Hegedüs Ágnes a Budapesti Spartacus növendékeként tizenöt évig versenyszerűen úszott, tizenkilenc éves koráig a válogatott tagja volt, többször nyerte el a Magyar Bajnok címet, Matersként pedig többször lett Európa- és Világbajnok bronzérmes. A szakmában tizennyolc éves kora óta dolgozik. Interjúnkban arról kérdeztük, edzőként és pedagógusként mik a legfőbb tanulságai a pályán töltött évtizedeknek.
Hogyan alakult a szakmai pályafutása, miután abbahagyta az élsportot?
Úszópályafutásom befejezése után a Testnevelési Egyetemen végeztem és a Budapesti Spartacusban kezdtem dolgozni, ahol az edzői teamben az olimpikonok – Egerszegi Krisztina, Güttler Károly és a többiek – felkészítésében vettem részt.
Pedagógia szempontból mik voltak az első tapasztalatai edzőként?
Bár felnőtt úszókról beszélünk, mégis nagyon fiatalok voltak. Sokszor nemcsak edző, de támogató szerepben is voltam. Meg tudtam nekik adni azt a kis lelki támogatást, amire éppen szükség volt. Szerintem az úszás nagyon kemény edzésmunkát követel, jó érzés, ha közben van melletted valaki. Azt gondolom, hogy
még az ilyen nagy sportolóknak is kell adni egy kis érzelmi hátteret.
Nemcsak együttlenni velük – az természetes volt például, hogy mindig együtt étkezünk –, de meg is hallgatni őket, ha bármi gondjuk-bajuk van. Hogy érezzék, nincsenek egyedül. Emellett sokszor tanultam is velük, hogy ne maradjanak le. De ez sem esett nehezemre, elég közel volt még hozzám, amit ők épp a gimiben tanultak.
Ezt követően milyen hasonló tapasztalatokra tett még szert?
A lányom és a fiam születése után végleg otthagytam az élsportot. 1994 óta a Margitszigeten dolgozom egy magánóvoda úszóoktatójaként, vagyis 3–6 éves gyerekeknek oktatok úszást minden nap.
Gondolom, itt egészen más dolgokra kell odafigyelni pedagógiai-pszichológiai szempontból, mint a serdülő vagy fiatal felnőtt korosztálynál.
Persze, itt az alapvető nevelési irányelvek jönnek inkább képbe. De azt gondolom, hogy az itt tapasztaltak kapcsán azt is hozzá kell tenni, hogy mivel ez egy elég drága magánóvoda, egy szelektált csoport jár ide. Sok például az elkényeztetett gyerek. Volt olyan, hogy egy gyerek kijött a vízből és közölte velem, hogy „Vedd tudomásul, hogy én nem jövök ide többet úszni!” Sokszor látom azt, hogy a gyerek irányít, a gyerek mondja meg, hogy mi legyen és hogy legyen, a szülők pedig kiszolgálják ezt. Tőlem pont az ellenkezőjét kapják.
Hogyan reagálnak erre ezek a szülők?
A legelső szülői értekezleten elmondom, hogy én itt a gyerekek életéért felelek, amikor naponta úszni tanítom őket, így a legapróbb dolgokban is az van, amit én mondok. Mert ha egy dologban engedek, akkor idővel nem fogom tudni kontrollálni, hogy mikor dönt úgy legközelebb egy gyerek, hogy nem azt csinálja, amit én mondok. Soha nem bántom őket, nem üvöltök, és csak olyan dolgot kérek, amit meg tudnak csinálni. De az irányításból nem engedek. Azok a gyerekek, akik ilyen hozzáállással nem találkoztak korábban, nehezebben értik ezt meg.
Milyen módszerrel vezeti rá őket?
Mivel konzekvensen mindig ugyanezt képviselem, idővel rájönnek, hogy úgymond én vagyok az erősebb. Eleinte ezt nehezen fogadják el, de szép fokozatosan megnyerem őket. Például az olyan gyereknek, aki az istennek se akar bejönni a vízbe, azt mondom, hogy „Oké, nem kell csinálnod semmit, csak gyere, ülj be a vízbe a lépcsőre.” Ott már meg tudom ölelni, fogni, lassan beljebb vinni és megtapasztalja, hogy nem is olyan rossz ez. Fontos, hogy ha sír is,
figyelj rá és nyugodtan kommunikálj vele, és hogy sokat dicsérd, ha bármi jót csinál, ha megteszi, amit kérsz tőle.
Ebből is látszik, hogy igazából nem a szituációt nem akarja, hanem azt, hogy ne az legyen, amit Ő nem akar. A harmadik órán már magától és örömmel jön be a vízbe. Sőt, általában pont azok a gyerekek ragaszkodnak hozzám a legjobban, akik a legirányítóbbak otthon.
Mi az, amit még fontosnak tart megtanítani a gyerekeknek a sporton keresztül?
Szerintem a legtöbb, amit a sporton keresztül megtanulhatnak, hogy ha valamit el akarnak érni, akkor azért tenniük is kell. Nagyon hálásak a gyerekek, amikor megtapasztalják, hogy meg tudnak csinálni valamit, amit korábban nem tudtak, vagy amikor legyőzik a félelmüket. Tehát leginkább azt, hogy ne adják fel, hogy legyenek kitartóak a dolgokban.
Foglalkozik más korosztállyal is?
Igen. Az állandó munkahelyem mellett létrehoztam a Vidám Vidrakölykök Sportegyesületet. Itt minden korosztály megtalálható, de egyikük sem versenyző. Azokat a gyerekeket, akik kiemelkedően tehetségesek és látom, hogy van bennük fantázia, én küldöm tovább. És most nem kifejezetten az úszásra gondolok. Volt, aki úszó versenyző lett, de volt, akit vízilabdázni, műugrani vagy például tornázni küldtem. Ilyen értelemben a tehetséggondozás is része a munkámnak. Az egyesületen belül a felnőtt szakosztály úszói pedig a Vérvidrák.
Izgalmas névválasztás.
A név akkor született meg, amikor az egyik felnőtt elmesélte, hogy kiröhögték a munkahelyén, hogy a Vidám Vidrakölykök Sportegyesületnél úszik. Ekkor jött az ötlet, hogy legyenek ők Vérvidrák, mert az olyan kemény. A gyerekek azóta meg mindig azt kérdezgetik, hogy mikor lehetnek már ők is azok.
Az úszásoktatás mellett miket kapnak még a Vidrák?
Elsősorban a csapathoz tartozást. Jó tartozni más közösségekhez is, mint az iskola vagy a munkahely. Nehézséget viszont a motiváció jelenthet. Egy élsportolónál egyszerű, hiszen a versenyek motiválják, de ez nincs a hobbi sportban. Pont ezért szoktam minden évben kétszer házi versenyt rendezni a gyerekeknek, ahol olyan keretek közt mutathatják meg másoknak és önmaguknak is, mit tudnak, mintha élesben menne. A végén persze mindenki kap valamilyen díjat, érmet. Mindig nagyon várják, és meg is dolgoznak érte.
De ha olyan gyereket hoznak le a szülők, akin azt látom, hogy ő egyébként ezt az egészet nem is akarja, akkor nagyon nehéz. Olyankor annyit tudok tenni, hogy elmondom, szerintem miért fontos, hogy járjon, és hogy a szülei miért gondolják így. És persze arra biztatom, hogy beszéljen velük erről. Ha nagyon nagy gáz van, akkor én is szoktam beszélni a szülőkkel, hogy gondolják át, keressenek együtt inkább egy olyan sportot vagy tevékenységet, amit a gyerek is akar. De ezt akár úgy is meg lehet oldani, hogy azt mondjuk a gyereknek, hogy „Oké, ha a három úszásnemben le tudsz úszni két hosszt, vagyis megtanultál úszni, akkor ezt abbahagyjuk és csinálunk mást, amit szeretnél.” És akkor
van a gyerek előtt egy cél, amit megért, és egy jutalom, amiért megdolgozik.
És mi a helyzet a felnőttek motiválásával?
A felnőtteknél is úgy szoktam kezdeni, hogy megkérdezem, miért jött le. Ha azt mondja, hogy azért, mert nem tud úszni, akkor is tovább megyek: „Jó, de mi ütött most beléd, hogy meg akarsz tanulni?” Van, aki egészségesebben akar élni, és van, aki magányos.
Motiváláskor ehhez a belső indíttatáshoz kell igazodni.
Konkrétan például a középkorúakat most azzal motiváltam, hogy itt lesz a Masters Európa-bajnokság. Sokan közülük regisztráltak is és elkezdtek ezerrel edzeni, aztán végül ugye elmaradt a vírus miatt az egész. A Masters egy hihetetlen élmény mindenkinek, teljesen más, mint a versenysport. Ezt már csak élvezetből csinálja az ember. Nagyon jó érzés teljesítménykényszer nélkül versenyezni, itt őszintén tudunk örülni egymás sikerének is.
Az idősebbeknek pedig csapatépítő programokat szoktam szervezni. Volt, hogy elvittem őket dartsozni, vagy búvárokat hívtam, akik palackkal levitték őket a műugró medence aljára. De különböző játékokat is szoktunk játszani csapatokra bontva, az edzésen való megjelenésért például plusz pont jár. Így nemcsak az úszással kapcsolatban lesznek motiváltabbak, de az uszodán kívüli életükben is kicsit összekapcsolódnak, amikor hívogatják egymást, hogy ki mit csinál, megy-e edzeni.
A hobbi sportolókhoz kapcsolódóan van valamilyen kiemelkedő pedagógiai élménye, sikere?
Nekem az egy nagy élmény volt, amikor egyszer valaki azt mondta nekem, hogy mióta ide jár, nem cigarettázik. Nemcsak úszni tanult meg, de az egész életmódja megváltozott.
