációról beszélünk akkor, ha egy személy, tehát akár mi magunk éljük át másokhoz viszonyított vélt hátrányos helyzetünket. Általában akkor történik ez, ha életünkben minden alapfeltétel adott személyes boldogulásunkhoz, hiszen ilyenkor meglehetősen nehézzé válik objektíven meghatározni, hogy mennyire is megy jól nekünk. Emiatt aztán minduntalan összehasonlítjuk magunkat a környezetünkben élő, hasonló státuszú referenciaszemélyekkel, végső soron ennek eredménye alapján dől el, mennyire vagyunk elégedettek saját körülményeinkkel.

Éppen ezért magunknak árthatunk azzal, ha pusztán a látszatvalóságra hagyatkozva szemléljük más emberek kirakatba helyezett felhőtlen életét, miközben a háttérben feltehetőleg ők maguk is számos kihívással küzdenek.

Ez a veszély napjaink digitális világában minden eddiginél fokozottabban van jelen, hiszen a közösségi média felületein keresztül rengeteg olyan egyoldalúan pozitív, gondosan megformált tartalmat találunk, amelyek nem tükrözik kellően árnyalt világunk nehézségeit. Mindebben persze mi sem vagyunk ártatlanok, hiszen mindannyian szeretjük magunkat pozitív színben láttatni, jelezve, hogy társadalmunk sikeres tagjaiként éljük mindennapjainkat.

Ha nincs igazság, elveszhet a világ

Ha sokunknak egyszerre szúr szemet egy másik társaság láthatóan előnyös helyzete, könnyen megtörténhet, hogy a relatív depriváció fraternalisztikus formája uralkodik el felettünk, ebben az esetben ugyanis nem személyek, hanem csoportok hasonlítják össze magukat egymással. A negatív állapotot azonban ilyenkor sem valós helyzetünk váltja ki, ezt bizonyítja, hogy egy szegényebb társaság is lehet elégedett, amennyiben a közvetlen környezetében élő más csoportok sem bővelkednek javakban, ugyanígy egy gazdag közösség is könnyen elégedetlenné válhat, ha még tehetősebbek veszik körbe.

Mivel a társadalmi összehasonlítás gazdasági, politikai és szociális vonzattal is rendelkezik, elválaszthatatlanul összefonódik a szegénység és kirekesztettség kérdéskörével is.

Ez azért is fontos, mert ha egy társadalmi réteg úgy érzi, egy másik osztály tisztességtelen előnyre tett szert vele szemben, akkor az igazságos világba vetett hit által vezérelve lépéseket tehet azért, hogy az elvárt rend illúzióját helyreállítsa. A történelem számos példája igazolja ezt, ezekben az esetekben a relatív depriváció sokszor konfliktusokhoz is vezetett.

Egyik legismertebb eset az 1960-as évek Amerikájában megindult afroamerikai polgárjogi mozgalom. Ebben az időszakban gyors és dinamikus gazdasági fellendülés vette kezdetét az országban, ennek köszönhetően valamilyen mértékben minden állampolgár átélhette életszínvonala megemelkedését. A fejlődés ellenére a fekete lakosság úgy érezte, kevésbé részesülnek az őket megillető jogokból és értékekből, emiatt aztán az ország több pontján is tüntetéssorozatok kezdődtek. A megmozdulások felkorbácsolták egyes fehér csoportok indulatait is, ami végül erőszakos, rasszista indíttatású atrocitásokhoz vezetett. Így vált merénylet áldozatává Martin Luther King Jr., a mozgalom vezéregyénisége, egyben a történelem egyik legismertebb szónoka.

Egyik idő a másiknak mestere

A világ folytonosan változik, ennek ellenére valószínűleg sosem lesz mentes a konfliktusoktól. Az abszolút depriváció, közismertebb nevén a szegénység, szintje ugyanakkor sok tekintetben fejlődést mutatott, ennek szemléltetésére számos példa áll rendelkezésünkre.

Mérhetetlen gazdagsága ellenére egyetlen ókori fáraó sem élvezhette a modern tudományok vívmányait, illetve míg nagyszüleink korában a televízió ritkaságszámba ment, sőt luxusnak számított, ma már természetes, hogy egy háztartásban akár több is megtalálható.

Ezzel szemben a relatív depriváció vonatkozásában helyzetünk sajnos szemernyit sem változott, hiszen bár sok szempontból nagyobb bőségben élünk, mint elődeink, megélt hátrányunk, viszonylagos megfosztottságérzetünk változatlanul naponta megmutatkozik. Éppen ezért fontos, hogy ne hagyjuk magunkat felszínes megfigyeléseink által befolyásolni, és ne érjük be a mások által vetített, egyoldalú képekkel, hanem tekintsünk az emberi sorsok mélyére és fedezzük fel, hogy más-más módokon ugyan, de mindannyiunknak megvannak a magunk küzdelmei.

Emellett mindig tartsuk szem előtt azon érdemeinket és sikereinket, amelyeket életünk során eddig megszereztünk, hiszen mindez olyan nagy értékkel bír, amely csak a miénk, sőt, a maga nemében megismételhetetlen. A cikkben szereplő alcímeket Bárdosi Vilmos, Magyar szólások, közmondások adatbázisából, valamint Dr. Margalits Ede, Magyar közmondások és közmondásszerű szólások gyűjteményéből kölcsönöztük.